1896-ban neki kellett volna beszélni a milleniumi ünnepségen, de kimentette magát. Kicsit később, a fáma szerint a Hősök terén, odafurakodott hozzá egy illető, azzal, hogy: - Méltóságos uram, az én ősöm is ott van ám Árpád mellett! - Látom, - mondta Kállay Béni -, az én ősöm ül rajta!
Egy roppant sikeres magyar, avagy miért vagyunk ennyire feledékenyek?
Kállay Béni (1839–1903) emlékére
Tisztelt dologtalan Olvasó! Nem tudom, mennyire jártas a magyar történelemben, így azt sem tudhatom, mond-e valamit az Ön számára Kállay Benjámin (Béni) neve. Feltételezve, hogy Ön nem Romsics Ignác, Ress Imre, vagy Nemeskürty István, azt mondhatom, hogy nem, ez a név Önnek nem mond semmit. Ez pedig baj. Nem is kicsi.
Én magam Kállay Béni nevét a múlt század kilencvenes éveiben, a délszláv háború, ill. a daytoni béketárgyalások idején hallottam először, ami sok dologról árulkodik. Először is arról, hogy az ember nem tanulhat eleget, - akkortájt már negyven körül voltam -, másodszor arról, hogy nem mindegy, mit tanítanak neki. Az elmúlt napokban az ismerősök körében folytatott házilagos közvélemény - kutatás nagyon szerény eredménnyel végződött, szinte senki nem hallott Kállay Benjáminról.
Ez a szabadelvű férfi pedig nagy érdemeket szerzett egy szomszédos ország, Bosznia kulturális és gazdasági fejlődésének előmozdításában, továbbá a szerb, a horvát illetve a muzulmán nép békés együttélésében. Azért nem mondom, hogy bosnyák nép, mert azt bizonyos szempontból ő maga akarta megteremteni. Hogy mikor? Nos, úgy 100 – 120 évvel ezelőtt. Azt követően, amikor a berlini kongresszus a tizenkilencedik században vagy 20 - 25 évre némi nyugalmat teremtett a Balkánon. A nyugalom természetesen viszonylagos volt, hiszen a fegyverek újra meg újra előkerültek.
Kállay Bénit a Monarchia, vagy másként az Osztrák – Magyar Birodalom második emberét, az egykori közös pénzügyminisztert, Bosznia kormányzóját nevezték már elfeledett államférfinek, távlatos gondolkodású politikusnak és történésznek, de magyar gyarmatosítónak, a birodalmi gondolat képviselőjének is, akiknek karrierje összefonódott az 1878-ban az Osztrák – Magyar Monarchia által okkupált Bosznia és Hercegovina történelmével.
Tény, hogy Kállayt jelenleg is jobban becsülik Boszniában, mint saját hazájában. Kállay kezdetektől diplomáciai pályára készült, ráadásul a legjobbak tanították, nevelte őt Táncsics Mihály, a neves orientalistánál, Vámbéry Árminnál törökül tanult, de kiválóan tudott oroszul és szerbül is, továbbá persze németül és angolul, meg franciául. Karrierje 1867-ben kezdődött, amikor gróf Andrássy, az új külügyminiszter kinevezte belgrádi főkonzullá.
1872 - ben körutazást tett Boszniában, és naplót is vezetett. Az utazás nagy befolyással volt Kállayra, egyben pedig pályájának alakulására. Ezt követően kapcsolódott be a hazai belpolitikai életbe, támogatta Andrássy keleti politikáját. Kiadta „A szerbek története 1780–1815” című könyvét (1877), majd a következő évben két fontos tanulmánya jelent meg. Az egyikben, a „Magyarország Kelet és Nyugot határán” című dolgozatában így határozta meg a Kelet határát: „végigvonul egész Ázsián, az Al-Duna mentén és az Adria mellett enyészik el végkép, bágyadtan és megtörve a küzdelemben a Nyugot hatalmasan előrenyomuló szellemével." Értékelése szerint a Kelet és a Nyugat közötti közvetítő „vezérszerepre", ha akarja, Magyarország van hivatva.
Pályájának későbbi alakulása ismeretében akár azt is mondhatnánk, itt fogalmazta meg politikai hitvallását, hiszen minden erejével azon volt, hogy a történelmi törésvonal mentén segítse a nyugati eszmék, a nyugati szellem terjesztését. „Oroszország keleti törekvései” című tanulmányában azt írta: „A Balkán-félsziget népeinek viszonyaiban és történelmében fontos, sőt mondhatni döntő szerepet játszik az orosz befolyás, a nyílt vagy titkos orosz beavatkozás. Oroszországnak a Balkán-félsziget neve alatt ismert tartományok ellen irányzott törekvései kétségkívül a világ-történet egyik legérdekesebb mozzanatát képezik, de figyelmet érdemelnek már gyakorlati szempontból is, tekintettel a jövőben létesülhető alakulásokra."
Kállay Béni dolgozatában arra vállalkozott, hogy e törekvések gyökereit felkutassa, s rámutasson arra, hogy mindezek „miért tekinthetők jelenleg az orosz külpolitikának mintegy dogmája gyanánt". Néhány esztendős külügyminisztériumi szolgálat után, 1882. június 4-én a király kinevezte közös pénzügyminiszterré, s egyúttal a megszállt tartományok legfőbb kormányzójává.
Ebben nyilván komoly szerepet játszott az az emlékirat, amelyet csak 11 esztendővel Kállay halála és 37 évvel az emlékirat megszületése után, 1914 - ben tett közzé a Történeti Szemle. Az emlékiratban Kállay azt fejtette ki, hogy Boszniában a muzulmánok, akik sem eredetükben, sem nyelvükben nem különböztek a keresztényektől, egyedül adták az uralkodó osztályt.
Kállay úgy vélte, hogy Boszniában és Hercegovinában természetesen egyenjogúsítani kell a lakosságot, de a muzulmánokat a Monarchiának fel kell használni a pánszláv törekvések ellen. Ez azt is jelentette, hogy az iszlám vallás egyenlő jogokat élvezett a keresztény felekezetekkel. Ugyanakkor Kállay azt más írásaiban is hangoztatta, hogy a jövőben elkerülhetetlen az iszlám reformja, továbbá arra számított, hogy ”a mohamedanizmus a civilisatio által háttérbe fog szoríttatni”.
Volt még egy tényező, ami miatt az annexió mellett döntött a Monarchia, ez pedig az a tény, hogy aki Boszniát és Hercegovinát ellenőrizte, az jelentős mértékben képes volt ellenőrizni a Balkánt. Ez érthetővé teszi azokat az erőfeszítéseket, amelyeket Bécs és Budapest tettek. Nos, az emlékiratba foglaltakból sok minden megvalósult, Kállay pedig, mint közös pénzügyminiszter, megkapta Bosznia és Hercegovina irányításának jogát és kötelességét, hiszen ő javasolta, hogy közvetlen birodalmi irányítás alatt legyen a két tartomány.
Vezetésével Bosznia-Hercegovinában megszilárdult a közigazgatás és a közbiztonság, s a tartományban látványos gazdasági fellendülés vette kezdetét. Modernizációs törekvéseinek alapelve volt, hogy a tartomány saját lábán álljon meg, amit a később elsősorban a jugoszláv történetírás egy része Bosznia kizsákmányolásaként interpretált.
Mára ez az értékelés kezd megváltozni, Jugoszlávia felbomlása után egy békés reformer képe bontakozik ki, vagyis Kállay, és általában a Monarchia sokkal pozitívabb szereplő, mint korábban. A nagyhatalmú miniszter, akinek részletes áttekintése volt a politikai és kulturális történésekről, a három népnek, a szerbnek, a horvátnak és a mohamedánnak a bosnyák nemzetté válást, a bosnyák nyelvet nyújtotta. Ebben a kor számos jelentős tudósa is támogatta.
Bár a felkínált „bosnyák" alternatívával egyik nemzet sem volt elégedett, a kétségtelen civilizációs és gazdasági fellendülés egy ideig feledtette a nemzeti érzésen esett csorbát. Szarajevó, a tartomány fővárosa nagyon jól tükrözte a változásokat. A kulturális és közélet felpezsdült. A közel negyvenezer lelket számláló városban egyik napról a másikra kormányzósági hivatalok, iskolák, kórházak épültek, szélesítették az utcákat, bevezették az elektromos áramot, és megépült a villamos.
Szarajevó kisebb mértékben ugyan, de hasonló változásokon ment át, mint akkor Budapest. Minden arra vallott, hogy a Balkán szívében – Kállay szándékának megfelelően – egyik napról a másikra igazi európai város nőhet ki. Ezt a fejlődést szakította meg egyfelől Kállay korai halála, másfelől, 11 évvel később Gavrilo Princip.
A magyar politikusnak az volt a célja, hogy mintaállamot szervezzen a gondjára bízott országból, és ebben a törekvésében hajlott bizonyos fejlődési szakaszok átugrására. A Kállay előtti nemzedék Boszniában alig tudott írni és olvasni, a Kállay alatti generáció részére rögtön gimnáziumokat és magasabb kereskedelmi tanintézeteket alapítottak, számos fiatalembert pedig ösztöndíjakkal küldtek ki a külföldi egyetemekre.
Kállay előtt a bosnyákok a római eredetű faekével szántottak, ő pedig mezőgazdasági gépekkel szeretett volna intenzív fejlődést, gyors sikereket elérni. Ha akadt vidék, ahol életképes háziipar volt, Kállay gyárat akart alapítani, hogy a termelést aztán exportra tudják folytatni. Papíron ezek az intézmények igen jól festettek, a gyakorlatban azonban nem mindig váltak be, és következmény, a növekvő elégedetlenség volt, mert azok a fiatalemberek, akiket legnagyobb részben a kormány pénzén tanultak, nem találtak képzettségüknek megfelelő munkát, ami nem kis elégedetlenséghez vezetett.
A tudás és műveltség terjedésével Bosznia lakossága politikai jogokat is akart, Belgrádból pedig – saját céljaikat elérendő -, lelkesen támogatták ezeket a törekvéseket. Folyamatos volt a szerb agitáció, de Kállay óvatosan járt el. Tudta, hogy a politikai önkormányzat Boszniában, ahol akkor is a szerb többség állt szemben a mohamedánokkal és a horvátokkal, a szerbeknek adná a túlsúlyt, ami kockáztatná a Bosznia annektálásánál követett politikai célokat. Az ő politikája a horvát és mohamedán elem megerősítésére irányult.
Amikor Kállay néhány évvel halála előtt mégis szükségesnek látta, hogy önkormányzati testületeket hozzanak létre, a magyar törvényhatósági bizottságok mintájára járási képviselőtestületek létesítését vette tervbe. Kállay váratlan és korai halála 1903-ban megszakította ezt a, nyugodtan mondhatjuk, páratlan kísérletet.
Meg kell emlékezni kíváló humorérzékéről és gunyoros modoráról is, Kállay Béni, aki a honfoglalókig vezette vissza családfáját, rosszul viselte kortársait, az úrhatnám urakat. 1896-ban neki kellett volna beszélni a milleniumi ünnepségen, de kimentette magát.
Kicsit később, a fáma szerint a Hősök terén, odafurakodott hozzá egy illető, azzal, hogy:
Méltóságos uram, az én ősöm is ott van ám Árpád mellett!
- Látom, - mondta Kállay Béni-, az én ősöm ül rajta!
Utóda a közös pénzügyminiszteri székben és Bosznia kormányzatának élén báró Burián István lett, aki sok tekintetben szakított elődének politikájával. Ő elhibázottnak mondta Kállay politikáját, mert szerinte ez az „alig fejlődőképes” mohamedánokra támaszkodott, holott, szerinte — mivel a horvát katolikusok Boszniában csak kisebbséget alkottak — a szerb elemre kellett volna támaszkodni.
Mindezt 1907 –ben (!) fogalmazta meg. Azt hangsúlyozta, hogy a szerbek autonómia törekvéseit csak a megszállt területeken belül akarják érvényesíteni. Ezért, szerinte, aggálytalanul lehetett Bosznia szerb lakóinak engedményeket tenni, és olyan politikát követni, amely az ország három népének, a szerbeknek, mohamedánoknak és horvátoknak egyforma fejlesztésére törekszik.
Ugyanakkor Burián szerint szükséges a bosnyákok politikai autonómiájának fejlesztése, és egy országos képviselőtestület létesítésének előkészítése is. Ez az eltérés Kállay politikájától aligha volt szerencsés, az optimizmus pedig, amellyel Burián a boszniai szerbek politikai törekvéseit megítélte, semmi esetre sem volt jogosult.
Ma már nem kétséges, hogy a boszniai szerbek ebben az időben is összeköttetésben álltak a belgrádi kormánnyal, és politikájukat Belgrádból irányították. (A történelem kilencven évvel később csak ismételte magát). Az első világháború utáni összeomlás, Trianon fájdalma, a balkáni politika totális kudarca mind abba az irányba hatott, hogy Kállay örökségével ne, vagy ne nagyon foglalkozzanak Magyarországon. A második világháború után az összeomlás és a múlt eltörlésének kísérlete ugyancsak ezt eredményezte.
Száz évnek kellett eltelnie, hogy ismét előkerüljön ez az örökség. Ugyanakkor le kell szögezni: nem Kállay Béni politikája vezetett oda, hogy eldördültek azok a bizonyos pisztolylövések Szarajevóban. Éppen ellenkezőleg, ő mindent megtett azért, hogy ez ne következzen be.
Dologtalan Olvasó! Kállay Béni, nem mellesleg a Kelet Népe első főszerkesztője hallatlanul sokoldalú személyiség, valódi európai gondolkodó és államférfi. A kiegyezéskor az ő fordításában magyarul is olvasható volt John Stuart Mill esszéje: A Szabadságról. (Ezt a fordítást küldte el Eötvös az Akadémia nevében saját főműve mellett Millnek, amikor a brit gondolkodót 1868-ban az MTA tagjává választották.)
Az esszé magyar előszavában a szabadelvű Kállay a következő gondolatot foglalta írásba, akkor a gondolatok szabadságáról: „A gondolatszabadság okvetlenül feltételezi azt, amit én gondolatbátorságnak szeretnék nevezni, s ami már nem a mások, hanem saját véleményeinkre vonatkozik. (…) Nem tudom, csalódom-e, de nékem úgy tetszik, hogy hazánkban a gondolatbátorság még nem fejlődött oda, hova az egyéni szabadság érdekében jutnia kellene. Nálunk, úgy látszik, az emberek még sokkal részrehajlóbbak saját véleményeik iránt, hogysem azok valódisága felett kétkedni bátorkodnának, vagy hogy éppen azok gyenge oldalait belátni és bírálni merészelnék."
Attól tartok, Kállaynak igaza van. Még ma is érvényes az, amit 136 évvel ezelőtt gondolatbátorság tárgyában megfogalmazott. A Magyar - Bosnyák Baráti Társaság, melynek e sorok írója az alelnöke, arra törekedett, hogy Kállay Benjámin emlékét saját hazájában és Bosznia – Hercegovinában egyaránt méltó módon örökítsék meg, hiszen olyan emberről van szó, aki építeni és reformálni akart, nem hódítani, meggyőzni, és nem legyőzni, de mindenekelőtt „élni, és élni hagyni”.
A társaság elérte, hogy a Parlament és a Pénzügyninisztérum összefogásával emléket állítsanak Kállay Béninek.
Budapest, 2003. július
László József, újságíró,
Egy jegy ára 4000 dollár körül lehet
