A „nagy” kiegyezéshez előbb kellett a „kis” kiegyezés, egy olyan megállapodás, amely logikus volt, de később nem kapott nagyobb hangsúlyt. Össze kellett egyeztetni 1847-et és 1848-at, és azt el kellett fogadtatni az országgal. Az egyeztetésből 1849 kimaradt. A Béccsel való kiegyezés előtt a magyaroknak egymással kellett kiegyezni... Halász János írt erről a Nyugatban, a kiegyezés ötvenedik évfordulóján, én pedig felidézem a nem biztos, hogy kellően ismert tényeket.

1847, 1848, 1849. Az évszámok meghatározták, hogy az 1850-60-as években ki milyen álláspontot képviselt a magyar politikában, ki volt konzervatív, ki volt függetlenségpárti, és ki akarta a kiegyezést.

Ha valaki nem engedett a 48-ból, az Deák Ferenc volt! Okos emberek, megelégedtek volna 1847-tel, de Eötvös és Széchenyi optimisták voltak. Azt hitték, érdemes megelégedni a kevéssel, mert az kikönyöröghető.

Kossuth nem akart alkudni, ő 49-hez ragaszkodott, a Habsburgok trónfosztásához. 1848 viszont megfelelt a jogfolytonosság eszméjének, mert akkor még nem történt meg a jogi szakítás Béccsel.

A jogfolytonosságban a reálpolitikus Deák látott annyi erőt, amely működőképes lehetett. Az ő elve a várakozás volt, alkatából adódott a passzív rezisztencia. Ha egyéb sincs, mint a remény, az olyan legyen, amiért lelkesedni lehet, azaz 1848!

Ha sokan reménykednek, az erőt jelent, és ebből lett a passzív ellenállás, bár az nem volt annyira általános, amennyire elhitette magával a közvélemény. 1848 végétől Deák a zalai birtokon tartózkodott, majd 1854 őszén Pestre költözött. Az adóssággal terhelt kehidai birtokot Széchenyi István vette meg 50000 forint készpénzért, és 600 arany évjáradékért.

Széchenyi régóta szerette volna, ha Deák kimozdul Zalából, és Pestre kerül, de úgy vélte, ha Deák készpénzt kap, akkor nyomban szétosztogatja. A készpénzt Deák valóban nővére gyermekeinek adta, mert társtulajdonosok voltak, és kifizették az adósságot, ő pedig a 600 arany évjáradékból élt, és Pesten beköltözött az Angol királynő szálloda két szobájába, ami a magyar politikai élet központjává vált, több mint egy évtizedre.

1860 elején Deákot szinte mindenki „gondviselésszerű” vezetőnek tartotta, aki elérheti azt, ami forradalom nélkül elérhető. Ezt illusztrálja az a levél, melyet Széchenyi István hat nappal halála előtt gróf Eszterházy Bálintnak címzett, de ami gyakorlatilag Deák Ferencnek szólt.

„Döbling, a tébolydában, 1860. április 2-án. Mondja meg Deáknak és a többi barátainknak, hogy azt a hatalmat, mely nekik a közvélemény felett van, ne hagyják használatlanul, míg a vihar oly hangos lesz, hogy hangjukat nem lehet meghallani, úgy, mint az enyimet 1848-ban nem akarták meghallani. Ha a birtokos nemesség nem marad ama mozgalom élén, mely a szellemeket megragadta, akkor Magyarországot az emigráció vérfürdőbe juttatja, azután elárulja és eladja. … Ne ámítsák magukat külső segítséggel. Ne építsenek Oroszországnak Ausztria ellen való gyűlöletére sem… Deák és társai jól megfontolva szabjanak a nemzeti kívánságoknak lehetséges, méltányos határokat…

Széchenyi néhány nap múlva halott volt, és tévedett: az ország nem rohant a forradalomba. Abban viszont tisztán látott, hogy ebben az időben Deák volt az egyetlen ember, akire a nemzet hallgatott. A bécsi udvart viszont még óriási űr választotta el 1847-től is, ehhez el kellett veszíteni néhány háborút. 1859-ben hadserege vereséget szenvedett Franciaországtól és Piemonttól, 1866-ban Poroszországtól, és kiszorult a német egység létrehozásából, és pénzügyileg is komoly problémákkal küzdött.

Magyarországon viszont a passzív ellenállás helyzetét gyengítette, hogy résztvevői egyre jobban ellehetetlenültek anyagilag. Kiderült, hogy nincs esélye egy újabb forradalomnak, és nem várható külföldi segítség sem, viszont egyre erőteljesebbek voltak a hazai nemzetiségek követelései. 1861-ben összehívták a magyar Országgyűlést, hogy képviselőket válasszanak a birodalmi parlamentbe. A követek két pártra szakadtak: a Teleki László vezette Határozati Párt nem ismerte el Ferenc Józsefet magyar királynak, ezért döntöttek a határozat mellett. A Felirati Párt, amelynek vezetője Deák volt, elismerte az uralkodót. Végül az Országgyűlésen Deák álláspontja győzött arról, hogy határozzanak: nem állítanak követeket a birodalmi gyűlésbe, de a parlamentet a császár feloszlatta.

Az Országgyűlés összehívása előtt az uralkodó beszélni akart Deák Ferenccel. A kihallgatás 1860 karácsonyakor történt meg, ez volt Deák első találkozása Ferenc Józseffel. A találkozó után Deák azt mondta Vay Miklós kancellárnak, hogy egészen másnak képzelte Ferenc Józsefet. Meglepte, hogy milyen alaposan ismeri az ügyeket, és milyen lelkiismeretesen tárgyalja azokat. 1865 április 16-án jelent meg a húsvéti cikk, amelyről mindenki tudta, hogy Deák Ferenctől származik.

A kiegyezés alapgondolatai azonban nem minden előzmény nélkül pattantak ki Deák agyából. Az első javaslatot a konzervatív Apponyi György dolgozta ki, akit az uralkodó 1862 végén megbízott, hogy készítsen egy emlékiratot a kiegyezés lehetséges módjairól. Apponyi azzal vállalta el a megbízatást, hogy barátai közreműködését is igénybe veheti. Az emlékiratot titoktartás kikötése mellett ismertették Deákkal, aki több hétig magánál tartotta a szöveget. Az irat a jogfolytonosság, a dualizmus és a paritás alapján áll, követeli az erdélyi uniót, és általában az ország területi integritásának helyreállítását, továbbá a felelős magyar minisztérium kinevezését, külön közös minisztereket a közös ügyek intézésére, amelyek köre megfelel annak, amit 1867-ben közös ügynek nyilvánítottak.

Az Országgyűlés számára lényegben azonos módon fenn akarta tartani az újonc- és adómegszavazás jogát. A 48-as törvényeken ugyanazokat a változtatásokat javasolja, amelyek végül bekövetkeztek. Mindez azt jelenti, hogy a „nagy” kiegyezéshez előbb kellett a „kis” kiegyezés, egy olyan megállapodás, amely logikus volt, de később nem kapott nagyobb hangsúlyt. Össze kellett egyeztetni 1847-et és 1848-at, és azt el kellett fogadtatni az országgal. Az egyeztetésből 1849 kimaradt.

Apponyi György javaslatában az 1867-ben megvalósult kiegyezés jelentős része benne volt. Ugyanakkor két ok miatt nem működhetett az Apponyi program: egyrészt, mert 1863-ban még nem volt lehetőség arra, hogy az uralkodóval elfogadtassák, másrészt Apponyi a saját népszerűtlensége miatt soha nem tudta volna érvényesíteni. „Erre akkor csak Deák volt képes”-, írta anno a Nyugatban Halász János, és ezt mai ismereteink alapján csak megerősíthetjük.