"Csak a hülyék fizetnek adót. És a szegények."
Ismeretlen szerző az offshore üzlet lényegéről
„Az adóparadicsomok megértése nélkül a modern világ gazdaságtörténetét nem lehet soha megérteni.”
Nicholas Shaxson, Kincses szigetek
Az adóparadicsomok története, avagy a partok előtt mindig süt a nap
Amióta világ a világ, két dolog biztos: a halál és az adó. A halált emberfia nem tudja elkerülni, de az adófizetést igen. Így jött létre az offshore üzlet. Itt akár be is fejezhetném a sztorit, de én az adóparadicsomok történetéről ígértem cikket a főszerkesztőnek, és ez a másfél sor esetleg rövidnek tűnhet.
A fenti szöveget közzétettem a Facebookon, mert kíváncsi voltam a reakciókra, és azok jöttek is. Az offshore „lényege a titkolózás, amelynek mindig valamilyen visszaélés leplezése az oka. Az adóelkerülés csak másodlagos "jutalom", ezt írta a közösségi oldalon válaszként a sokat tapasztalt jogász, aki igazságügyi államtitkár is volt. Közgazdász végzettségű barátom, aki a hazai idegenforgalmi üzlet egyik legjobb szakembere, megrótt, hogy ne álljak be azok közé, akik csak úgy ostorozzák az offshore-t, mert „aki a törvényeket felhasználva, akár azok mezsgyéjén is, de a keretein belül haladva igyekszik optimalizálni a bevételeit és a kiadásait”, az nem követ el bűncselekményt.
Ebből a két megjegyzésből is látszik, hogy finoman szólva különböznek a nézetek az adóparadicsomokról vagy offshore-ról.
Kétszáz év
Az offshore finanszírozás eredete 1815-ben, a Bécsi Kongresszus, a 19. század jaltai-potsdami találkozójának határozataiban keresendő, amikor elfogadták az európai hatalmak Svájc örökös semlegességét.
Svájcot akkor gyakorlatilag újraalapították, mert a franciák kivonulása után az egyes kantonok önállósították volna magukat. A nagyhatalmak érdekében állt egy semleges állam létrehozása, de abban az államban akkor nem volt még közös adószabályozás vagy közös törvényalkotás, a kantonok maguk döntöttek. Az adóügyi egyezmények és más jogszabályok segítségével a kormányok, amelyek alacsony adókkal csalogatják a nemzetközi tőkebefektetéseket, 200 év alatt olyan offshore pénzügyi világot építettek fel, amely biztonságos, titkos és ellenőrzött pénzügyi szolgáltatásokat kínál.
A stratégiákat a különböző helyszíneken lépésről lépésre fejlesztették, esetenként úgy, hogy azok nem voltak közvetlen kapcsolatban a végső céllal. Kifejezetten modern jelenségről beszélünk tehát, bár az alapokat 200 éve tették le, és a 18. század végén már mozogni kezdett az üzlet, az első világháború vége után hoztak olyan átfogó intézkedéseket az egyes államok, amelyek lehetővé tették az adóparadicsomok kialakítását.
Szakértők szerint az offshore kialakulásához olyan működő nemzetközi jogrendszer kellett, amelyben tiszteletben tartják az egyes államok szuverenitását és jogrendszerét, vagyis azt, hogy a nyitott világgazdaságban saját törvényeket, szabályokat hozzanak.
A modern adóparadicsomokat 3 csoportra lehet osztani: az Egyesült Királyságban vagy az egykori Brit Birodalom területén lévők, az európai onshore helyek és a legújabb déle-amerikai paradicsomok. Az USA-n kívül két fő pólus mentén alakultak ki: az egyik pólus Londonhoz, a Cityhez kapcsolódik. Ide tartoznak a Csatorna-szigetek, Jersey, Guernsey és az Isle of Man, a brit tengerentúli területek, ezek közül a legfontosabbak a Kajmán-szigetek, a Bermudák, Turks és Caicos, valamint Gibraltár, valamint a függetlenné vált brit gyarmatok, Honkong, Szingapúr, a Bahamák, Bahrain és Dubai. Kevésbé jelentősek, de számosabbak az újonnan függetlenné lett brit Csendes – óceáni területek.
A másik pólus Európában alakult ki, Svájc és Lichtenstein, valamint a Benelux államok, Belgium, Hollandia és Luxemburg alkotják. Európán kívül Panama és Uruguay volt még említésre méltó terület. „Az adóparadicsomok megértése nélkül a modern világ gazdaságtörténetét nem lehet soha megérteni.” Nicholas Shaxson, a Kincses szigetek című könyv szerzője vélekedett így, és ezen bizony el kell gondolkodni.
Bár az adóparadicsomokra vonatkozó megbízható adatokat még mindig nehéz megszerezni, a Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) statisztikái azt mutatják, hogy az 1980-as évek eleje óta az összes nemzetközi banki eszköz és forrás mintegy fele az offshore pénzügyi központokon (OFC) keresztül, a külföldi közvetlen befektetések mintegy egyharmada az adóparadicsomokon haladt át.
A Bloomberg becslése szerint a világ leggazdagabb 200 embere, aki együtt csaknem 3 billió dollár vagyonnal rendelkezik, személyes vagyona jelentős részét offshore holdingokon keresztül irányítja és ellenőrzi. Hogy mekkora adóparadicsomokon át végrehajtott adóelkerülés mértéke, azt igen nehéz meghatározni.
Nagyon mérsékelt becslések szerint az egyéni adóelkerülés - ne nevezzük csalásnak, mert az még nem bizonyított - évente kb. 800 - 1000 milliárd dollár. Elsősorban az adóparadicsomokat használják arra is, hogy a „mosott” pénzt kihozzák a fejlődő országokból.
A statisztikák tehát kimutatják, milyen fontos szerepet játszanak az adóparadicsomok a globális pénzügyi rendszerben. A központi kérdés velük kapcsolatban a hiányzó átláthatóság. A transzparencia hiánya egyfelől létük megalapozója, másfelől a digitális világban a vesztük kezdete lehet, mert minél több Panama és Paradise botrány lesz, annál nagyobb nyomás nehezedik a kormányzatokra a rendszer megváltoztatására. A megoldást egy nemzetközi magatartási kódex jelentheti, amely a tulajdon átláthatóságát, a tulajdonosok azonosítását teszi lehetővé.
A három nyerő módszer
Az adóparadicsomok története tele van legendákkal és mítoszokkal,létük az adóelkerüléshez kapcsolódik, az pedig egyidős az adózással. Az ősi gyakorlat reinkarnációjaként újdonságot is hoztak: a modern adóparadicsomok általában szuverén államok, vagy autonóm területek, mint a Csatorna-szigetek, és saját joguk alapján hoznak törvényeket, amelyek vonzóak a nemzetközi ügyfelek számára. Éppen ezért saját fejlesztési stratégiával rendelkeznek, amely egy, a szuverenitásukat elfogadó, integrált nemzetközi környezetben lehet működőképes.
Az adóparadicsomok, amelyek ezt a nevet az 1950-es évek óta viselik, három nyerő módszert alkalmaznak: alacsony vagy nullás adótarifa, egyszerű cégalapítási és üzleti módszerek és a törvény által védett üzleti titok. Az offshore vagy offshore jelegű tevékenység megalapozásához kezdetben az vezetett, hogy az adott államnak vagy területnek sürgősen pénzre volt szüksége.
Ehhez túl kellett lépni egy 150 évvel korábbi tőzsdei katasztrófa, az ún. dél-tengeri buborék árnyékán, mert amiatt a cégalapítási szabályok másfél századon át igen szigorúak voltak az angolszász országokban. Így történt ez az Egyesült Államokban New Jersey és Delaware szövetségi államoknak pénzre volt szüksége.
Az egyszerű cégalapítási módszert ők terjesztették el, és lehetséges, hogy ők lesznek az utolsók is, akik ezt a lehetőséget felszámolják. Egy céges ügyvéd, bizonyos Dill úr meggyőzte New Jersey akkori kormányzóját, Abbet urat, hogy a bevételek növelése érdekében engedje a gyors cégalapítást, egyúttal pedig egyfajta franchise adót vetett ki minden vállalkozásra, amelynek a székhelye ott volt.
Delaware-ban megirigyelték a sikert és 1898-ban hasonló törvényeket hoztak, miután New York-i ügyvédek sikerrel lobbiztak. Amerikában tehát feltalálták a gyors cégalapítást a máshol tevékenykedő cégek számára, és ezt a módszert 1920 táján az elszegényedett Zug kanton vezetésével átvették a svájci kantonok is. (Manapság elég nehéz elképzelni az elszegényedett svájci kantont, pedig akkoriban a „steinreich” nem kőgazdagot, hanem csak kőben gazdagot jelentett arrafelé…)
Aztán a brit ítélkezési gyakorlat vezette be a terület-idegen, vagyis máshol tevékenykedő cég fogalmát, a virtuális rezidenciát, az amerikaiak pedig a gyors cégalapítást és bejegyzést. 1934-ben a nagy gazdasági világválság idején Svájc olyan törvényt fogadott el, amely hosszú évtizedekre legendássá tette a banktitkot az alpesi országban. A törvény abszolút titoktartást követelt, vagyis teljes titoktartást minden svájci bankban lévő számlára. Ez minden kormányzattal, így magával a svájci kormánnyal szemben is védelmet nyújtott. A törvény büntetendővé és büntethetővé tette a banki „üzleti titkok” utáni nyomozást, így garancia volt arra, hogy a tőke Svájcba kerülve védett maradt.
Minden együtt volt tehát: az amerikai törvényekkel és a brit virtuális rezidensekkel a svájci banktitok létrehozta az offshore világ harmadik tartóoszlopát. A lichtensteini nagyhercegség gyorsan kapcsolt és 1924-ben bevezette a svájci frankot saját valutája helyett, tovább új polgári törvénykönyvet fogadott el, egy új, alapítványszerű intézménnyel, amely már nem tartalmazott állampolgársági korlátozást a cégalapításoknál.
Az első adóparadicsom a Zürich-Zug-Lichtenstein háromszögben jött lére, mert közben a zürichi bankároknak, akik a sajátvárosukban nem tudtak hasonló privilegizált szabályokat bevezetni, a szegény Glarus és Zug kantonokkal sikerült egyezségre jutni. A második világháború idején üldözöttek és üldözők egyaránt ebben a háromszögben rejtették el a vagyont, és a szegény kantonok hamarosan nagyon gazdagok lettek…
1957 - új játékszabályok
A Bank of England 1957-ben létrehozta az offshore pénzpiacot, mégpedig azzal a döntéssel, hogy a nem Nagy Britanniában letelepedett hitelező vagy hitelfelvevő cégek brit bankoknak adott megbízásait úgy tekintette, mintha az felügyeletileg nem tartozna az Egyesült Királysághoz. A tranzakciót mindig Londonban regisztrálták, de az europiac egy bankközi vagy „nagykereskedelmi” pénzügyi piac, amely a Bank of England és a kereskedelmi bankok közötti belső megállapodások szerint nincs a brit jegybank által szabályozva.
Miután a tranzakciók Londonban történnek, egyetlen más hatóság sem szabályozza ezt a piacot, ezáltal valójában „offshore” piac, szabályozatlan. Ez a piac vált azon integrált offshore gazdaság központjává. Az 1960-as évek elején az europiac elkezdte kiterjeszteni tevékenységét a Csatorna-szigetekre, majd 1964-től még komolyabbá vált az üzlet, mert megjelent a három nagy amerikai bank, a Citibank, a Chase Manhattan és a Bank of America.
1966-ban a Kajmán-szigetek egy sor új törvényt fogadott el, újraszabályozva a banki-pénzügyi tevékenységet, mindent a klasszikus adóparadicsom modell szerint. ebből egészen elképesztő sikertörténet lett: a Nemzetközi Fizetések Bankja szerint 2008 táján a Kajmán-szigetek volt a világ negyedik legnagyobb pénzügyi központja.
A hatvanas évek végén Szingapúr alakította át magát adóparadicsommá, miután az indokínai háborúk évtizedeken át tartottak, a térségben pedig fokozott deviza beáramlás volt, de 1967-68-ban megszorítások jöttek, kevesebb lett a hitel, emelkedtek a kamatok, ami sok befektető számára vonzóvá tette a térséget. Ezt használta ki Szingapúr, oda csalogatva a nemzetközi bankok képviseleteit.
A növekedés elementáris erejű volt, az 1998-as 150 milliárd dollárnyi befektetett összeg tíz év alatt 1,173 billió dollárra emelkedett, és a pénzügyi szektorban 130 ezer ember dolgozik, de folyamatosan keresik az új munkaerőt.
A Csendes óceánon az első adóparadicsomot 1966-ban hozták létre a Norfolk szigeten, amely Ausztrália fennhatósága alatt álló autonóm terület. Az ausztrál kormány blokkolta a nemzetközi befektetőket, de az ausztrál állampolgárok maradhattak…
Ezután egymás után következett Vanuatu, Nauru, Tonga és Samoa. Ezeken a területeken mindenütt a máshol már bevált szabályozási minták szerint alakították ki az adóparadicsomokat. A 2008 válság után határozottabb fellépés mutatkozik az offshore központok ellen, azonban az a kettősség, amely 200 év alatt kialakult, nehezen oldható fel, hiszen ugyanazon államoknak kellene fellépni az offshore üzletág ellen, amely államok egyúttal haszonélvezői is ennek az üzletnek.
Ami Magyarországot illeti egy friss tanulmány, amely a Pénzügyi Szemlében jelent meg, azt állítja, hogy Magyarországról az elmúlt 30-40 évben több mint 60 000 milliárd forintnyi magánvagyon, vagyis az államadósság több mint két és félszerese kerülhetett offshore számlákra. Európában mi lehetünk az offshore jelenség egyik legnagyobb vesztese.
László József - Boom Magazin
Egy jegy ára 4000 dollár körül lehet