"Az elmúlt hétvégén az elvtársnő egy vidéki szakmai konferencián azt merte kinyilvánítani , hogy "a jog uralma az állam felett nem jó út"! Nem szakadt le a plafon , a Kúria jelenlévő elnökének és más bírósági vezetőknek a szeme sem rebbent.

Azóta eltelt négy nap . Sem a parlamenti, sem az azon kívüli ellenzék nem szólalt meg. A szakmai szervezetek, egyesületek, kamarák közül senki, de senki nem akadt ki a birói hatalom felett uralkodó hölgy jogfelfogásán. Ehhez képest a sajtó fél napig azon pörgött, hogy lecserélték a hölgy négy éves szolgálati autóját egy új kocsira. Ez volt a hír. Hát, nem irigylem édes hazánkat," - írta János, aki nem mellékesen jogász, sőt, helyettes államtitkár is volt az igazságügyben, az Antall és Boross kormányban.

Ízlelgessük csak! A senki által meg nem cáfolt kijelentés így hangzott: "A jog uralma az állam felett, mint például az Egyesült Államokban, nem jó út. A bíróságok számára ez persze népszerű, de nem járható út." - jelentette ki Handó Tünde Kaposvárott.

Magyarország Alaptörvénye szerint: "Magyarország független, demokratikus jogállam".

Többek között a bírák is esküt tesznek az alaptörvényre. Ha nem tetszett neki, hát miért nem akkor mondta? Miért esküdött fel a jogállamra? Ha nem jó a jog uralma az állam felett, akkor megint az állam uralkodik a jog felett? A jog felett is? A jog az állam ökle lesz? A jog a párt ökle lesz?

A jogállam, egy általában elfogadott meghatározás szerint olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, az arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják.

A jogállamiság a legáltalánosabb értelemben a közhatalom jognak való alávetettségét jelenti, vagyis az állam is alá van vetve a jogszabályoknak, ellenkező esetben ugyanis nem jogállamról, hanem önkényuralomról, önkényuralmi rendszerről, diktatúráról beszélhetünk.

Az angolszász politikai rendszerben a joguralom (rule of law) kifejezés használatos, ami azt fejezi ki, hogy a hatalommal felruházott emberek sem állnak a jog felett.

Mondjuk el újra: az Alaptörvény szerint "Magyarország független, demokratikus jogállam".

A konferencián ott ültek képzett, magas beosztásban lévő, hatalmi pozíciókat betöltő, jogvégzett személyek, bírák leginkább. Hallhatták az idézett mondatot. És senki, de senki nem állt fel és mondta azt, hogy asszonyom az Ön véleménye ellentétes az ország Alaptörvényével. Senki nem mondta ezt, és nem tette hozzá, hogy ha valóban így gondolja, akkor talán nem kellene betölteni azt a poziciót.

Sürgősen le kellene mondania, hiszen ő arra esküdött fel. Az Alaptörvényre, amely szerint ez egy jogállam. És ez nem csak Egyesült Államokban van így, hanem Európában, az Európai Unióban is, amelynek nem lehetne tagja Magyarország, ha nem szerepelne az Alaptörvényben ez a mondat.

A jelenlévők magatartását semmi nem menti. Nincs magyarázat arra, hogy a legfőbb magyar bírói testületek tagjai miért nem reagáltak erre a kijelentésre. Nincs magyarázat arra, hogy a közéleti szereplők miért hallgatnak.

Jánosnak igaza van, hogy nem irigyli édes hazánkat, de én a magunk helyzetét sem irígylem...

Az emlékezet elhalványulása okozhat-e katasztrófát? A jelek szerint igen... Japánban kövek százait állították több száz éve az elődök, figyelmeztetve mindenkit: hova szabad építeni a tengerparton, és hova nem, különben elvisz mindent a szökőár.

„Emlékezzetek a cunamira, ezen pont alatt ne építsetek semmit”. Ilyen és hasonló szövegű feliratok láthatók a köveken, de a tanácsot csak kevesen fogadták meg, a cunami tíz évvel ezelőtt tízezerek életét oltotta ki.

Az emlékezet véges, hiába állnak ott az évszázados faragott kövek. Azon, hogy figyelmen kívül hagyták az intést, a tudós japán szakértők nem lepődtek meg – a tapasztalatok szerint a katasztrófák után az emlékek három generációval később megfakulnak.

Azok, akik átéltek egy katasztrófát, gyermekeiknek és unokáiknak is részletesen elmondják a történetet. Amíg van élő tanú, aki a saját bőrén tapasztalta ameg a szörnyúségeket, addig van személyes visszatartó erő is, bár időnként ez sem elég. A negyedik generációra általában elhalványulnak a szörnyű élmények.

Európában a második világháború óta felnövő negyedik generáció az, amely abban az életkorban van, amikor beleszól a köz ügyeibe, és aztán átveszi az irányítást. Ez a generáció nem tapasztalta meg a múlt évszázad világégéseit, a háborúk és diktatúrák poklát. Mindent jobban tud – legalábbis így gondolja – és mindent másképp akar. Ez is természetesnek látszik, de a természet, mint a japán példa is mutatja, igen nagy úr.

A háború természete pedig egyforma, olyan, mint a cunami. Rom, pusztulás és szenvedés marad utána. Az európai „jelzőköveken” még most is ott áll: a háború rossz, a béke jó. A belső béke is az. Ez a gondolat szülte az Európai Uniót. De felnőtt egy nemzedék, az a bizonyos negyedik generáció, amely nem tapasztalta meg, hogy igen gonosz háborúkat lehet vívni szóval, tollal és tanácstermekben, olyan „vallásháborúkat”, amelyek "hit nélkül, magánérdek és politikai célok" miatt folynak.

Nem mellékesen ezt még Deák Ferenc fogalmazta így. Ezeket a háborúkat fegyverrel szokták folytatni. Ilyen volt a szomszédban 15 éve a balkáni háború is – fegyverekkel.

A negyedik európai generáció itt van és a lidérces emlékek nem hatnak rá. Azt hiszi, hogy mások a törvények, legyenek természetiek, vagy társadalmiak. Elfelejti, hogy az elmúlt száz évben két világháborút olyan nemzetállamok vívták, amelyek nem akarták korlátozni saját magukat, és sikerült lerombolniuk Európát. Úgy gondolja, hogy manipulálják, hogy a borzalmak nem voltak olyan rettenetesek, talán meg sem történtek. Pedig a törvények nem változtak. És aki nem figyel, azt elsodorja a cunami.

A „nagy” kiegyezéshez előbb kellett a „kis” kiegyezés, egy olyan megállapodás, amely logikus volt, de később nem kapott nagyobb hangsúlyt. Össze kellett egyeztetni 1847-et és 1848-at, és azt el kellett fogadtatni az országgal. Az egyeztetésből 1849 kimaradt. A Béccsel való kiegyezés előtt a magyaroknak egymással kellett kiegyezni... Halász János írt erről a Nyugatban, a kiegyezés ötvenedik évfordulóján, én pedig felidézem a nem biztos, hogy kellően ismert tényeket.

1847, 1848, 1849. Az évszámok meghatározták, hogy az 1850-60-as években ki milyen álláspontot képviselt a magyar politikában, ki volt konzervatív, ki volt függetlenségpárti, és ki akarta a kiegyezést.

Ha valaki nem engedett a 48-ból, az Deák Ferenc volt! Okos emberek, megelégedtek volna 1847-tel, de Eötvös és Széchenyi optimisták voltak. Azt hitték, érdemes megelégedni a kevéssel, mert az kikönyöröghető.

Kossuth nem akart alkudni, ő 49-hez ragaszkodott, a Habsburgok trónfosztásához. 1848 viszont megfelelt a jogfolytonosság eszméjének, mert akkor még nem történt meg a jogi szakítás Béccsel.

A jogfolytonosságban a reálpolitikus Deák látott annyi erőt, amely működőképes lehetett. Az ő elve a várakozás volt, alkatából adódott a passzív rezisztencia. Ha egyéb sincs, mint a remény, az olyan legyen, amiért lelkesedni lehet, azaz 1848!

Ha sokan reménykednek, az erőt jelent, és ebből lett a passzív ellenállás, bár az nem volt annyira általános, amennyire elhitette magával a közvélemény. 1848 végétől Deák a zalai birtokon tartózkodott, majd 1854 őszén Pestre költözött. Az adóssággal terhelt kehidai birtokot Széchenyi István vette meg 50000 forint készpénzért, és 600 arany évjáradékért.

Széchenyi régóta szerette volna, ha Deák kimozdul Zalából, és Pestre kerül, de úgy vélte, ha Deák készpénzt kap, akkor nyomban szétosztogatja. A készpénzt Deák valóban nővére gyermekeinek adta, mert társtulajdonosok voltak, és kifizették az adósságot, ő pedig a 600 arany évjáradékból élt, és Pesten beköltözött az Angol királynő szálloda két szobájába, ami a magyar politikai élet központjává vált, több mint egy évtizedre.

1860 elején Deákot szinte mindenki „gondviselésszerű” vezetőnek tartotta, aki elérheti azt, ami forradalom nélkül elérhető. Ezt illusztrálja az a levél, melyet Széchenyi István hat nappal halála előtt gróf Eszterházy Bálintnak címzett, de ami gyakorlatilag Deák Ferencnek szólt.

„Döbling, a tébolydában, 1860. április 2-án. Mondja meg Deáknak és a többi barátainknak, hogy azt a hatalmat, mely nekik a közvélemény felett van, ne hagyják használatlanul, míg a vihar oly hangos lesz, hogy hangjukat nem lehet meghallani, úgy, mint az enyimet 1848-ban nem akarták meghallani. Ha a birtokos nemesség nem marad ama mozgalom élén, mely a szellemeket megragadta, akkor Magyarországot az emigráció vérfürdőbe juttatja, azután elárulja és eladja. … Ne ámítsák magukat külső segítséggel. Ne építsenek Oroszországnak Ausztria ellen való gyűlöletére sem… Deák és társai jól megfontolva szabjanak a nemzeti kívánságoknak lehetséges, méltányos határokat…

Széchenyi néhány nap múlva halott volt, és tévedett: az ország nem rohant a forradalomba. Abban viszont tisztán látott, hogy ebben az időben Deák volt az egyetlen ember, akire a nemzet hallgatott. A bécsi udvart viszont még óriási űr választotta el 1847-től is, ehhez el kellett veszíteni néhány háborút. 1859-ben hadserege vereséget szenvedett Franciaországtól és Piemonttól, 1866-ban Poroszországtól, és kiszorult a német egység létrehozásából, és pénzügyileg is komoly problémákkal küzdött.

Magyarországon viszont a passzív ellenállás helyzetét gyengítette, hogy résztvevői egyre jobban ellehetetlenültek anyagilag. Kiderült, hogy nincs esélye egy újabb forradalomnak, és nem várható külföldi segítség sem, viszont egyre erőteljesebbek voltak a hazai nemzetiségek követelései. 1861-ben összehívták a magyar Országgyűlést, hogy képviselőket válasszanak a birodalmi parlamentbe. A követek két pártra szakadtak: a Teleki László vezette Határozati Párt nem ismerte el Ferenc Józsefet magyar királynak, ezért döntöttek a határozat mellett. A Felirati Párt, amelynek vezetője Deák volt, elismerte az uralkodót. Végül az Országgyűlésen Deák álláspontja győzött arról, hogy határozzanak: nem állítanak követeket a birodalmi gyűlésbe, de a parlamentet a császár feloszlatta.

Az Országgyűlés összehívása előtt az uralkodó beszélni akart Deák Ferenccel. A kihallgatás 1860 karácsonyakor történt meg, ez volt Deák első találkozása Ferenc Józseffel. A találkozó után Deák azt mondta Vay Miklós kancellárnak, hogy egészen másnak képzelte Ferenc Józsefet. Meglepte, hogy milyen alaposan ismeri az ügyeket, és milyen lelkiismeretesen tárgyalja azokat. 1865 április 16-án jelent meg a húsvéti cikk, amelyről mindenki tudta, hogy Deák Ferenctől származik.

A kiegyezés alapgondolatai azonban nem minden előzmény nélkül pattantak ki Deák agyából. Az első javaslatot a konzervatív Apponyi György dolgozta ki, akit az uralkodó 1862 végén megbízott, hogy készítsen egy emlékiratot a kiegyezés lehetséges módjairól. Apponyi azzal vállalta el a megbízatást, hogy barátai közreműködését is igénybe veheti. Az emlékiratot titoktartás kikötése mellett ismertették Deákkal, aki több hétig magánál tartotta a szöveget. Az irat a jogfolytonosság, a dualizmus és a paritás alapján áll, követeli az erdélyi uniót, és általában az ország területi integritásának helyreállítását, továbbá a felelős magyar minisztérium kinevezését, külön közös minisztereket a közös ügyek intézésére, amelyek köre megfelel annak, amit 1867-ben közös ügynek nyilvánítottak.

Az Országgyűlés számára lényegben azonos módon fenn akarta tartani az újonc- és adómegszavazás jogát. A 48-as törvényeken ugyanazokat a változtatásokat javasolja, amelyek végül bekövetkeztek. Mindez azt jelenti, hogy a „nagy” kiegyezéshez előbb kellett a „kis” kiegyezés, egy olyan megállapodás, amely logikus volt, de később nem kapott nagyobb hangsúlyt. Össze kellett egyeztetni 1847-et és 1848-at, és azt el kellett fogadtatni az országgal. Az egyeztetésből 1849 kimaradt.

Apponyi György javaslatában az 1867-ben megvalósult kiegyezés jelentős része benne volt. Ugyanakkor két ok miatt nem működhetett az Apponyi program: egyrészt, mert 1863-ban még nem volt lehetőség arra, hogy az uralkodóval elfogadtassák, másrészt Apponyi a saját népszerűtlensége miatt soha nem tudta volna érvényesíteni. „Erre akkor csak Deák volt képes”-, írta anno a Nyugatban Halász János, és ezt mai ismereteink alapján csak megerősíthetjük.

Hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Anna korának híres szépsége volt. Régi dunántúli nemesi családba született 1744-ben, édesapja Zala vármegye alispánja, édesanyja petőfalvi Uzovics Judit. Először édesanyja halt meg, majd 14 évesen teljesen árvaságra jutott.

Négy hónappal édesapja halála után 1757. augusztus 28.-án Kehidán ment férjhez nemes Deák Gábor táblabíróhoz. A boldogtalan kényszerházasságban négy gyermek született, közülük csak két fiúgyermek érte el a felnőttkort.

Anna élete finoman szólva viharos volt, a szépségéről ismerték, és a sokat utazó és igen pazarló, óriási adósságokat felhalmozó életviteléről is. A zalai úrnő állítólag édesanyja rokonával, Uzovics Ferenccel is szerelmi viszonyt tartott, azonban más kapcsolatokról is szólt a fáma akkoriban, például mostohaanyja közeli rokonával, Rosty Károly huszárkapitánnyal folytatott viszonyáról is.

Hertelendy Anna 1768-ban a veszprémi püspökségen válópert kezdeményezett, és a zalai alispán közbenjárásával meg is történt a válás, illetve a feleség által a házasságba hozott Hertelendy vagyon szétosztása; férje Deák Gábor és gyermekei Zalatárnokra vonultak vissza.

Hertelendy Anna Kehidát saját kezébe vette, de gyermekeivel alig tartotta a kapcsolatot, és leginkább adósságokat hagyott hátra nekik. A művelt, latinul jól beszélő, felvilágosult asszony elment Nyitrára Uzovics Ferenccel. Onnan Bécsbe majd Párizsba utazott, pazarló élete miatt nagy adósságot halmozott fel.

Akkor, amikor a kehidai birtok évi jövedelme 800 forint volt, 1790-re több mint 60 ezer forintos adósságot hozott össze.

Deák Gábor a válás után pert indított Hertelendy Anna ellen az asszony rendezetlen magán életére hivatkozva, valójában azért, hogy azért hogy birtokot visszaszerezze. 1772-ben Hertelendy Anna már csaknem 15 000 forintnyi adósságot halmozott fel, és az adósság a következő húsz esztendő alatt több mint négyszeresére nőtt.

Az 1773-ban zajlott nyomozás szerint Annát azzal vádolták, hogy törvénytelen gyermeket szült, valamint a gyermekölés gyanúja is felmerült. A tanúvallomásokban arról is szó volt, hogy férjétől meg akart szabadulni, amihez több szolgálójának a segítségét kérte, de a bűncselekményt nem sikerült végrehajtatni...

Az asszony nagy költekezés és a korábban keletkezett adósságok miatt 1775-ben 60 ezer rajnai forintért 20 évre zálogba adta gróf Batthyány Ignác egri prépostnak a kehidai és az összes zalai birtokát. de 1790-ben a zálogosok rossz gazdálkodása okán sikerült visszaszereznie.

Hertelendy Anna 1803 október harmadikán halt meg, két kéttel unokája, Deák Ferenc születése előtt.

A Deák család évtizedeken át próbálta visszafizetni az adósságot, de nem sikerült, így azt 1850 táján Széchenyi István fizette ki, az övé lett a birtok.

Széchenyi azt mondta Deák Ferencnek, hogy neked életjáradékot adok, mert túl jószívű vagy és a pénzt elosztanád, kérlek, menj vissza Pestre és kezdj újra politizálni.

Így költözött vissza Pestre Deák Ferenc, bérelt két szobát az Angol királynő nevű szállodában és hozta létre a kiegyezést, amelyet az ország virágzó gazdasági növekedése követett, hála Anna adósságainak...

2003-ban Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára rokoni találkozót szerveztem Söjtörre. Deáknak nem voltak gyermekei, így mindenki oldalági rokon. Össze is jöttünk több mint negyvenen, és a jelenlévő lányok, asszonyok nyomdafestéket nem igazán tűrő kifejezésekkel úgy szidták Hertelendy Annát, mintha el sem telt volna az a 240 év…

Hazugságtömeg

A hazugság új méreteket ölt, írta Ryszard Kapuscinski, lengyel újságíró 35 évvel ezelőtt.

Már 35 évvel ezelőtt ezt írta, pedig akkor még nem sejthette, hogy az interneten a szociális média révén milyen tömegű lesz a mindennapi hazugság. Ő még a televíziós korszak hazugság dömpingjéből indult ki, illetve a szokásos, nyomtatott hazugságokból, az új csatornákon áradó hazudozásról sejtelme sem volt.

Mérő László a korunkat elárasztó álhírekről azt mondja, hogy a Facebookon az ismerőseinkkel hosszasan fecsegve közlünk valótlanságokat, míg a Twitteren ismeretleneknek mondunk röviden igazat - bár amióta az amerikai elnök is twitterezik...

Amúgy kár, hogy nálunk a Twitter még nem elterjedt kommunikációs eszköz.

A hazugság vagy álhírtömeg a mindennapok része, hiszen ahol a kattintások mennyisége a siker és a bevétel mércéje, az erre szakosodott alkalmazottak vagy önjelölt csillagocskák mindent bevetnek a klikkért.

A globális klikkesedés megjelenik a hírkereső oldalakon is, ahol egy-egy cím már köszönő viszonyban sincs az adott hír tartalmával.

A konzervatív hírszerkesztés szabályai szerint a ki-mi-hol-mikor-mit-miért-hogyan kérdésekre kellene egy hírnek választ adnia és lehetőség szerint az első mondatnak össze kellene foglalni a legfontosabb információkat, a lényeget, lehetőség szerint érdekesen, figyelem felkeltő módon.

Mára ebből a figyelem felkeltése maradt meg - az esetek jelentős részében. A hazugságtömeg pedig elősegíti az emlékezet nélküli társadalom létrejöttét, kart karba öltve jár a hazugság és a napi társadalmi demencia.

Nem érdekes ki mit mondott, ígért, mindenki tudja, hogy hazugságokról van szó, melyeket teljesen felesleges megjegyezni, nem ez számít...

Lengyel László a következmények nélküli országról írt két évtizede, ez logikusan következik az emlékezet hiányából.

Ha nem tudom, nem emlékszem arra, mi történt valójában, akkor hogyan lennének a dolognak következményei?

"A győztes, pécsi Havas Boldogasszony-templom előtt álló mandulafa 135 éve örvendezteti meg virágaival a látogatókat. A mandulavirágzás Janus Pannonius püspök 1466-ban, egy mandulafáról írt verse óta az örök megújulás és a műveltség szimbóluma is a 2000 éves városban."

Az eltűnt időről és a francia teasütiről, továbbá Janus Pannoniusról

Ez hír nekem most olyan volt, mint a madeleine süti Marcel Proustnál, és itt is, most is az eltűnt idő nyomában járunk.

Janus Pannonius neve volt a "madeleine", ami előhívta az eltűnt időt.

1991-ben egy müncheni konferencián találkoztam Ivan Supekkel, aki akkor a Horvát Tudományos Akadémia elnöke volt. Vacsorakor egymás mellé ültettek bennünket, így elkezdtünk beszélgetni - németül, hiszen Ivan Supek még a Monarchiában született.

Szó szót követett, mígnem egyszer csak azt mondta az idős tudós:

- Tudja fiatalember, nekünk, horvátoknak és magyaroknak újra közös államot, föderációt kellene csinálnunk.

- Bocsánat, mondtam, de Önöknél éppen most kezdődik egy csúnya polgárháború, nem hiszem, hogy Pesten nagy volna erre fogadókészség.

- Nézze, a háború előbb-utóbb véget ér. Horvátország függetlenné válik, de szüksége lesz partnerre, maguknak, magyaroknak pedig mindig szükségük volt a tengeri kijáratra.

A beszélgetés óta csaknem 30 év telt el, a háború csakugyan véget ért, nekünk továbbra is szükségünk van tengeri kijáratra, de a föderáció nem került közelebb...

A beszélgetés után néhány hónap múlva csomagot kaptam Zágrábból, a csomagban egy dedikált könyv volt, amelynek címe: Buna Janusa Pannoniusa, vagyis Janus Pannonius lázadása, a szerző pedig az én beszélgetőpartnerem, Ivan Supek.

A könyv a nagy horvát költőről, Janus Pannoniusról szól...

Eszembe jutott az az évszázados öldöklő vita, amit lengyelek és németek folytattak, melyik náció hőse Veit Stoss másképpen Wit Stoss, a zseniális szobrász, de a végén megegyeztek: mindkettőjüké.

Én úgy gondolom, hogy Janus Pannonius is nyugodtan lehet két nemzeté, mert senki nem veszít, ezzel szemben csak nyer. Ez ugyan még nem föderáció, de kezdetnek nem is rossz...

Végül egy vers, magyarázatul, hogy miért vallhatja magyar és horvát egyaránt magáénak Jánost, a ki Janus lett...

PANNÓNIA DICSÉRETE

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,

S most Pannónia is ontja a szép dalokat.

Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,

Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

Ennyit mára az eltűnt időről és a francia teasüteményekről...

Úgy 15-16 éve, egy boros Somló-hegyi este és éjszaka után, inspirálva Tamás gitározásától, fantasztikus versike született a megváltozott világról:

Ez a világ már nem a régi,

a legjobb golfozó fekete,

a legjobb rapper fehér,

a németek meg nem akarnak háborúzni...

Sajnos nem sikerült följutni a slágerlistákra, mert technikai okokból elmaradtak a stúdiófelvételek, és kiadót sem sikerült találni, igaz, nem is kerestünk.

Na de!

Ma olvastam valamit, ami bizonyítja, megerősíti az évtizedes dalszövegben foglalt igazságot, ez pedig a következő: német politikusok és közéleti személyiségek távozásra szólítják fel az amerikai nagykövetet náci beszéd miatt.

Vagyis:

Ez a világ már nem a régi,

a legjobb golfozó fekete,

a legjobb rapper fehér,

Berlinben az amerikai követ a náci

és a németek nem akarnak háborúzni...

Hajszálon függ. Nyilván hallották már ezt a kifejezést, amely azt érzékelteti, hogy milyen csekélységen múlik valaminek, vagy valakinek a sorsa. Egy világhírű regény szerzője tovább gondolta a kifejezés értelmét, és némi csavarral azt írta: "Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!"

Vagyis, ha hajszálon függ valakinek az élete, az elsősorban attól függ, aki azt a bizonyos hajszálat, amely lehet, hogy anno hajókötélnek látszott, elnyisszanthatja. Mihail Bulgakov regényében. A Mester és Margaritában, Pilátus és Jézus-Jesua párbeszédében szerepel ez a mondat. Pilátus felszólítja Jézust, hogy esküdjön meg az életére, mert az amúgy is egy hajszálon függ, de Jesua higgadtan feleli: "ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!"

Nos, hajszálak nem csak regényben vannak. Nemrégiben elvágtak egy hajszálat, amelyre a magyar kormányfő európai politikai élete volt felfüggesztve. Hogy kik vágták el? Természetesen azok, akik felfüggesztették. A bajorok.

Bajorország a nyolcvanas évek óta nagy figyelemmel kíséri mindazt, ami nálunk történik és igyekszik mindenkivel, aki kormányon van, nagyon jó kapcsolatokat építeni. A nyolcvanas években a gazdasági-politikai érdek mellett volt személyes motiváció is, Franz Josef Strauss életét saját elmondása szerint két magyar katona mentette meg a második világháborúban, az orosz fronton.

A "vastag bajor" a keleti nyitás híve volt, így kapott Grósz Károly miniszterelnök luxus BMW-t tőle, kissé annak mintájára, ahogy az autóbolond Leonyid Brezsnyevnek ajándékoztak a németek Mercedeseket.

Így hívták meg 5  évvel később Antall Józsefet hatvanadik születésnapjára Münchenbe, ahol eredeti Deák leveleket ajándékoztak neki.

Így neveztek el utcát egy bajor városban Horn Gyuláról, és segítettek abban, hogy megkapja a Károly-díjat.

Mindenkivel jó kapcsolatot akartak, mert nagyon fontos nekik és persze nekünk is, hogy zavartalan legyen a gazdasági együttműködés.

Ők voltak azok, akik 20 év óta pénzzel és szövetséggel, gesztusokkal és védelemmel támogatták, óvták Orbán Viktort. A bajorok számítottak két évtizeden át a legkitartóbb európai támogatójának, vagyis ők függesztették fel azt a bizonyos hajszálat, amely megtartotta a nemzetközi politikai életben, ő pedig törlesztett, hol politikai támogatással, hol pénzzel, sok jó magyar adóforinttal...

Bajorország nem önálló állam, de van saját külpolitikája, "külügyminisztériumaként" politikai alapítványa, a Seidel Alapítvány szolgál, a bajorok gazdasági és politikai befolyása hazánkban az összes európai szereplő közül talán a legnagyobb. A kilencvenes években egy adott pillanatban a bajorok voltak a legnagyobb befektetők Magyarországon. (Nincs mit csodálkozni, így volt ez ezer éve is :)

A hajszálat a fentiek ismeretében valószínűleg nem szívesen vágja/vágta el a CSU, de a német belpolitika változása, az AFD megjelenése miatt más lehetőség nem nagyon kínálkozik,  de a hezitálás érthető, hiszen jelenleg nem látszik a magyar poltikai térképen új, potenciális szövetséges, amely garantálná a biztos, nyugodt üzletmenetet.

Az ellenzék egyik legfontosabb feladata lenne ennek a kapcsolatnak a fel(újjá)építése...

2003-ban volt a Deák bicentenárium, nekem támadt az ötletem, hogy jöjjön össze a rokonság, mert hasonló találkozót száz évvel korábban tartottak. Söjtörre össze is gyűlt több mint 40 ember, jöttek Németországból, sajnos az amerikai rokonok nem érkeztek meg, de így is nagyon hangulatos nap kerekedett.

Deák László javasolta, hogy kibővítve folytassuk a találkozókat, és az 1848-as történelmi családok közül a Kossuth, a Deák, a Batthyány és a Széchenyi család képviselői minden márciusban sétáljanak közösen.

Tizenévvel ezelőtt tehát a Kerepesi temetőben márciusi sétára indultunk, a Deák és a Kossuth rokonság tagjai, sajnos a Széchenyiek és Batthyányiak nem jöttek el. A temető igazgatósága kinyittatta a mauzóleumokat, az igazgató elmesélte a történetüket, virágot vittünk, énekeltünk, egyszer még Dévai Nagy Kamilla is eljött, és gitározott, énekelt.

Három vagy négy alkalommal sétáltunk beszélgettünk, nézegettük, hogyan építették külön-külön az emlékhelyeket, hogy még véletlenül se, sírjaikban se keveredjen a Kossuth és a Deák hivek tábora...

Aztán egyszer csak vége szakadt a sétáknak, igazából nem tudom miért, de kár érte.

Azt gondoltam, mégis meg kellene örökíteni a dolgot, így a Duna Tv-nek Katona Tamással leforgattuk a Három mauzóleum című opuszt, jobb időkben talán elő is keríthető az archívumból.

Itt járt Kapuscinski, itt a forradalom Március 15. 1989.

1989 március 15-én műsort szerkesztettünk a Magyar Rádióban, elképesztően izgalmas nap volt, nagy tüntetés a Parlament előtt, Cserhalmi és Csengey lefoglalta a Magyar Televíziót a nép nevében. Beszédet mondott a világhírű lengyel újságíró, Ryszard Kapuscinski, aki számtalan forradalom tanúja volt, így aztán kollégánk azzal konferálta fel a tudósítást, hogy itt járt Kapuscinski, itt a forradalom...

Mint tudjuk, a dolog kijelentés kissé elhamarkodott volt, bár nem teljesen irreális. Már hónapok óta keringett a csendes forradalom elnevezés, ami február végén ugyancsak a Magyar Rádióban elhangzott Pozsgai interjú nyomán – 56-ban népfelkelés volt, nem ellenforradalom – kapott nem kicsi hátszelet. (

Ez itt az öndicséret helye: 1988 novemberében írtam le, hogy csendes forradalom van Kelet-Európában, akkor, amikor Grósz Károly szerint az ellenforradalmárok elfoglalták a Magyar Rádiót...)

Aznap este azonban baj történt, Kapuscinski szívrohamot kapott, kórházba szállították Pesten, szerencsére átvészelte a dolgot, de hazatérése után az orvosok egy lengyel szanatóriumba küldték megfigyelésre és persze lábadozni.

Április elején két hétre Varsóba mentem, a korábbi négy éves tudósítói szolgálat után helyettesítettem a rádiós kollégát. 1984 és 88 között dolgoztam Lengyelországban, szakmai – tudósítói szempontból hallatlanul izgalmas években, ott szinte mindenkit ismertem, Pesten kevésbé...

Így viszont nem okozott nehézséget eljutni Kapuscinskihez, aki két évvel korábban már járt a varsói lakásunkon, mert magyar barátnője, szintén újságíró, elhozta hozzánk. Nagyon kellemes este volt, abban maradtunk, hogy folytatjuk a beszélgetést, de ez elmaradt, illetve 89 áprilisában következett be. Egy napot töltöttem vele a szanatóriumban, sok mindenről szó esett, és persze arról is, hogy igen, Magyarországon forradalom van...

Tudósítás is készült a beszélgetésről, illetve megjelent nyomtatásban is, egy kérészéletű folyóirat, a két számot megért Honpolgár közölte: Magyarországon forradalom van..

Nem árt erre emlékeztetni, mert hamarosan ezt is cáfolni, feledtetni fogják...

Könyvei a mai napig érvényes leírást adnak a hatalom, politika és intrika természetéről, sajnálatos, hogy nem tartozik a preferált szerzők közé, pedig Oriana Fallacci mellett a huszadik század második felének egyik legnagyobb író-riporter egyénisége volt.

A Császárban például azt írja: „A palotában a hatalom lépcsőfokai nem a posztok hierarchiája szerint emelkedtek, hanem aszerint, ki hányszor jutott tisztelt urunk közelébe. A palotán belül ez így alakult ki. Úgy mondtuk, az a fontosabb ember, aki gyakrabban jut egészen közel a császár füléhez...” Gyanítom, hogy ez ma sincs másképp.

John Updike, Susan Sontag, Norman Mailer magasztalta, az angol John le Carré a riport mágusának nevezte, Salman Rushdie pedig azt írta róla: egy Kapuściński felér ezernyi nyámnyila és képzelgő botcsinálta tollkoptatóval.

Varsóban tavaly egy barátom temetésén idéztem tőle: „Az utazás nem akkor kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. Az utazás a valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.”

P.S. 1989-ben is jöttek lengyel demonstrálók, a Szolidaritás képviselőit üdvrivalgás fogadta a zsúfolásig megtelt Kossuth téren. Nem állami támogatással buszoztatták őket, az biztos.