Az alábbi írás 5 éve jelent meg, de aktualitását megtartotta...

A hazaárulók klubjában nagyon sok a tag, legalábbis ha elhisszük, hogy valaki akkor válik hazaárulóvá, amikor külföldről kapott, vagy kap támogatást politikai céljainak megvalósításához, választási céljainak eléréséhez. Ez a tagság pedig nem most toborzódott, hanem az utóbbi 24-25 év alatt alakult ki, és valószínűleg alakul most is.

Külföldről ugyanis az elmúlt mintegy negyedszázadban – megkockáztatom – szinte minden kicsit is jelentős politikai erő kapott támogatást, de csurrant-cseppent a kevésbé fontos személyeknek és szervezeteknek is. Emlékezetes például az 1990-es évek egyik jellegzetes magyar figurájának esete a néhai Szaddám Huszein iraki diktátorral. Szaddám jutányos áron, majdnem ingyen kőolajat juttatott neki. Nem tudni, hogy a támogatás mit segített Szaddámnak, de az bizonyos, hogy némi anyagi előnyhöz juttatta a magyar célszemélyt.

Ezt a meglehetősen extrém esetet leszámítva az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején teljességgel természetesnek tűnt, hogy az új politikai alakulatokat ösztöndíjakkal, utazásokkal, jól vagy még jobban díjazott előadási lehetőségekkel támogatják a nyugat-európai vagy amerikai partnerek vagy cégek. Se szeri, se száma nem volt az ilyen juttatásoknak, amelyekről csak az tudta, mekkora összegről volt szó, aki adta. No meg aki kapta.

A kilencvenes évek elején-közepén újságíróként számos alapítvány és a rádió kurzusán vettem részt, kaptam ösztöndíjat és tanulási lehetőséget Németországban és Svájcban. Gyakran találkoztam hazai politikusokkal, akik hasonló cipőben jártak, és be kell vallanom, egyiküket sem tekintettem hazaárulónak emiatt, pedig őket általában jobban díjazták, mint egy tudósítót.

Az alapítványokon keresztül is igen sok támogatás érkezett. Az 1994-es és 1998-as választások előtt bizony komoly összegek is felbukkantak, segítendő egy-egy párt tevékenységét. Ilyen volt például 1994-ben az egyik akkori kormánypárt, amelyhez nem nokiás dobozban, hanem inkább aktatáskában érkezett némi – az akkori tolvajnyelv szerint – „dokumentum”.

1998-ra finomodtak a módszerek, a támogatást már nem kellett készpénzben, izzadó tenyérrel áthozni a reptéri vámosok orra előtt, elegendő volt kiutazni egy nem túl távoli városba, ahol a tartományi bankban intézték a megfelelő utalásokat. Higgyék el, kérem, hogy ezeket az akciókat nem az egykori állampárt utódpártja hajtotta végre, elvégre akkor ott volt némi vagyon.

Ezeket a juttatásokat nagy valószínűséggel soha nem könyvelték le, soha nem szerepeltek egyetlen párt mérlegében sem, nem volt nyomon követhető a pénz felhasználása, nem is próbálta követni senki sem. Nem adózott ezen összegek után egyetlen olyan személy sem, aki átvette, akinek átutalták, akinek a számláján landolt. Totális szürke zóna vagy inkább svarc. Éjsötét vidék. Adócsalás és törvénysértés.

Eközben maga a külföldi támogatás a magyar jog szerint mindvégig nem volt tilos, hacsak nem idegen kormánypénzről volt szó. A kérdés persze az, hogy az ilyen és hasonló juttatásoknak mi volt az ára.

Az tudható, legalábbis sejthető, hogy volt szolgáltatás – de mi az ellenszolgáltatás? „Egyszer majd kérünk valamit” – ismerjük ezt a filmbeli mondatot, amely szerepelt Bacsó Péter Tanú című filmjében és Coppolánál A Keresztapában is. És nyilván kértek is, hiszen feltételezhető, hogy az összegek átadását, utalását saját maguknak valahol valakik azért dokumentálták. Részükről ez kis összegű invesztíció volt egy kis ország ígéretes kis pártjába, politikusába, szervezetébe. Hogy a befektetés megtérült-e és hogyan, arról azokat kellene kérdezni – de ők úgysem válaszolnának –, akik finanszírozói voltak ennek a „vállalkozásnak”.

Ha az a párt, amelyet támogattak, már végleg eltűnt, megszűnt, elbukott, akkor nem volt mit tenni, le kellett írni a veszteséget, és új befektetési célpontot keresni. Kitartó és hosszú távra tervező „befektető” esetében ez megtörténhetett. És meg is történt.

Talán feltűnt, hogy nincsenek az írásban nevek. Nos, ez semmiképpen sem véletlen. Egyrészt azért, mert egy jelenség leírása volt a célom, másrészt azért, mert egyáltalán nem szeretnék a következő években bíróságra járni. A leírt történetek megtörténtek, de akik négyszemközt elmondták a dolgot, azok közölték, hogy mindent letagadnak, ha nevekkel bármi is nyilvánosságra kerülne a sztoriból. Ezek a történetek ugyanis, mint már céloztam rá, a szürke zónában játszódtak le, és ott sok minden történhet az emberrel. 

HVG, 2014 január