Tavaly Lombardiában jártunk, néhány napot az Iseo tó partján töltöttünk, Loverében. A tó partján van egy sétány, amit Domenico Oprandiról neveztek el. A költő 38 éves korában halt meg. Rákerestem a verseire, és néhányat lefordítottam a „Rövid a nap - egy ismert kortárs haszontalan versei” című kötetből. Olvassátok, szeressétek!

Az erdő

Színtelen ágak a ködben

reggeli pára

az elveszett napok kínjukban

már nem kiáltanak

és az erdő ősszel szenvtelen gúnyolt minden álmot és kimérát.

Végtelenség és fájdalom váltogatták sóhajukat

szunnyadó testemen a nedves levelek között

Május kilencedike

Újra felfedezzük egy dísztelen vidéki temetőben

az élet értelmét,

mit elvesztettünk egy csillagfényes éjszakán.

Szóval abban a májusi pillanatban,

katicákat látva táncolni a réten,

az ősi bánatra gondoltam,

a jövő lassú zenéjére.

SEBHELYEK

Nem láttalak már gyerekként

nincs a kép, amit szerettem,

elveszett sötét erők miatt.

A nyáréjszaka temetőit a nap fakó fénye alatt

olykor megérinti a szerelem álma,

minden oly közel, oly távol lebeg.

AHOGY A LEVELEK

Hullanak a levelek, egyenként,

lassan,

mint megélt napjaim

sárgán és gyűrötten,

persze, az idő.

De új levelek hajtanak,

hogy ismét lehulljanak.

Végtelenség, jönnek és múlnak a napok,

ifjúságom napjai.

ÁTGONDOLVA

Mozdulatlan ég,

pattanásig feszült déli derű,

lustán sikló sirályok időznek az égen,

kémlelve a tengert.

Ők sem láthatják a fekete iszapot,

a horrort, melyet mélységes mélyen,

elrejt az azúrkék felszín,

- alig fodrozza a szellő.