A Szovjetunió az utolsó gyarmatosító nagyhatalom volt

Interjú Ryszard Kapuscinski-vel (1993, Budapest)

Ma már kevesebben tudják, de a lengyel Ryszard Kapuscinski a múlt század második felének külpolitikai sztárriportere, írója volt. Nyugaton is ismertek és népszerűek voltak az afrikai gyarmatbirodalom felbomlásáról készült írásai. 1974-ben riportot készített a Négussal, az etióp császárral. Ez alapján jelent meg először 1978-ban a Császár (Cesarz) c. könyve az etiópiai rezsimről, annak groteszk vonásairól, bukásáról.

Az 1982-ben megjelent Sahinsah (Szachinszach) c. írása az iráni sah bukását mutatja be. 1987-ben mutatták be Londonban a Császár c. regényének színpadi adaptációját. A Szovjetunió felbomlását a Birodalom (Imperium) c. művében dolgozta fel. Utazásai során készített riportjait a 2004-ben megjelent Utazások Hérodotosszal című művében összegezte. 2007. január 23-án hunyt el szívelégtelenségben Varsóban. Részletes életrajz az interjú végén olvasható.

Személyes megjegyzések: Varsóban ismerkedtünk össze, amikor tudósító voltam, mégpedig úgy, hogy egy magyar újságírólány felhívott, hogy meglátogatna, de hoz egy vendéget is. Persze, gyertek csak, mondtam, és nem kérdeztem, ki lesz a vendég. Így aztán elkerekedtek a szemeim, amikor az ajtóban ott állt a világhírű újságíró-ikon, Kapuscinski, a forradalmak specialistája, akit Oriana Fallacci mellett a korszak legjobb tudósítójának, újságírójának tartottak, és akit szinte a nyakkendőjénél fogva húzott be a lakásba az igencsak boldognak tűnő kollegina...

Sokáig beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy folytatjuk, de erre csak egy év múlva került sor, én akkor már újra Budapesten dolgoztam, ő pedig 1989 március 15-én jött az ünnepségre beszédet tartani, de rosszul lett, infarktust kapott, és kórházba került. Lábadozott, és Lengyelországban, a toruni szanatóriumban látogathattam meg, akkor fél napon át beszélgettünk. Azt a beszélgetést írásban egy igencsak rövid életű lap, a Honpolgár közölte, nem is találtam meg.

Négy év múlva, 1993-ban Budapesten találkoztunk újra, amikor magyarul is megjelent a Birodalom című könyve. A Duna TV-nek készítettem vele interjút, az alábbi szöveg annak a szerkesztett változata.

Kérdés: Kapuscinski úr, ön lengyel író, de ha létezne az a titulus, hogy a forradalmak megfigyelője, akkor bizonyára megkapná... Hány forradalmat látott az elmúlt 30 évben?

Válasz: Nagyon sokat, huszonhétig számoltam, de most azok után, ami a volt Szovjetunióban történt, a számuk már meghaladja a 30-at, hiszen egy államon belül több forradalom zajlott és zajlik.

Kérdés: Utoljára négy évvel ezelőtt találkoztunk, akkor, 1989-ben ön Magyarországon járt, itt szívinfarktust kapott, később, Lengyelországban, meglátogathattam a szanatóriumban. 1989 márciusában az egyik kollégám a Magyar Rádióban azt mondta, Magyarországon biztosan forradalom van, mert itt járt Kapuscynski. A szanatóriumban azt kérdeztem öntől, biztos, hogy ezt forradalom? Ön azt válaszolta: igen! Most, négy év után hogyan látja a történteket?

Válasz: Megegyezően azzal, amit akkor mondtam, most is úgy gondolom, hogy ezekben az országokban, vagyis Lengyelországban, Magyarországon, és az úgynevezett visegrádi országokban nagyon komoly, mély forradalom zajlott, és zajlik. Tudja régebben, amikor forradalomról beszéltek, akkor barikádokat, tömeges kivégzéseket, gyújtogatást, szörnyű mészárlásokat értettek a forradalom fogalma alatt. Most Közép-Kelet Európában a forradalom új típusával van dolgunk, amit bársonyos forradalomnak is neveznek. Nincsenek jelen a forradalom klasszikus jelképei, nincsenek barikádok, nem égnek a városok, mégis nagyon mély átalakulás zajlik. Bekövetkezett annak a rendszernek a likvidációja, amelyben országaink csaknem fél évszázadon át éltek.

A kommunizmus, mint rendszer likvidációja történt, fokozatosan zajlik a kommunizmus, mint gazdasági rendszer felszámolása, és ugyancsak fokozatosan következik be a kommunizmusnak, mint mentális rendszernek, mint gondolkodásmódnak a fölszámolása. Ezek lassú folyamatok, de szerencsére vértelenek, és ezen folyamatok vértelensége okozza azt, hogy a történések bár drámaiak, súlyosak, de az emberek többsége mégis azt mondja ugyan miféle forradalom ez? Annak ellenére, hogy ez a 20. század egyik legnagyobb forradalma, és nagyon érdekes, hogy a 20. század forradalommal kezdődött, de véres forradalmakkal, gondoljunk csak az 1905-ös évre, és forradalmi folyamatokkal ér véget, de vértelenekkel.

Kérdés: Ön különböző dolgok fölszámolásáról beszél, véleménye szerint mit lehet a legnehezebben likvidálni?

Válasz: A legnehezebben azt a mentális pusztítást lehet felszámolni, amely mindannyiunkban bekövetkezett a kommunizmus alatt, azokban, akik abban a rendszerben éltünk, és abban a rendszerben nevelkedtünk. Ilyen a gondolkodásmódunk, amelyet a legnehezebb megváltoztatni, amelyet a kezdeményezés hiánya jellemzett. Megölték bennünk azt, hogy mi emberek egyénenként teljes jogú alkotó társak vagyunk a történelemben, hogy felelősek vagyunk magunkért, hogy magunk alakítjuk a valóságot, a társadalmi életet, a saját sorsunkat. A kezdeményezés megteremtése, a társadalmi kezdeményezés föltámasztása lesz a legnehezebb, ugyanakkor ez adja a legnagyobb esélyt is. Az eltelt 4 évben, amióta formálisan megszűnt a kommunista rendszer, ez a folyamat megindult, és főleg a fiatal nemzedékben lehet látni a kezdeményezést, azt, hogy tudják, amit a saját munkájukkal elérnek, az az övék.

Kérdés: Még valami nagyon fontosat likvidáltak, ez a valami pedig a proletariátus. Mi lesz a proletariátus után?

Válasz: Tudja, ez egy paradox probléma, ez a forradalmunk nagy drámája, és paradoxonja egyben. Azért, mert a kommunista rendszert éppen a munkások föllépése döntötte meg Lengyelországban, de ez történt Magyarországon is 1956-ban, hiszen a nagyüzemi munkások alkották ott is a forradalom fő erejét. A Szolidaritás szakszervezet ereje is a munkásokban rejlett, és ők most nagyon nehéz helyzetben vannak, mert hiszen olyan nagyüzemek proletariátusát alkotják, amelyek elöregedtek, olyan iparágakban dolgoznak, amelyek nem felelnek meg az új technológiai kihívásoknak.

Ezeknek a munkásoknak át kell állniuk, új munkahelyet kellene találniuk, de a mi gazdasági helyzetünkben, amelyet a pénzhiány a tőkehiány jellemez, ez igen nehéz. Az eddigi lengyel kormányt, amelyet végső soron a Szolidaritás adott, éppen a Munkás-Szolidaritás szakszervezet támadta a legélesebben, mert csalódott benne. Erre a kérdésre senki nem tud választ adni, főleg azért, mert a mi forradalmunk teljesen új a történelemben. Nincsenek történelmi mintáink, nincs mire hivatkozni. Mindenki keresi a megoldást, és közben természetesen hibákat követ el, s ezért aztán senki nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi lesz ezeknek a fiatal munkásoknak a sorsa, akik százezerszámra dolgoznak az elavult nagyüzemekben.

Kérdés: Mik azok az új értékek, amelyekből a jövőt föl lehet építeni?

Válasz: Nagyon sok ilyen érték létezik, hiszen egy új társadalom építéséről van szó, és ez igen bonyolult rendszer, az értékek szempontjából is. Ilyen érték a felszabadulás érzése, az, hogy az ember nem a történelem tárgya, hanem alanya, hogy az ember nem tehetetlen eszköze a hatalomnak, hanem dönteni képes, dönteni képes a saját sorsáról is. A szabadság érzése, a felszabadulás érzése az első az értékek sorában. A második a jog érzete, az, hogy az emberek megvannak a maga jogai, ezeket követelheti, és a jogokat tiszteletben kell tartani. A harmadik pedig éppen az a kezdeményezés, amelyről már beszéltem, az a tudat, hogy az ember csak saját maga határozhatja meg, és építheti a saját sorsát.

Persze vannak más értékek is, mint az egymás iránti szolidaritás, a másik ember tisztelete, és más népek respektálása, más kultúrák és vallások tisztelete, mindenekelőtt a tolerancia, mert ennek az utóbbinak olyan alapértékké kell válnia, amely meghatározza a társadalom életét. Ami fenyeget bennünket, itt van a közelben, amit a volt Jugoszláviában a polgárháborúban láthatunk, az a gyűlölet, a másik nép gyűlölete, a megsemmisítés vágya. Ez egész Európára nézve életveszélyes, mert újjászületik a rossz szellem, a gyűlöleté, a másság elpusztításáé, az idegenek iránti gyűlölet, amit Németországban is tapasztalhatunk, ahol megjelentek a neonáci erők. ezt mindenképpen el kell kerülni, és föl kell építeni a türelmet, mint az együttélés alapvető elvét.

Kérdés: Ez a gyűlölet azonban a nyomorból is születik...

Válasz: Ez az egyik része a dolognak, hiszen itt Kelet-Közép-Európában valamennyien tudatában vagyunk annak, hogy elszegényedett társadalmakban élünk, ami az elmúlt 30 - 35 év következménye, és ez különösen akkor látszik amikor összehasonlítjuk helyzetünket Európa nyugati felé évek helyzetével. Ha innen utazunk Nyugat-Európába, akkor különösen nyilvánvaló ez az őrült különbség, és még milyen messze vagyunk attól, hogy utolérjük őket!

Ez a nyomorúság természetesen gyűlöletet és rossz érzelmeket szül, mert a szegény ember féltékeny, gyorsan szeretne meggazdagodni, szerezni, és ezt utazásaim során nagyon jól láttam a volt Szovjetunióban. Ott valódi nyomort láttam, mert mi itt, Közép-Kelet-Európában a szegénységünk ellenére még mindig elfogadható körülmények között élünk, bár ezek a körülmények a nyugat- európaihoz képest szegényesek. Ugyanakkor még mindig sokkal jobbak, mint azok, amelyek között az ukránok, az oroszok és a fehéroroszok élnek. Itt látom azt, hogy van esélyünk, és azt is, hogy semmiképpen nem engedhetjük meg, hogy visszaszoruljunk. Nem csak azért, mert a szegénység szegénységet szül, hanem azért is, mert mint már mondtam, a nyomor agressziót, gyűlöletet okoz, fenntartja a bizalmatlanságot, a fenyegetettség érzetét. A szegénység nemcsak gazdasági értelemben rossz, hanem morális értelemben is, és társadalmi szempontból is ártalmas.

Kérdés: Négy évvel ezelőtt, amikor beszélgettünk, Ön utalt arra, hogy csak a bőség képes integrálni a népeket. Ezt a bőséget ebben a pillanatban nem látni nálunk.

Válasz: Ahogy gazdagszunk, fokozatosan létrejön az integráció. A példa itt Nyugat-Európa, vagy az Egyesült Államok társadalma. Az amerikai társadalom etnikai értelemben, és vallásában is igen különböző, egyidejűleg mégis integrált társadalom. Integrálja a piac, egyebek között, és integrálja a társadalom tehetőssége, de ugyanez érvényes Nyugat-Európára is. Ott is megvannak a nemzetiségi konfliktusok, de ezek mégsem válnak polgárháborúvá. A jólét ugyanis valamennyiük számára közös, és enyhíti a meglévő konfliktusokat.

A jólétben élő embernek nincs oka oly mértékben gyűlölni a másikat, mint a szegénynek, ezenkívül a társadalom gazdagsága révén a kultúra bizonyos szintje is feltételezhető, egy általános tudás szint, a különböző tömegtájékoztatási eszközökhöz való hozzáférés, hogy az emberek tudják mi történik a világban, vagyis valóban, a bőség nagyon fontos tényezője a társadalmi integrációnak, és az is marad, miközben a szegénység dezintegrál. Visszatérnék még az előző példára, a volt Szovjetunió esetére, ahol az általános szegénység, a nyomor végső soron annak a társadalomnak a széteséséhez vezetett, az állam széthullását okozta. A volt Szovjetunió társadalmilag és gazdaságilag hullott szét.

Kérdés: Olyan világhírű könyvek után, mint a Császár, a Futballháború, vagy a Sahinsah, ön a 80-as évek végén a Szovjetunióba utazott, mert könyvet akart írni annak széthullásáról. A könyv elkészült, a címe Birodalom. Miért hullott szét a birodalom ilyen gyorsan?

Válasz: Valóban igen gyorsan történt minden, olyan tempóban, amelyre senki sem számított. Voltak olyanok, - bár nem sokan-, az úgynevezett „szovjetológusok” között, akik számoltak a Szovjetunió széthullásával, de azt gondolták, hogy ez a bomlás hosszan tartó, hosszú távú folyamat lesz. Úgy vélték, borzasztóan drámai, véres színjáték látható majd, azt hitték, hogy a kommunisták nem adják át önként a hatalmat, hiszen ott volt a hatalmas hadsereg, a mindenható titkosszolgálat, a KGB, és az utolsó csepp vérig kik védik majd a hatalmukat. Ezért aztán mindazt, ami a 80-as évek végén, 89-90-ben történt, hogy 1991 végén a Szovjetuniót formálisan is feloszlatják, senki nem látta előre.

Én ezekben az években ott voltam, és azt láttam: igen sok tényezője volt annak, hogy mindez ilyen könnyedén ment végbe. Egyrészt azért történhetett így, mert a rendszer kimerítette az összes lehetőségét, egyszerűen leült, vagy ha úgy tetszik állva maradt, nem is tudom melyik a pontos kifejezés. Ekkor két lehetőség látszott: az egyik az volt, hogy erőszakkal tartsák életben, a fegyveres erők segítségével, akár polgárháborúval is, de volt egy másik lehetőség is, és ez vált valóra.

A 80-as évek végén konfliktus alakult ki a szovjet központi hatalom és a köztársaságok hatalmi apparátusa, a pártapparátus között. A központi pártapparátus, amely egykor Brezsnyev, majd később Gorbacsov körül működött, arra törekedett, hogy fenntartsa a Szovjetuniót, mint egészet. Azonban a központi apparátus nem volt nagy, mert valójában a központi apparátus is vidéken, az egyes köztársaságokban működött nagy létszámmal, - csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a Szovjetunió 15 köztársaság szövetségeként létezett. Akkor ez a köztársasági pártapparátus, amely Grúziában, Örményországban, Ukrajnában, vagy más köztársaságokban dolgozott, fölfedezte, hogy a hatalmat a régi formájában nem képes megtartani, abban a formában ahogy a központi moszkvai apparátus részeként működik. Ugyanakkor továbbra is meg akarták tartani a hatalmat, és ezért azonnali fordulat, azonnali váltás következett.

Ahelyett, hogy továbbra is pártapparátusként működtek volna, fölkapták a nemzeti fölszabadító jelszavakat. Élére álltak a különböző nemzeti mozgalmaknak a köztársaságokban és az autonóm területeken, a második napon pedig az addigi pártvezetők átlényegültek köztársasági elnökké, miniszterelnökké, és a nemzeti felszabadító mozgalmak vezetőivé! Egyszóval megőrizték a hatalmat, de azon az áron, hogy közben a Szovjetunió szétesett. Egyszerűen azt történt, hogy ugyanaz az apparátus, amely fenntartotta a Szovjetuniót, ugyanaz az apparátus határozott a felosztásáról is, hogy megtartsa a saját hatalmát!

Kérdés: Közép-Kelet-Európában a politikusok és a lakosság is tartanak attól, hogy ránk hullanak a birodalom darabjai, vagy az, ami megmarad belőle. Ön mit gondol erről?

Válasz: Nem hiszem, hogy most létezne ilyen veszély, bár nyilvánvaló, hogy Oroszország, az oroszok nem nyugodtak bele a Szovjetunió bukásába. Oroszországban igen nagy erők léteznek, amelyek azon gondolkodnak, hogyan lehet más név alatt visszaállítani a Szovjetuniót, egy kicsit más formulát használva, némileg más alkotmányt, de a lényeg ugyanaz, hogyan lehet visszaállítani a nagyhatalmi státuszt és erőpozíciót. Ugyanakkor általánosságban nézve a dolgokat, a dezintegrációs folyamatok már befejezettnek tekinthetők, egyidejűleg pedig az oroszok, és a volt Szovjetunió többi köztársaságaiban élők túlságosan elfoglaltak saját belső konfliktusaikkal. Ezek a konfliktusok túl drámaiak és élesek ahhoz, hogy megengedjék maguknak, hogy ne ezekkel foglalkozzanak, hanem valami fajta külső expanzión törjék a fejüket. Nagyon is befelé fordultak, de hogy mi lesz tovább, azt nem tudom, hiszen olyan időben élünk amikor az eseményeket nehéz előre látni és megjósolni a korábbi jóslatok nem váltak be ezért aztán nagyon-nagyon óvatosnak kell lenni az előrejelzésekkel, és ebben a pillanatban arra kell törekedni, hogy megfigyeljük, ami történik. Most, 1993-ban, ha Oroszországot nézzük, az uralkodó politikai erőket szemléljük akkor ezek túlságosan el vannak foglalva magukkal, saját belső ügyei kell konfliktusaikkal ahhoz, hogy a nemzetközi politikában bármilyen expanzív elképzeléssel lépjenek fel, de azt sohasem szabad elfelejteni, hogy ez olyan hatalom, amely nem mondott le a birodalmi elképzeléseiről. Oroszország, mint állam, mindig arra törekedett, hogy növelje területét, növelje birtokait, ez volt ennek az államnak a lényege, ezt az államot így építették fel. Az orosz államot a 15. században a moszkvai nagyhercegségből kiindulva kezdték létrehozni, akkor is expanzív módon. A 400 év, ami azóta eltelt, mindazok az esztendők, amelyek Rettegett Iván óta elmúltak, a hódítás évei voltak, az expanzió jellemezte őket. Oroszországban nem ismernek másfajta történelmet, ezért aztán ez a hagyomány a megfelelő pillanatban hatás gyakorolhat Moszkva külpolitikájára. Ez azonban jövőbeli dolog, ami a jelen helyzetet illeti, az a véleményem, hogy az orosz állam nem jelenthet közvetlen fenyegetést számunkra.

Kérdés: Oroszországban az emberek hogyan élték meg hogy a birodalom egyik napról a másikra eltűnt a láthatárról? Hogyan reagáltak erre?

Válasz: Amikor mindez történt 1991 decemberében akkor sokkolta őket föl sem fogták, hogy valójában mi történt, de ahogy attól fogva telt-múlt az idő, újjászületnek a birodalmi törekvések, és látható, hogy az oroszok nem békéltek meg a Szovjetunió széthullásával.

Kérdés: Az orosz nép nem békélt meg?

Válasz: Az orosz népről általánosságban nem lehet beszélni, hanem inkább az orosz értelmiségről, a hatalmi apparátusban lévőkről, a hivatalnokokról, a hadseregről. Ők nem tudják elfogadni, hogy Oroszország valamifajta másodrendű, marginális állam legyen. Számukra Oroszország mindig világhatalom volt, és az is marad, amely expanzív módon fejlődött, és ez gondolataikban továbbra is él. Az expanzív birodalmi törekvések léteznek, habár sokkal burkoltabb formában, mint valaha, de életjelet adnak magukról.

Kérdés: A forradalmak nyomán ki a győztes? Az új politikai osztály? Az új elit?

Válasz: Igen, az új politikai osztály! Az az osztály nyert, amely a viszonylag fiatalabb nemzedékből áll, a 30 - 40 évesekből, az az osztály, amely nem ismerte a sztálinizmust, igazából csak annak enyhébb egy változatát, a posztsztálinizmust élte át, és ez az osztály fokozatosan átveszi a hatalmat. Ez olyan folyamat, amely tart, és tartani fog, és az is természetes, hogy a mi nemzedékünk távozik. Ez az új osztály nagyon erős, és igen fölgyorsult, mint általában a forradalmak idején, amikor a történelemnek mindig föl gyorsul a ritmusa, így a nemzedék- váltásnak és az elitváltásnak is felgyorsul a tempója, az idősebb nemzedék sokkal gyorsabban használódik el, és ez az új nemzedék amely az elődöknél jóval pragmatikusabb, és kevésbé kötődik a különböző ideológiai táborokhoz, átveheti a hatalmat. Nem tudom, hogy ennek a nemzedéknek van-e valamilyen különleges programja, de természetes módon behatolnak ebbe a nemzedéki sivatagba, és végső soron már most is nagyon sok helyen pozíciókat szereztek, hiszen a mostani vezető réteg is egy erősen megfiatalított valami.

Kérdés: Az elmúlt években sok szó esett a határok nélküli Európáról, ugyanakkor most éppen azt látni, hogy a dolgok fordítva alakulnak, a menekültek miatt lezárják a határokat. Véleménye szerint ez meddig tart?

Válasz: Ez még nagyon sokáig így lesz, mert ezek a folyamatok egész Európában ellentétesen érvényesülnek. Európa annyi különféle államból, népből, vallásból és érdekből áll össze, hogy itt nehéz valamifajta egységes folyamatról beszélni. Kétségkívül új fal emelkedik Nyugat és Kelet Európa között, az a fal, amelyet a Nyugat aggodalma emel a migrációs hullámokkal szemben. Ezek a hullámok ugye a volt Jugoszláviából, más kelet-európai országokból, és mindenekelőtt a volt Szovjetunióból indulnak, ez az új faj fal épül.

Kérdés: Ez a fal akkor a német-lengyel határon épül meg?

Válasz: Igen, és ez nem a mi oldalunkon készül, hanem nyugaton a Nyugat ugyanis továbbra sem képes hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy olyan Kelet-Európa, amilyen volt, már soha többé nem lesz.

Kérdés: Ez mit jelent pontosan?

Válasz: Hogy egyszerűen nem lesz kommunista Európa. Ennek vége. Ugyanakkor a Nyugat azt sem képes elfogadni, hogy olyan Nyugat-Európa sem lesz, amilyen eddig volt. Soha többé. Olyan Európa, amely a fogyasztásnak élt, a fogyasztás olyan szintjével, amilyennel lehetett. Ezt nem engedhetik meg magunknak a határok megnyitása után, az emberek és áruk szabad áramlása nyomán. Ilyen Európa nem lesz.

Kérdés: Ezt elég nehéz lesz megmondani az embereknek, mármint ott, Nyugaton.

Válasz: A kormányok pontosan ezért hallgatnak. A tömegtájékoztatási eszközök Nyugaton hallgatnak erről. Azért mondhatom ezt, mert elég gyakran járok ott, és tudom. Nyugat-Európa pedig amíg lehet, megpróbálja kihasználni a fogyasztás, a bőség előnyeit, becsukja a szemét, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni azt, hogy a határokon már ott van az emigránsok új hulláma, és hogy ezt számos új problémát vet föl. Erre már Németországban megvannak a bizonyítékok, és minél előbb érti meg mindezt Nyugat-Európa, minél előbb próbál hozzá alkalmazkodni, annál jobb lesz – neki. Az a fal ugyanis, amelyet ma építenek, nem olyan, amelyet örök időkre föl lehet tartani. Ezeknek az országoknak a nyomása ugyanis, - és itt nemcsak az európaiakról van szó, hanem a szegény alulfejlett észak-afrikai országokról, és az ázsiai országokról -, egyre nagyobb lesz.

A gyengén fejlett országokban, mind több ember születik a népességnövekedés ott olyan nagy arányú és az ambícióik olyan erősek, hogy ezt a falat nem lehet fenntartani. Ebből az is következik, hogy Kelet-Európa meglehetősen nyugtalan vidék lesz a következő években.

Kérdés: Ön az 1960-as években járt Afrikában a 70-es esztendőkben latin Amerikában Ázsiában majd ismét Afrikában a 80-as években pedig főleg Európában tartózkodott hogyan jellemezni ezeket az évtizedeket?

Válasz: Nagyon nehéz felelni erre a kérdésre, - a földgolyó olyan hatalmas, és annyi folyamat zajlik egy időben, hogy nehéz egyetlen formulával összefoglalni a dolgot, de ha mégis közös nevezőt keresünk mindarra, ami azokban az években történt, akkor azt mondhatjuk, hogy fokozatosan, lassan, de nagyon határozottan elfordult a világ a diktatúráktól, hogy létezett egy növekvő vágy és törekvés a világ demokratizálására. Argentínában, Chilében, Brazíliában, és Afrikában is nagyon hírhedt diktatúrát léteztek pl. Ugandában, vagy Közép-Afrikai Köztársaságban, teljes erővel uralkodott Dél-Afrikában az apartheid rendszer, és ugyanez a helyzet volt Ázsiában is, vagyis a világot jelentős részben diktatúrák uralták, de még Európában is ott volt Görögországban egy kegyetlen katonai diktatúra, Portugáliában pedig Salazaré. Ez a folyamat, a világ demokratizálásának folyamata a mai napig tart, hiszen ide tartozik a kommunista rendszerek bukása Közép-Kelet-Európában, és a Szovjetunió széthullása is, azé a Szovjetunióé, amely az utolsó gyarmatosító hatalom volt. A Szovjetunió ugyanis a gyarmatosító nagyhatalmak közé tartozott, azzal a különbséggel, hogy még Anglia vagy Franciaország a tengerentúl birtokolta gyarmatait, és így megosztott volt a helyzet, a Szovjetuniónál a dolgok összekeveredtek. Egy ország határain belül volt a gyarmatosító és a gyarmatosított, és ez az utolsó hatalom is megbukott, vagyis megszűnt a gyarmatosítás utolsó bástyája. Ez ismét megerősíti azt a tézist hogy a világ a demokratizálása felé tart egy olyan rendszer felé, amelyben több a szabadság több joga van az egyénnek, és nagyobb esélye van a szabadságnak, egy olyan rend felé, amely felszabadítja az egyént, és lehetővé teszi számára a többi érték érvényesülését is.

László József

Életrajzi adatok: Ryszard Kapuscynski 1932. március 4-én született a történelmi keleti határvidéken található, napjainkban Belorusziához tartozó Pinskben. Apja tanár volt, aki 1939-ben harcolt a Lengyelország keleti területeire betört Vörös Hadsereggel, szovjet hadifogságba került, de néhány társával sikerült megszöknie a hadifogoly-menetoszlopból, majd civil ruhában visszajutott Pinszkbe. A család a kazahsztáni deportálás elől Przemyslbe menekült, a rokonokhoz.

A megszállás éveit később Lengyelország középső részén, falun bujkálva töltötték. Első költeményei 17 éves korában jelentek meg. 1950-ben érettségizett Varsóban. A középiskola után dolgozni kezdett az egyik ifjúsági napilap szerkesztőségében. 1953-ban belépett a Lengyel Egyesült Munkáspártba, amelynek 1981-ig, a szükségállapot bevezetéséig tagja volt. Történelmet tanult a varsói egyetemen, 1956-ban kapta első kitüntetését, az Ez is igaz Nowa Hutáról riportjáért, amelyben az ottani acélkombinát építésének körülményeit mutatta be. 1958-ban átment a kormányzattal szemben kritikusabb hangnemet megütő Po prostu (Egyszerűen) politikai hetilaphoz, majd később a Polityka hetilaphoz került.

1962-től a lengyel hírügynökség külföldi tudósítójaként dolgozott, Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában. Tudósított forradalmakról, polgárháborúkról. Nyugaton is ismertek és népszerűek voltak az afrikai gyarmatbirodalom felbomlásáról készült írásai. 1974-ben riportot készített a Négussal, az etióp császárral. Ez alapján jelent meg először 1978-ban a Császár (Cesarz) c. könyve az etiópiai rezsimről, annak groteszk vonásairól, bukásáról. Az 1982-ben megjelent Sahinsah (Szachinszach) c. írása az iráni sah bukását mutatja be.

1974-ben végleg hazatért Lengyelországba, és a Kultura hetilapnál dolgozott. 1987-ben mutatták be Londonban a Császár c. regényének színpadi adaptációját. A Szovjetunió felbomlását a Birodalom (Imperium) c. művében dolgozta fel. Utazásai során készített riportjait a 2004-ben megjelent Utazások Hérodotosszal című művében összegezte. 2007. január 23-án hunyt el szívelégtelenségben Varsóban.<