HÚSVÉT-PASCHA - PASCUA – PAQUES - EASTERN-OSTERN

A húsvét a keresztény naptár első számú ünnepe, megemlékezés Krisztus halálból való feltámadásáról. A nagyböjt negyvennapos időszaka előzi meg, s a virágva­sárnappal kezdődő nagyhétben tetőzik. Legszomorúbb pontja a nagypénteken délben zajló keresztre feszítés, amelyet húsvét vasárnap reggelén követ az öröm, amikor kiderül, hogy a sír üres. A húsvétot a legtöbb európai nyelv a késő latin - a héber pészachra visszamenő és ott kivonulást jelentő - pascha valamely változatával jelöli: spanyol pascua, francia paques, svéd pask, orosz és görög pászha.

Húsvét az azt megelőző időszak, Jézus sivatagi böjtjének emlékére tartott negyvennapos nagyböjt lezárulását jelzi. A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában „húshagyó” táplálkozási időszak után ezen a napon szabad először húst enni. (Erre utal a magyar húsvét szó is: a hús magunkhoz vételének első napja.) A böjt utolsó hetének neve: „nagyhét”, a húsvét utáni hét húsvét hete, egyes magyar vidékeken „fehérhét” – fehérvasárnapig tart. A magyar szó: húsvét, a negyvennapos böjt lezárulását jelzi. Melléknévi származéka a húsvéti, amelynek első írásos előfordulása 1470-ből való.

HÚSVÉT-PASCHA - PASCUA – PAQUES - EASTERN-OSTERN

Az angol easter és a német Ostern azonban a tavasz ősi germán istennőjének, Eostrónak (Ostara) a nevéből származik. Ebből (is) kiderül, hogy a keresztények az élet újjászületését ünneplő korábbi tavaszünnepet vették át. A húsvéti bárány szimbolikáját a zsidóktól kölcsönözték, így lett náluk a keresztre feszített Krisztus a "Húsvét Báránya".

Az elnevezésbeli különbség felidézheti a húsvét időpontjára vonatkozó régi vitákat is. Azok a korai keresztények, akik a zsidó pészah hagyományához tartották magukat, a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdhónap tizennegyedik napjára tették a húsvétot.

A 325-ös nicaeai zsinat döntött úgy, hogy a húsvétnak a napéjegyenlőséget követő hold­tölte utáni első vasárnapra kell esnie. Az ügy azonban evvel sem juthatott nyugvópontra, mivel különböző, egymással rivalizáló csillagászati rendszerek léteztek, amelyek mindegyike másként számolta ki a napévet és a holdhónapokat.

Eredetileg az alexandriai nagy csillagvizsgáló feladata volt húsvét napjának a kiszámítása, de hamarosan lényeges eltérések alakultak ki a görög és a latin egyház között, sőt még a latin egyházon belüli különböző tartományok között is. 387-ben például Galliában március 21-én, Itáliában április 18-án, Egyiptomban pedig április 25-én ünnepelték a húsvétot. Az ezt követő egységesítő próbálkozások csak részleges eredményt hoztak, bár a március 21-e és az április 25-e megmaradt szélső határidőpontnak.

Az ortodox és katolikus húsvétot soha nem sikerült összhangba hozni. Mivel a húsvét mozgó ünnep, a hozzá igazított keresztény naptárban a pünkösdtől kezdve Jézus mennybemenetele napjáig (áldozócsütörtökig) minden vele együtt mozog.

A Biblia nem említi a húsvétot, kivéve azt a félrefordítást, amikor az Apostolok cselekedeteiben (12,4) a "kovásztalan ünnep" helyett Easter húsvét szerepel. Közel kétezer éve a keresztény világban húsvét idején felzúg a diadalmas himnusz, amely azt hirdeti, hogy Krisztus legyőzte a halált. A nem keresztények számára e himnuszok fenyegetően is hangozhatnak. A hívők számára viszont létük legmélyebb értelmét fejezik ki.

A régiek olyan 4. századi énekeket énekeltek, mint az Aurora Lucis rutilat (A hajnal arany fényben jő), Finitia iam sunt praelia (Véget ér gyötrelmünk), vagy a Victimae Paschali Laudes (Dicsérjük a húsvéti áldozatot). A legismertebb húsvéti himnuszokat, olyanokat, mint például a Salve, testa dies (Üdvözlégy, boldog nap), Vexilla regis (A királyi zászlók elől lobognak) és Pange lingua gloriosi proelium certaminis (Énekeld, nyelvem, a győzedelmes csatát) Venantius Fortunatus (530 k.-61 O), Poitiers egykori püspöke szerezte. Legjobb görög megfelelőinek - például az Anasztaszeósz hémerának (A feltámadás napja) - Damaszkuszi Szent János (675 k.-749) volt a szerzője.

A németek Christian Fürchtegott Gellert Jesus lebt! (Jézus él!) című himnuszát, a franciák azÁ Toi la gloire, O résuscité! (Tiéd a dicsőség, óh feltámadott!), a lengyelek a Chrystus zmartwych wstan jest (Krisztus feltámadott), a görögök a Hrisztosz aneszté! (Krisztus feltámadt) kezdetű éneket éneklik.

Az angol nyelvű világ Charles Wesley szövegére a Christ the Lord is risen today című éneket énekli:

Hasztalan kő, őrség, pecsét; Krisztus felégette a pokol kapuit.

A halál hasztalan tiltja életre kelését.

Krisztus megnyitotta a Paradicsomot.

Ismét él a mi Dicső Királyunk;

Hol van, óh, halál a fullánkod?

Meghalt egykor, hogy lelkünk megmentse;

Hol a te győzelmed, óh, sír? Halleluja!

Ezen az ünnepen (is) érdemes felidézni James Frazer gondolatait, amelyek szerint "a primitív ember és miközöttünk több a közös vonás, mint az eltérő (...)

Olyan vagyon örököseihez hasonlítunk, amelyet annyi évszázadon átadtak tovább, hogy a vagyon megszerzőinek emlékezete elveszett. Tévedéseik nem szándékos különcködések vagy az őrültség kitörései voltak. (...) Üdvös, ha elnézően úgy tekintünk tévedéseikre, mint elkerülhetetlen botlásokra az igazság keresése során, és megadjuk nekik annak a belátásnak a jótéte­ményét, amelyre egy napon magunk is rászorulhatunk: „cum excusatione ita que veteres audiendi sunt (a véneket ennél fogva elnézéssel kell meghallgatni).”

Frazer egyetemes toleranciája volt az egyik fő eszköze annak, hogy az európai hu­mán tudományok le tudták vetni a szűk keresztény kényszerzubbonyt, és nyitottá tudtak válni minden kor és minden nép előtt. Különösen megkapó volt annak bebizonyítása, hogy a keresztény népek sok szokása a pogány vallásokban gyökerezik.

Forrás: Norman Davies: Európa története, Wikipédia, vilagtudomany.hu

Európa oszlopai (filmkézirat)