Fotó: Udvarhelyi Zsolt
A mítoszok világában éltünk és élünk, mind a mai napig. Ez akkor is igaz, ha időnként hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy James Joyce Ulysses című könyve bizony a huszadik században íródott, és rólunk szól. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy elfeledkezzünk mindazon borzalomról, amit az elmúlt száz év hozott. Különösen így volt ez 1990 táján, amikor a bársonyos, csendes és egyéb forradalmak, vagy az így nevezett változások eufóriát váltottak ki egész Európában.
Ahogy a világ nem készült fel 1989 – 90 – re, úgy lepődött meg, szinte folyamatosan, mindattól, amit a következő évek hoztak. A korábbi szerkezetek, az egyeztető és békéltető meg kiegyenlítő mechanizmusok jelentős része alkalmatlanná vált, az újak meg, szokás szerint vagy nem működtek, vagy akadoztak. Így volt ez az elmúlt évtized legsúlyosabb európai válságában is, a Balkánon, és bár nagyon sokféle magyarázat született, igazi válasz azóta sincs, hogy mindez miért történt így.
Mindannyiunk tükre, pontosabban tüköripari vállalata, a világot faluvá tevő médiaipar csak arra volt képes, vagy sok esetben még arra sem, hogy többé- kevésbé áttekinthető képet adjon a napi harcok állásáról, a napi veszteségekről, a napi aljasságok egy részéről. A kávéját Hamburgban, Budapesten vagy Varsóban kortyolgató polgár, vagy éppen polgárosodó, de mindenképpen átalakuló egyed pedig kis sóhajjal és egyre csökkenő lelkifurdalással abszolválta az üzenetet, amely az esetek jelentős részében annyi volt, hogy a konfliktus lokalizálható a vad bosnyák, majd koszovói hegyek között.
Így nincs más teendő, mint felkészülni a sok-sok részes, mindenképpen folytatásos tv-sorozatra, amely a producerek válláról jelentős terheket vesz le, hiszen egy idő után kevesebbe kerül, mint egy brazil szappanopera. Arra azonban alig figyeltünk, hogy több száz, sőt több ezer éves mítoszok keltek életre, új mítoszokat gyártottak és ezek hősei önállósították magukat. Megtestesültek a rémálmok is, melyeket a hollywoodi álomgyárak sem tudnának jobban megálmodni, vagy a Bavaria stúdió végtelen történetének forgatókönyvírói is gondban lennének, ha formába kellene önteni őket.
A nyugati világ legendáiból az egyik legfontosabb a Lovag és a Szent Grál legendája. Vissza-visszatérő történet, könyvben, zenében, filmen. Ha Önök kedvelik a mozit, akkor már igen sok Sir Lancelotot láthattak, amint lovagi és férfiúi erényeit csillogtatta a fairness szabályai szerint. Ezen erények és elvek szerint épültek fel intézményrendszerek, és működnek néha csikorogva, de mégis hatékonyan egész társadalmak. Elmondható, hogy Sir Lancelot elvei jelen vannak a diplomáciától a focipályákig szinte mindenütt.
Igen ám, de mit tesz a nemes lovag akkor, ha olyasvalakivel találkozik, aki nem föltétlenül az általa vallott értékrendet követi? Mi történik mondjuk Odüsszeusz és Lancelot találkozásakor, ha a neves lóépítő és hadvezér a trójai háborúban megszokott módszereket óhajtja alkalmazni, esetleg abban a térségben szintén nem teljesen ismeretlen bizánci gondolkodásmód szerint járatja – természetesen teljesen történelmietlen módon – az eszét.
Ha egy adott probléma megoldásáról lenne szó, akkor valószínűleg egyszerűen elbeszélnének egymás mellett, hiszen ugyanazon szavakat használják mindketten, - egyébként várhatóan angolul tárgyalna a két mitikus hős -, de vajon mit jelenthet, mit jelenthetett Odüsszeusz számára az, hogy peace, vagyis béke, vagy tűzszünet, azaz ceasefire. Az ő agyában továbbra is az munkál, hogy a sértett büszkeség miatt revansot kell venni, a leányrabló Párizst meg kell büntetni, és nem csak őt, hanem az őt védő várost, a rokonságát és mindenkit, aki akadályozza a büntetés végrehajtását, gátolja a csorba kiköszörülését.
Ehhez a célhoz pedig nem válogat az eszközökben, mert ha a ravaszság fegyver, akkor ezt a fegyvert használja. Odüsszeusz ugyan nem rokona Macchiavellinek, sőt fordítva sem mutatták még ki a rokoni kapcsolatot, nem is tőle tanulta a politika elméletét, azonban a gyakorlat azt mutatta számára, hogyha a cél érdekében hazudni kell, akkor nem mindig érdemes igazat mondani.
Odüsszeusz tapasztalt férfiú, az eredmények őt igazolták, filozófiája hosszú évszázadokon át működött, és időről időre újra működik. Sir Lancelot eszméi szintén sikeresek, egyet azonban nem szabad elfelejteni: a sikereit legtöbbször azokkal szemben érte el, akik hasonló szabályok szerint éltek, és harcoltak.
Odüsszeusz nem ölt vértet és nem lovagol ki a nyílt mezőre, hogy megmérkőzzön Lancelottal, ezzel szemben rendszeresen ígéretet tesz arra, hogy amennyiben a körülmények engedik, mindent elkövet annak érdekében, hogy egy ilyen találkozóra a megfelelő körülmények és pártatlan bírák, valamint a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt sor kerüljön, de mindenkinek meg kell értenie, hogy pillanatnyilag a körülmények a legjobb szándéka ellenére sem alkalmasak egy ilyen mérkőzés lebonyolítására. Emellett persze a háttérben Odüsszeusz beszél Lancelot lovászával és a patkolókováccsal, hogy a ló semmiképpen ne tudjon kijönni az istállóból, vagy ha ki is jön, sántítson.
Meggyőződésem, hogy az európai válságokban, így legutóbb a balkáni válságban is ez a kétfajta gondolkodásmód, a kétfajta értékrend találkozott, amikor a különböző diplomaták, szakértők és közvetítők elsősorban a nyugati világ erejével és tapasztalatával próbáltak békét teremteni. Közben a válság, a folyamatos háború bekerült a médiaipar napi rutinfeladatai közé és a szerkesztők, ha némi borzalmat akartak, akkor vagy 5-6 éven át bizton számíthattak arra, hogy a Balkánról megkapják, és még az sem tekinthető mellékes körülménynek, hogy a nyári uborkaszezonban folyamatos volt a hírellátás.
Az első fekete – fehér, jó fiú – rossz fiú ábrák évek múltán elmosódtak, a nagyközönség már alig volt képes nyomon követni ki kicsoda, egy csúf figura Szerbiában uralt mindent, de a többiek jók is, rosszak is. A mellékszereplőből időnként főszereplővé előlépő menekülők és menekülttáborokban élő tízezrek sorsa idődről időre eltűnik, a világfalu pedig új és új hírekkel van elfoglalva, hiszen azt semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bár a világ faluvá alakult, de azért a falu a világ! Ez az egyik legfontosabb szabálya annak a folyamatosan alakuló és változó többnyelvű századvégnek és ezredkezdetnek, amely az információ tömeges szállításával és feldolgozásával foglalja el magát.
A balkáni válság ily módon állandó helyet szerzett a világfalu virtuális valóságában – az egy rossz hely, the bad place, ott bármi megtörténhet, és ha megtörténhet, akkor meg is történik, és ezzel az egész ügy be is került a rémségek nem olyan kicsiny boltjának egyik szegletébe. Eközben mindenki vesztes és az is marad. A társadalmi tudat ismét sok generációra sérült és a Balkánon továbbra is érvényes az elv, hogy nemzetek csak negatív értelemben, valamivel és valakivel szemben tudják meghatározni magukat.
Az ellenségképet tartósítják és ebben az a legveszedelmesebb, hogy erre a saját identitás megtartása miatt van szükség. Lehet, hogy ma már közhelynek tűnik, de attól még igaz: a térség több nemzeténél öndefiníciós problémát okozna, ha felszámolnák az ellenségképet. Ellenségre ugyanis önmaguk miatt van szüksége az egyes társadalmi-értelmiségi eliteknek, és mindezt az akadémiák intézményi tekintélyével alapozták meg.
Ehhez társul az odüsszeuszi filozófia és praxis és máris választ kapunk arra, hogy azok az ötletek, amelyek a különböző országok értelmiségének párbeszédét kezdeményezték, miért vallottak kudarcot. Azt is sokan leírták, hogy a Balkánon világpolitikai törésvonal húzódik, az a vonal, amely az elmúlt csaknem 50 éven át a Közel-Keletet osztotta meg, visszakerült eredeti helyére. A tét változatlan: az önmaguk meghatározásával küszködő és nemzeti identitásukat esetenként igen véres úton kereső államok területi nagyságán és etnikai összetételén kívül az orosz és az iszlám befolyási övezet határa, továbbá, hogy az egyszer már elhibázottnak bizonyult, az első világháború után csődöt mondott un. cordon sanitaire, az egészségügyi övezet helyett felépülhet-e a bizalom övezete? Ez ugyanis hosszútávon minden itt élő számára létkérdés.
A világ falu, de a falu a világ. A válság körzetében lévőknek, illetve azoknak, akiknek az életét szerencsés esetben „csak” fölborítja, kevésbé szerencsés esetben megsemmisíti a válság némileg fontosabbak a helyszíni történések, mint másoknak. Amíg a válság hírértékű, a médiaipar gőzerővel működik, belső törvényeinél fogva fölemeli, mintegy univerzálissá teszi a legkisebb válságot is. Így persze szinte észrevétlenül univerzálissá válik a törzsi múlt és konfliktus, az ősi, a mitikus elem, és szinte nincs is átmenet, itt és most, a folyamatos jelen- időben történik mindez, anélkül, hogy a néző ezt a tényt magát, érzékelné.
A világ falu, s amióta így van, lakói különleges helyzetet élveznek, hiszen többségük akár élő, egyenes adásban élvezheti Odüsszeusz felszólalását az Európa Tanácsban, vagy más fontos testületben, ahol a Kerekasztal lovagjai mellett számos más, mára szinte már elfeledett, mitikus alak hallgatja a szónokot, aki választékos kifejezésekkel, bár némi akháj akcentussal ecseteli, milyen alapos munkát végeztek a trójai demokrácia fölépítése során, a trójai kisebbség jogait kiterjesztették, és aki megmaradt, az nagyon örül, továbbá az nagyon sajnálatos, hogy az aranyalma nem került elő, de mindent megtesznek a felelősség tisztázása és a vétkesek bíróság elé állítása érdekében. Sir Lancelot, akinek délután teniszmeccse van, elismerőleg bólint, kicsit méláz, de közben úgy gondolja: ennyi szenvedés után most már nem is lehet olyan rossz trójainak lenni Trójában.
László József, 1994, Budapest - Varsó
P.S.
Elhangzott a Hanns Seidel Alapítvány által rendezett varsói konferencián. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Tadeusz Mazowiecki lengyel miniszterelnök, az EBESZ balkáni biztosának beszéde után olvashattam fel német fordításban a fenti szöveget.
Das tu ich a Samstag Nachmittag auch..
Dorkaságok - mi a veszélyesebb?
Harisnyás Pippi Davosban