Húszéves írás került a kezembe, a Balkánnal foglalkozott, és azzal, hogy igen gyakori: nemzetek és egyének csak negatív értelemben, valamivel és valakivel szemben tudják meghatározni magukat. Az ellenségkép tartós, és ebben az a legveszedelmesebb, hogy erre a saját önazonosság, a saját identitás megtartása miatt volt szükség. Íme:

A múlt jövője

Magyarország sok tekintetben különbözik szomszédaitól, de egy közös vonása bizonyosan van a térség többi államával. Ez pedig nem más, mint amit egy brit politikus a Balkánra alkalmazott, így gondolván leírni a helyzetet:

„Itt mindig több történelmet termeltek, mint amennyit el tudtak fogyasztani!”

Igen, tisztelt Olvasó, kár lenne bonyolítani a dolgokat, a mi estünkben egyszerű történelem – túltermeléssel állunk szemben. Ez érvényes Szarajevóban, ahol kilencven éve egy szerb merénylő olyan „szerencsés” volt, hogy másodszor is felbukkant a monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinándnak gépkocsija, érvényes Budapesten, érvényes Varsóban, vagy éppenséggel Berlinben.

Az idézet Winston Churchilltől származik, aki számos bonmot atyja, így neki tulajdonítják azt is: "Nem azért lettem Őfelsége miniszterelnöke, hogy felszámoljam a Brit Birodalmat!” Neki ebben az esetben is igaza volt, de a tényeket ez nem befolyásolta. A Brit Birodalmat felszámolták. Churchillnek abban is igaza volt, hogy több történelmet termeltünk, mint amennyit képesek voltunk elfogyasztani, ez azonban az elmúlt száz évben nem gátolt meg bennünket abban, hogy változatlanul és büszkén termeljünk. Történelmet.

Ennek a terméknek azonban olyan sajátosságai vannak, amelyek különleges fogyasztási viszonyokat követelnek, az exportot pedig nem nagyon teszik lehetővé. Az exportjához erősnek, hatalmasnak és gátlástalannak kell lenni. Mindez azonban nagyon sokáig senkit nem zavart, múltgyártásban például mi, magyarok felülmúlhatatlanok vagyunk, legfeljebb a déli szomszédoknál lévő történelemgyártó - kapacitás az, amely megszoríthat bennünket.

Magyarországnak sok szomszédja van, de a huszadik században mégis nagy távolság választotta el országainkat. Ezt a távolságot semmi nem indokolja, mert az idők folyamán sokkal közelebb voltunk egymáshoz, de a mások által termelt, vagy velünk termeltetett történelem általában eltávolított egymástól bennünket, és még mindig hegyekben áll határainkon, így gondolkodásunk határain is.

Az Európai Unióban vajhegyek, és tej meg bortavak voltak és vannak, nekünk eddig História hegységünk és Legenda dombságunk volt, jelentős részben járhatatlan utakkal. Nincs, vagy csak alig van kommunikáció, ami a kommunikáció korában több mint különös. Azokkal sem mindig állunk szóba, akikkel elég hosszú ideje azonos városban élünk. És ehhez nem szükséges az, hogy előtte kitörjön egy polgárháború, ahogy a Balkánon 13 éve kitört!

Nem volt ez másképp a tragikusnak nevezett huszadik században sem, amely totálisan elválasztott bennünket egymástól. Egyébként a huszadik század nem tragikus volt, hanem egyszerűen katasztrofális, egy katasztrofális történelem túltermelési válság. Mindenki történelmet termelt és el akart adni, miközben sehol nem jelentkezett egyetlen komoly vevő sem.

Voltak persze nálunknál tanulékonyabbak is. Az elegendő mennyiségű történelemmel rendelkező Svájc, Ausztria, Dánia vagy Norvégia belátta, hogy történelemtermelésben képtelen a versenyre, ezért megszűntette felesleges gyártókapacitásait, vagy szokás szerint kihelyezte az olcsóbb bérű országokba. Így Dániában ma Hong Kongban gyártott történelmet tudnak csak fogyasztani, ezért ha azt látják televízióban, hogy a dán fociválogatott nyer, akkor tudniuk kell, hogy ők már áttértek a történelem lightra. Németország vagy Franciaország külön eset, nekik az átszervezés után még maradt némi tartalék kapacitás. Az orosz birodalom külön történet...

Visszatérve a mi esetünkre, a túltermelés azzal is járt, hogy a hazai termék mindent eluralt, nem maradt lehetőség a másutt gyártott áru megkóstolására, kipróbálására sem. Az olcsó saját tömegtermelés, valamint a védővámok megtették hatásukat, fogalmunk sem volt mások történelméről. Csaknem 100 éven keresztül kollektív amnézia mellett mindenki a maga történelmét, a maga vélt vagy valós igazát hajtogatta, ami legtöbbször egy nagy és erős történelem exportőr igazsága volt. Ebből az amnéziából most kezdünk felébredni, emlékezetünk most kezd visszatérni. Lassan dereng valami a korábbi 900 esztendő közös históriájából is, mert voltak itt elég érdekes históriák.

Tisztelt Olvasó! Az új század új reményt adott, a békés élet reményét. Így volt ez több mint fél évig. Akkor azonban valakik megint elkezdtek történelmet termelni, ezúttal néhány repülőgép segítségével. Én azonban úgy gondolom, hogy a békés élet reményét meg kell őrizni, és csak annyi történelmet kell gyártani, amennyi sem a szívet, sem a gyomrot nem terheli. A fejről nem is beszélve. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valóban megpróbáljuk megérteni, mi is történt velünk valójában, és miért történt mindez. A múltnak a megismerés és a megértés révén lehet jövője.

„Bosznia a gyűlölet és a félelem földje. (…) Mert ennek a dolognak épp az a végzetes vonása, hogy a boszniai ember nem tud a benne megbúvó gyűlöletről, hogy viszolyog a vizsgálatától – és gyűlöl mindenkit, aki erre kísérletet tesz. … És valami furcsa ellentétben ezzel, ugyanilyen igazsággal állíthatjuk, hogy kevés olyan ország létezik, amelyben annyi szilárd hittel, fennkölt jellemmel, gyöngédséggel és szerelmes hévvel, ilyen mély együttérzéssel, hűséggel és odaadással találkozunk, mint épp Boszniában. … A bennetek élő szeretet és gyűlölet között épp olyan a viszony, mint magas hegyeitek és azok között az ezerszer nagyobb és súlyosabb, láthatatlan geológiai rétegek között, amelyeken ezek a hegyek nyugszanak.”

Egy travniki születésű, tehát boszniai író, Ivo Andric írta ezeket a sorokat. A mű keletkezésének évszáma 1946. Andric leírja, milyen hangja volt a szarajevói éjszakának: elsőként a katolikus székesegyház órája ütött, aztán 75 másodperccel később a pravoszláv templom órája, majd a Bég dzsámi óratornyának távoli hangja szólt tizenegyet ütve. A zsidóknak nincs órájuk, isten tudja, náluk mennyi az idő, írta 1946-ban Andric.

Ha ezt olvassa az ember, akkor nem egészen pontosan tudja, milyen esztendőt is írunk. Ha ezt hallja az ember, akkor nem tudja, melyik országról is szólnak ezek a sorok. A világon nagyon sok helyen érvényes az az elv, hogy nemzetek és egyének csak negatív értelemben, valamivel és valakivel szemben tudják meghatározni magukat. Az ellenségkép tartós, és ebben az a legveszedelmesebb, hogy erre a saját önazonosság, a saját identitás megtartása miatt volt szükség, - legalábbis eddig -, ugyanis a térség több nemzeténél továbbra is komoly öndefiníciós problémát okozna, ha felszámolnák az ellenségképet.

Ellenségre önmaguk miatt volt és van szüksége az egyes társadalmi – értelmiségi eliteknek és mindezt a legtöbb esetben az akadémiák intézményi tekintélyével alapozták meg. A probléma az: ha még az ellenséget is elveszik, akkor mi marad? Kit lehet felelőssé tenni a kudarcokért? Mi marad a szerb, albán vagy horvát nacionalistának, illetve mit kaphat érte cserébe, amit el is fogad?

A jelek szerint erre a kérdésre eddig nem sikerült válaszolni, így aztán a balkáni válság, amely meghatározó volt az előző századfordulón, majd hasonmása ötven esztendőn át megosztotta a Közel – Keletet, tíz éve visszatért, és vajmi kevés esély van arra, hogy a közeljövőben megszabaduljunk tőle. Ezeken a helyeken tehát folyamatos a múlt termelése, ezzel pedig aligha lehet jövője bárkinek is.

A kérdés tehát továbbra is az, mit termeljünk történelem helyett? De lehet-e a rossz kérdésekre jó válaszokat adni? Néhány évvel ezelőtt a jugoszláv elnök a montenegrói választások küszöbén arról beszélt: ha a hajdani Jugoszlávia hat köztársasága közül az utolsó is elszakad, akkor „forgószél söpör végig a Balkánon, és kinyílik Pandóra szelencéje”. A választások után az Európai Unió szóvivője is Pandóra szelencéjét emlegette, amelynek kinyitásával – így a mitológia – járvány, viszály és háború zúdul az emberiségre.

Amint azt egyik tanult kollégám írta, a Pandóra-mítosz szimbolikája meghökkentően aktuális. Főhőse ugyanis Prométheusz (Előrelátó), az intellektuális titán, aki az égből ellopott tüzet adta minden kultúra forrásaként az emberiségnek. Zeusz, a főisten bosszúból küldte Pandórát és szelencéjét a Földre, méghozzá Prométheusz ostoba fivére, Epimétheusz (Utólag Okos) karjaiba. Az „Utólag Okos” feleségül vette Pandórát, - az „Előrelátó” figyelmeztetése ellenére, és nem akadályozta meg, hogy az kíváncsiságának engedve, kinyissa a végzetes szelencét.

Csak az előrelátók óvhatják meg az emberiséget, mert azoknak a befolyása, akik csak utólag (vagy akkor sem) döbbennek rá, hogy mit kellett volna tenni, Pandóra szelencéjének minden átkát rázúdíthatja a világra. Nem tudom, ki hogyan értékeli saját szerepét és lehetőségeit Európában és a Balkánon, nem tudom, ki sorolja magát az „Előrelátó” kategóriájába. Szerintem sokan vannak, de akkor, valójában elég kevesen voltak. Szinte senki. Az ifjabb William Pitt, aki két ízben is Nagy-Britannia miniszterelnöke volt, 1806-ban, Napóleon austerlitzi győzelme után azt mondta: „Tekerjétek össze a térképet, tíz évig nem lesz rá szükség.” A hajdani Jugoszlávia térképét több mint tíz éve nem lehet összetekerni, ahogy a Közel - Keletét sem.

A jugoszláv államot az első világháború vége óta két diktatúra tartotta össze. Az első a Karagyorgyevics-dinasztia szerb hegemóniára építő állama volt, a másik a különleges nemzetközi körülmények között működőképes Tito-szisztéma, amelyben egy Moszkvával szembeszálló kommunista párt eljátszhatta a döntőbíró szerepét az egymásnak feszülő etnikumok konfliktusában. Tito halála, majd a sorsdöntő közép- és kelet-európai fordulatok után bukkant fel az alapkérdés, amely így hangzik: miféle politikai előrelátás az, amely úgy vélhette, hogy a jugoszláv állam szétbomlásának kezdetben – máig sem teljesen tisztázott – nemzetközi támogatással megindított folyamata egy tetszés szerinti ponton megállítható?

A kérdésre a NATO-nak (így Washingtonnak), s az Európai Uniónak kellene választ adnia. Délszlávia nevű állam nincs, de valószínűleg van sok olyan szerb, horvát és bosnyák, makedón és albán, aki időnként a békebeli Jugoszláviával álmodik. A mítosz szerint Pandóra szelencéjére rácsapódott a fedél. És benne maradt egyetlen dolog: a Reménység. Akkor, amikor valaki ismét ki akarja nyitni ezt a szelencét, lehet, hogy jól teszi, mert kiengedi a reményt, amely újra eltöltheti a reménytelenséggel teli szíveket. 

Egy ismerősöm mesélte, hogy az Utolsó Esély nagyon gyakori kocsmanév a Balkánon, általában a vasúti restit nevezik így. Ott lehet hajnalban is inni valami erőset, amikor máshol minden zárva tart. Nem tudom, most megkockáztatja-e valaki, hogy Pandora koktélt kérjen, majd szíverősítőként egy kis Reménységet. Én mindenkinek csak ajánlani tudom.

Az európai huszadik század bizonyos szempontból Szarajevóban kezdődött, 1914-ben és ott is végződött a 90-es évek közepén. Az új Európa felé a magyar határnyitással tettünk nagy lépést. Csupa történelemtermelési gesztus. Az új század elkezdődött, és rajtunk is múlik, milyen lesz. A cél az is, hogy a barátság és a bizalom százada legyen, mert a háború és a bizalmatlanság évei után erre igen nagy szükség van.

Ivo Andric a francia Maupassant művére hivatkozott, a tavasz dionüszoszi leírására, amelynek végén a szerző kifejtette, hogy az ilyen tavaszi napokon plakátokat kellene minden utcasarokra ragasztani: „Francia polgártársak, tavasz van, őrizkedjetek a szerelemtől!” Boszniában talán arra kellene figyelmeztetni az embereket, hogy óvakodjanak a gyűlölettől. Boszniában és máshol...

László József, újságíró