"Hatalmas folyammá nőtt az utolsó ötven év alatt a sajtó, mely egykoron gyöngén csörgedező patakocska volt csak. Még gondolatnak is képtelenség, hogy ezt a széles medrű és mély folyamot valaha el lehessen torlaszolni. Az állam egész közigazgatási gépezete nem volna elég erős ily vállalkozás keresztülvitelére. Oly küzdelem következnék, melyben hogy mi minden romboltatnék szét, azt kiszámítani nem lehet, de hogy azt az emelni megkísérlett torlaszt az ár szétrombolná, az kétséget nem szenved."

Szegény Halász János, aki ezt az optimista véleményt bő 110 éve publikálta a Nyugatban, roppant módon csodálkozna, hogy cenzúra ügyben milyen találékonynak és határozottnak bizonyult az államhatalom, hogy az állami torlaszokat nem nagyon, vagy csak hosszú idő alatt sikerült szétrombolni, esetenként pedig nem a rombolás pusztította el őket, hanem az idő omlasztotta le a cenzúra falait. Naivitása és lelkesedése olyan, mint a mi naivitásunk és lelkesedésünk volt 1989-90-ben, és ugye az is hova jutott... De most ne ezt nézzük, hanem cikkének azon részét, amely a 19. század második felének 1848 utáni önkényuralmi cenzúráját írja le. Ezek a módszerek nem ismeretlenek a huszadik század második feléből sem...

"A hírlapok tekintetében az volt a gyakorlat, hogy a lap nyomásának megkezdése előtt egy kefelevonatot küldöttek a rendőrségre, és csak akkor kezdették meg a lap nyomását, ha a rendőrségnek nem volt kifogása. Sokan azt hitték, hogy ez valami preventív cenzúra-féle eljárás. Pedig nem az volt. A rendőrségnek ez az előzetes ellenőrzése tényleg szívesség volt a rendőrség részéről.

A lapok ezt a szívességet azért vették igénybe, hogy az elkobzással járó anyagi kártól meneküljenek. A szívességből azután rendes gyakorlat lett. A lapnak a rendőrséghez való előzetes beküldése azonban még nem nyújtott biztosságot sem az elkobzás, sem a bepöröltetés ellen. A rendőrség oly cikket, melyet aggályosnak tartott, törölt a kefelevonatból.

A szerkesztőségnek tartalékban mindig volt valamely már kiszedett cikkük, melyet a rendőrség által netalán kifogásolt cikk helyébe gyorsan be lehessen iktatni, hogy a lap nyomása és szétküldése késedelmet ne szenvedjen. Mert üresen hagyni a kifogásolt cikk helyét szintén nem volt szabad. Ez tüntetés lett volna. Megtörtént ily módon, hogy a Pesti Naplóban első vezércikk gyanánt a trágyakezelésről szóló fejtegetés jelent meg.

Így történt meg az is, hogy mikor a Debatte című bécsi lapban 1865. májusban megjelent az a Ludassy szerkesztőnek Deák Ferenc által sugalmazott és Deák által kéziratban átolvasott három cikk, mely a később létrejött kiegyezés alapvonalait tartalmazta, s Deák "májusi programja" néven történelmi nevezetességre emelkedett, valamennyi magyar lap átvette e cikkekből a két elsőt, de a harmadikat, mely pedig legfontosabb volt, nem közölte. Még a Pesti Napló, akkor Deák orgánuma, sem vette át.

Akkor azt hitte a közönség, hogy a magyar lapok ezt a cikket azért nem vették át, mert vagy tartalmával nem értettek egyet, vagy féltek az elkoboztatástól. A valóság az, hogy valamennyi lap beküldte a szokásos kefelevonatban a cikket a rendőrségre, de a rendőrség, mely a két első cikket áteresztette, ezt a harmadikat, mely a közös ügyek tárgyalási módját, a paritásos delegációk eszméjét fejtegette, aggályosnak találta és törölte.

Ismét megtörtént tehát, ami a régibb időben is sokszor előfordult, hogy Bécsben szabadabban kezelték a sajtót, mint Budapesten. Az a körülmény, hogy a harmadik Debatte-cikket sem a Pesti Napló, sem a többi magyar lap nem közölte, még magát Schmerlinget is tévedésbe ejtette. Azt hitte, hogy a Debatte-cikkek nem Deáknak, hanem a magyar konzervatívoknak programját tartalmazzák, mert tudva volt, hogy a Debatte gróf Apponyi György orgánuma. Schmerling egy hónap múlva bukott, s másfél év múlva, 1867 elején, létrejött a kiegyezés.

Ezzel elérkeztünk a sajtószabadság korszakának kezdetéhez. Magyarországon azóta, most már negyvenhét éven át, korlátlan sajtószabadság uralkodik, úgyhogy a 67 óta felnövekedett nemzedék már nem is tudja elképzelni, milyen állapot lehetett az, mikor sajtószabadság nem létezett..."

Drága Halász úr, de bizony, el tudjuk képzelni, sőt 2024-ben is tapasztaljuk, hogy a korábbinál kifinomultabb, ravaszabb, esetenként rafinált, máskor pedig brutálisan egyszerű módszerekkel működik a cenzúra, hiszen most de iure teljes a sajtószabadság, de ha a hivatalos bírósági közlöny a hatalomra nézve kínos döntést publikál, akkor nemtelen egyszerűséggel beszüntetik a kiadását. Ha egy közgazdász professzor a kormány politikáját bíráló cikket írt, akkor a kormányhoz közelálló lapot is bezúzták. És akkor ez csak két kicsinyke példa arra, ami 14 éve zajlik, a köztévé és rádió pártszócsővé alakításával, lapok ledózerolásával, szerkesztőségek kinyírásával. De igen Halász úr, az állam közigazgatási gépezete és parlamenti szavazógépezete elég erős erre.

Ez bizony az önkényuralom sajátja, nem bírja a bírálatot, nem tűr ellentmondást. Itt tartunk, és tudjuk, hogy az Ön idejében sem volt teljes az a szabadság, mi mégis törekszünk rá, hogy az legyen.

Aztán meglátjuk, mi lesz, például önkényuralom nélkül...