Pölöske egy kis zalai falu, Göcsej határán, ott, ahol Göcsej mindig a másik faluban kezdődik, közvetlenül a Principális-főcsatorna, a helyiek szerint a Kanális mellett. Ez az én szülőfalum, ahol 14 éves koromig szinte minden nyaramat eltöltöttem.

(A szomszéd faluból, Búcsúszentlászlóról származó humorista, bizonyos Bödöcs nemrég pejoratív kontextusban említette a pölöskeieket, ezt természetesen visszautasítjuk, a sanghaji nénikéjét, aki táncosnő volt, azt...). 

Pölöskeit csak pölöskei szidhat, na.

Nagyszüleim és szüleim egyaránt pölöskeiek voltak, de aztán aki tehette, eljött a faluból. Keresztanyám, egyben nagynéném, ha valami zavaros, áttekinthetetlen, érthetetlen vagy ostoba dolgot akart egy szóval jellemezni, csak annyit mondott kissé emelt hangon: Fiam, Pölöske!

Vagy csak annyit: Pölöske!

Ezáltal Pölöske új értelmet nyert, összefoglalóan helyettesítette azt, amit néhány évtizeddel korábban csak sötét Zalának mondtak a szomszéd megyék lakói.

Igazán nem akarok megbántani senkit a falu mostani lakosai közül, és elnézést kérek, hogy a keresztanyám régebbi értelmezését használom, de egy kormányrendelet hozta ezt ki belőlem.

A rendelet a következőt mondja ki: stratégiailag kiemelkedő jelentőségű gazdálkodó szervezet a csődbe ment szigetszentmiklósi fociklub. 

Szögezzük le, ez világszenzáció! A Hülye Járások Minisztériuma után, amely a Monty Python csoport egyik, szinte felűlműlhetlen leleménye, létrejött az Abszurd Rendeletek Hivatala a magyar kormány kebelén belül.

Izlelgessük: Kormányrendeletben. Stratégiai fontosságúvá nyilvánítva. Egy megyei, csődbe ment fociklubot. Sőt, egy csődbe ment megyei klubot, amely azért ment csődbe, mert stadiont épített, 3,5 milliárd forintért. Állami pénzből természetesen. Eltérített adóforintocskákból. De miért is? Csak nem azért, mert egy befolyásos ember lakik a stadion mellett, és az nem lehet, hogy ha a többiek stadion mellett laknak, akkor neki ne legyen rövidke sétaidőn belül saját stadionja?

Ezek után vajon mi a stratégia? Mi a fontosság? Mi takar az, hogy kiemelkedő? Arről nem is beszélve, hogy gazdálkodó szervezet... Mi a szavak jelentése? Mi az értelme?  

Keresztanyám azt mondaná: Fiam, Pölöske!

(Még egyszer elnézést kérek a pölöskeiktől, ráadásul Szigetszentmiklós Pest megyében található...) 

P.S.

De nem, nem, mégsem! Pölöskén nem építenének stadiont, régen is a réten játszottak, és most is tudnának ott focizni, persze soha nem is lesznek stratégiai fontosságúak...

Vagy mégis? Hiszen egy stratégiai fontosságú miniszter, zalai gyökerekkel most bizonyítja, hogy a sötét Zala országos befolyásra tör.

Az egész ország egy nagy Pölöske...

Hogyan ne légy kormányszóvivő?

Több módja van annak, hogy az ember ne legyen kormányszóvivő, de mind közül talán az a legbiztosabb, ha egyszerűen nem vállalja a dolgot. Egy hölgy, aki néhány éve nem vállalta, azt nyilatkozta, hogy szerinte a szóvivői állás a szakma csúcsa. Nos, ha ez valóban így van, akkor máris érthető, hogy ő miért mondott nemet. De most már alighanem mindegy is. Ő is gazdagabb lett azzal a történettel, hogyan nem lettem kormányszóvivő, és mint számos kollégának, nekem is van egy történetem erről.

1995 őszén a Danubius Rádió főszerkesztője voltam, és sok évnyi, pontosan 17 esztendei politikai újságírás után nagyon élveztem, hogy zenéről, showról és üzletről szólt az a rádió. Akkor indult el a boldogult emlékű Danubius Capuccino, ami sok tekintetben minden mostani reggeli rádióprofit - centrumok ősanyja volt. Azért nevezték profit-centrumnak, mert a kereskedelmi rádióknál egy ilyen műsor nagyjából a bevételek felét hozta akkoriban.

Az élet szép volt, sőt, a magyar foci is, hiszen a Fradi bejutott a Bajnokok Ligájába, és nekem volt jegyem az Ajax elleni pesti meccsre. Kell-e több egy focirajongó férfinak a boldogsághoz, még akkor is, ha eredetileg Honvéd drukker volt?

Éppen a meccsre indultam, amikor felhívott régi barátom és kollégám, hogy ne mondjam "tanítványom", Havas Henrik,- akit hírszerkesztésre tanítottam, miután előzőleg elhasznált több oktatót -, szóval felhívott Henrik, és azt mondta, hogy megbeszélte a miniszterelnökkel, Horn Gyulával, hogy ő országimázs-építési államtitkár lesz, én meg vállaljam el a kormányszóvivőséget. Jó-jó, de én éppen a meccsre megyek, feleltem, és nem hiszem, hogy ezt így meg tudjuk beszélni telefonon, és gyorsan elköszöntem.

A Fradit sajnos nagyon elverte az Ajax, engem pedig másnap délelőtt felhívott Kereszty Gábor a Magyar Televízióból, hogy nyilatkozzak. Mondom: miről nyilatkozzak? Hát arról, amit bemondott a rádió, hogy az akkori kormánykoalíció vezetői, Horn Gyula és Kuncze Gábor megegyeztek, hogy Havas Henrik államtitkár lesz, én pedig a kormányszóvivő. (Ez az az év volt, amikor a kormányszóvivők gyorsabban fogytak, mint a pénzügyminiszterek, a megbízás nem tűnt nagyon hosszú életűnek.)

Mondtam, hogy én nem nyilatkozom semmiről, aztán felhívtam a Miniszterelnöki Hivatalt, és kértem, hogy adják a kabinetfőnököt. Adták, én pedig elmondtam, hogy itt valami félreértés lehet, nem leszek szóvivő, mert nem vállalom. Azt a választ kaptam, hogy tudja. Akkor meg mire jó ez az egész? - kérdeztem. Menjek be pénteken a Parlamentbe, és akkor ott megbeszéljük az egészet.

Jó, pénteken elmentem a Parlamentbe, a miniszterelnök pedig fogadott minket, Havast, és engem. Mindjárt a beszélgetés elején szóltam, hogy szerintem az a legjobb mindenkinek, ha én nem leszek kormányszóvivő. Azt érti, mondta a miniszterelnök, hogy nekem ez a legjobb, de nekik miért ez a legjobb?

Azért, mert én Henriket majd húsz éve ismerem, írtunk együtt verset, könyvet, alapítottunk hírügynökséget, de összességében minden vállalkozásnak két jellemzője volt: egyik sem tartott tovább két hétnél, és mindegyik csődbe ment. Nem hiszem, hogy ez alapvetően megváltozott volna, - válaszoltam.

Henrik, te ezt nem gondoltad át? -, kérdezte a miniszterelnök.

Nem, hangozott a válasz.

Kijöttünk nem nagyon beszélgettünk, aztán Henrik belépett a kormányba, és egyszerre lett szóvivő, meg államtitkár, mintegy nyolc napig. A bukás jó nagy volt, a mai napig nem teljesen világos, miért kellett neki...

Utána a miniszterelnök megbízásából felajánlották, hogy legyek államtitkár is, és kormányszóvivő is, de egykori évfolyamtársamnak azt mondtam: a szakma nem emésztené meg, hogy egy éven belül a negyedik újságíró bukkanjon fel, és bukjon meg, inkább legyen olyasvalaki, aki nem szakmabeli, és hivatali tekintélyével el tudja adni a dolgot.

Lehet, hogy nem ezért, de így lett Kiss Elemér a szóvivő, és az országimázs építési államtitkárságot nem hozták létre, pedig arra tényleg szükség lett volna...

László József

A Bosszúállók című filmben van egy nyúlfarknyi, és roppant titokzatos párbeszéd, amelyet  Scarlett Johansson és Jeremy Renner folytat. A párbeszéd így szól:

"Fekete Özvegy: Pont olyan, mint Budapest volt.

Sólyomszem: Nagyon különbözően emlékszünk Budapestre."

Nos, 6 évvel ezelőtt a képregény választ adott arra, hogy mi történt Budapesten a Bosszúállókkal. A történetben kulcsszerepe van egy Andras Bertesy nevű gazembernek, aki a fegyver-, drog- és emberkereskedelem mellett sötét mágiával is foglalkozik, ami terroristák szolgálatába állítva csúf dolgokat eredményez.

Az is kiderül a comics-ból, hogy Sólyomszemnek ellátják a baját egy budapesti háztetőn.

Nade. Az nem derült ki, nem derülhetett ki a 6 évvel ezelőtti rajzokból, hogy 2019-ben elkezdik forgatni a budapesti epizódot, és durva csatatér lesz a Belváros!

Scarlett Johanson a Fekete özvegy a Bosszúállók: Végjátékban meghalt, így ez a mostani produkció valószínűleg az előzményfilm lesz.s

Filmes körökben nyílt titoknak számít, hogy az epizódot leforgatják, és így New York után Budapest lesz a második város, amely külön filmes csatát kap a  Bosszúállóknál... 

A kérdés csak az, hogy mikor kezdődik a munka, de ezt alighanem a pestiek észre fogják venni...

Nem lesz rövid olvasmány, és könnyű se... Végzet professzor ismét válságot jósol, ezért előkerestem egy 10 és fél évvel ezelőtti interjút, amit Budapesten készítettem a Végzettel, vagyis Nouriel Roubini professzorral. Az interjú a 10 éve megszűnt magyar HBR-ban, a Harvard Business Review 2008 - 2009 december – januári dupla számában jelent meg.

Az akkori megállapítások ma is érvényesek, különös figyelemmel az ingatlanárakra - a magyarokra is - és a Minsky pillanatra...

Budapesten több mint 10 éve találkoztam a balsorssal, pontosabban professzor Balsorssal. Az angolszász sajtó adta neki ezt a nevet, ott csak Dr. Doom-nak hívják. A balsors középmagas, szinte ránctalan, 50 éves, sötét hajú férfi. Rendkívül higgadt, kimért. Zakó, fehér ing, nyakkendő nélkül.

Ő az a közgazdász, aki az elmúlt években nagyon kellemetlen dolgokat prófétált a világnak, és jóslatai be is következtek. Egyik a másik után. Dr. Balsors igazi neve Nouriel Roubini, 1958-ban született Isztambulban, iráni zsidó családban. Élt Teheránban, aztán Tel Avivban, majd a család Rómában telepedett le, Roubini ott nőtt fel és végezte el iskoláit. Az Egyesült Államokba a doktori cím megszerzéséért utazott, 1988-ban a bostoni Harvardon doktorált, nemzetközi közgazdaságtanból. A New York-i egyetem professzora volt, de sokszor tart előadást a Stern School of Business-en és a Yale-en is. Beszél angolul, olaszul, farsziul és héberül.

Roubini az amerikai hitelválság kapcsán vált világhírűvé, miután már 2006-ban előre jelezte a krízist, egyebek között az IMF-nek is. A matematikai modellek hiányára hivatkozva nem vették komolyan jóslatait -, egészen 2007 őszéig. 2008-ban viszont már szinte az összes előrejelzése valóra vált, így mostanra a legnevesebb közgazdasági szaktekintélyek között tartják számon. Budapestre az OTP Alapkezelő hívta meg, és a meghívás időpontjában még nem gondolták volna, hogy ilyen aktualitással bír majd előadása. Ezen az előadáson elmondta: nem szabad azt hinnünk, hogy kiértünk az alagútból, ellenkezőleg, a kellős közepén tartunk. A pénzügyi szektor válsága elvileg most torkollhat összeomlásba, vagy kanyarodhat kevésbé katasztrofális irányba, mondta

Szerinte az Egyesült Államok nem kerülheti el, hogy egy hosszú 18-24 hónapos kemény recessziót éljen át, már az is siker lehetne, ha elmaradna a stagfláció, a recesszió és az infláció együttes jelentkezése. A professzor az előadást követő napon adott exkluzív interjút.

VÉGZET, AKIT RÉGEN TÉP...

LJ: Professzor úr, szereti a válságot?

Nouriel Roubini: Hogy mit szeretek?

LJ: Szereti-e a válságot? Ez tette Önt sztárrá…

N.R.: Nem, nem szeretem a válságot. Tudja több mint 20 éve kutatok az egyetemen, az elmúlt tíz évben kezdtem el a válságokkal foglalkozni, a feltörekvő piacokkal, ezeket elemzem, és ezért foglalkozom a mostani amerikai válsággal is, de sok mással is.

LJ: Ön természeténél fogva pesszimista alkat?

N.R.: Nem vagyok az, a válságokkal foglalkozom, de ezekhez inkább realistának kell lenni, és én annak is tartom magam.

LJ: Vannak befektetései?

N.R.: Soha életemben nem vásároltam és nem adtam el részvényt vagy kötvényt, nem vagyok aktív kereskedő, megtakarításaimat globális indexekbe fektettem, és ez most is így van. Nem voltam soha aktív befektető.

LJ: Ön korábban együtt dolgozott Robert Shiller professzorral, aki megjósolta az 1999-es dotcom buborék-pukkadást. Milyen tapasztalatokat szűrt le a közös munkából?

N.R.: Robert Shiller egy igen tapasztalt, makroökonómiával foglalkozó közgazdász, a Yale egyetemen tanít, ott voltunk kollégák. Ő kiváló kutató, aki nem csak a technológiai lufi kipukkadását látta előre, hanem elsőként írt az 1998-as orosz válság várható kitöréséről is. Az elsőként foglalkozott a nemzetközi piacokon pénzügyi vagy hitel-lufikkal is. Szigorú elemző, aki megérti a dolgok komplexitását. Sokat beszélgettünk arról, hogyan alakulhatnak ki a nemzetközi piacokon ezek a buborékok, de sok más kérdést is megvitattunk.

LJ: Az élete során családilag és utazásaival egy igen különleges kulturális mixtúrát állított elő. Isztambulban született, élt Tel Avivban, Rómában, aztán az Egyesült Államokban. Mit gondol, ez segíti a munkájában?

N.R.: Isztambul után még visszaköltöztünk Teheránba is. Abban az értelemben igen, hogy a nemzetközi háttér, több kultúra és társadalom ismerete más perspektívát ad az embernek, dolgoztam az amerikai kormánynak is. Fontos ez, mert tudja, a gazdaságban nincsenek nullára végződő játszmák, itt az én nyereségem a maga vesztesége. A nemzetközi kitekintés más látást ad az embernek.

LJ: Miért jobb „Kasszandra” Ön, mint a többi elemző? Mi az, amit Ön tud, a többiek pedig nem?

N.R.: Nemcsak csak én jeleztem azt, hogy gondok vannak, más kutatók, elemzők, egyetemi emberek szintén megírták, hogy baj lehet. Ott volt Bob Shiller professzor is, és a többiek. Azt mondanám, hogy az egyetemi környezetben lehet prognosztizálni a dolgokat, lehet szisztematikusan dolgozni, de meg kell találni a válságok recessziók fordulópontját. Úgy gondolom, hogy mindegyiknek megvan az a fordulópontja, amikor megváltoznak a dolgok, és léteznek azok az ökonometriai modellek, amelyekkel ezeket meg lehet találni. Ez akkor is igaz, ha az események nagyon felgyorsulnak, most hat hónap alatt zajlott le sok minden. Szisztematikus vizsgálódásra van szükség, az előző krízisek elemzésére, a történelem vizsgálatára, hogy az ember megtalálja azt a bizonyos fordulópontot. Mindegyik válság más, más volt a kilencvenes években az ázsiai krízis, bár lehet modelleket használni, de nagyon alapos elemzésre van szükség.

LJ: Mi volt a fordulópont ebben a válságban? Hol volt?

N.R.: A fordulópontot Hyman Minsky elmélete határozza meg az ilyen típusú válságokban. Szerinte a könnyű pénz, a könnyű hitel indítja el a válságot, és minden hitelválságban létezik egy fordulópont, amit Minsky pillanatnak neveznek. Ha száz évre visszamenőleg megnézzük egy ábrán az amerikai házárak alakulását, akkor azt látjuk, hogy azok többé- kevésbé változatlanok, egy a tengellyel párhuzamos vonalat látunk, amelyen vannak ugyan kisebb-nagyobb kilengések, azonban a vonal mégis nagyjából változatlannak nevezhető. Aztán 1996-ban hirtelen meredeken kezdett emelkedni, és igen rövid idő, néhány év alatt gyakorlatilag száz százalékkal magasabbra került. Ez az emelkedés 2006 júliusára megtorpant, és az árak először néhány százalékkal, aztán úgy öt-tíz százalékkal is estek. Akkor volt az a Minsky pillanat, amikor a fordulat bekövetkezett: az árak csökkenni kezdtek, az építkezések száma is csökkent, kiderült, hogy ez már nem olyan biztos üzlet, a spekulánsok pedig elkezdtek kiszállni, és az egész egy ördögi körbe került, mert az ingatlanok értéke már sem a várható profitot nem biztosította, sem pedig a jelzáloghiteleket.

LJ: Az Egyesült Államoknak azonban nemcsak a jelzáloghitelekkel van problémája, a kártyahitelektől a diákhitelekig, az autóhitelekig még számos olyan hitelfajta van, amely – ahogy Ön írja – nem törlesztés esetén újabb veszélyforrás.

N.R.: A válságot először mint másodlagos jelzálogpiaci krízist írták le, azonban ez nem csak az, hanem a jelzálogpiac és a pénzügyi rendszer válsága is. Amikor a 2005 és 2007 között keletkezett jelzáloghitelek 60 százaléka problémás, akkor a válság már nem csak a másodrendű hitelek piacát érinti. Az a kijelentés, hogy másodlagos jelzálogpiaci válsággal állunk szemben, alábecsüli a probléma súlyát. Valóban, a krízis a hitelkártya, a diák és a gépkocsi-hiteleket is érinti. Az egész kötvénypiacra kiterjed, a gazdasági alapokig is eljut. Itt is érvényesült a régi mondás, hogy látod a fát, látod a leveleit, de nem látod az erdőt.

LJ: Egyes elemzők, politikusok etikai kérdéseket is felvetnek a válsággal kapcsolatban, eszerint a hedge foundok, a bankok menedzserei nem jártak el felelősen, részben a mohóság okozta a válságot.

N.R.: Közgazdász vagyok, nem beszélnék erkölcsi krízisről. A válságok időről időre visszatérnek, ez nem az első eset. A pénzügyi piacok a profitról és a kockázatvállalásról szólnak. Én inkább úgy gondolom, hogy a bankok, a pénzügyi piac felügyeletét kell megváltoztatni, erősíteni ahhoz, hogy a pénzügyi piacok jobban működjenek.

LJ: A válság Magyarországra is elérkezett, és éppen a beszélgetésünk idején tartanak Budapesten egy tanácskozást a krízisről, amelyet a tv is közvetít. Mit gondol a válságkezelés ezen módjáról?

N.R.: Én nem tudom megítélni, hogy ez most hogyan hat, lehet pozitív hatása is azzal, hogy sok embert mozgósít. Kutatásaim során sokat foglalkoztam a feltörekvő piacok válságaival, könyvet is írtam erről. Nem automatikus, hogy egy ország hogyan kerül ki a válságból, nem lehet csak a piac nyomását figyelembe venni. Az országokat külön-külön kell nézni, ott volt például 1999-ben Brazília és Argentína válsága. Brazília akkor bizonyos szempontból rosszabb helyzetben volt, mint Argentína. De mi történt? 2002- ig a brazilok egy sor reformot vezettek be, és most sokkal jobb helyzetben vannak. A legfontosabb, hogy hiteles politikát folytassanak, és meglegyen a szükséges likviditás a bankrendszerben. A föltörekvő piacok esetén persze fontos a nemzetközi likviditás, hiszen nincs mindig elegendő forrás a nemzeti bankoknál a saját valuta védelmére. A tanulság még az, hogy ha meg is van a szükséges likviditás, de nem teszik meg e szükséges lépéseket a reformokhoz – mint Oroszországban az 1998-as válság idején -, akkor a likviditás önmagában kevés. Szükség megvan a megfelelő politikai döntésekre, reformokra. Ugyanakkor, ha nincs meg a likviditás, szintén bajba kerül az adott ország, mert akkor bizalmi válság keletkezik. A két tényező, a hiteles politika és a likviditás kombinációjával lehet kijutni a válságból.

LJ: Ön szerint öt év múlva milyen pénzügyi rendszer lesz a világon?

N.R.: Ez meglehetősen nehéz kérdés. Nagyon sok függ attól, hogy mi történik az „árnyék pénzügyi szervezetekkel”, amelyek úgy néznek ki, mintha bankok volnának. A válság kialakulásában kulcsszerepük volt, mert „árnyék-bankrendszerként” a valódi bankokéhoz hasonlóan működtek, ők bonyolították a másodlagos hitelezés jelentős részét. Az ilyen intézmények, a nem banki jelzáloghitelezők, a hedge foundok, a pénzpiaci alapok sorsa igen kérdéses, és kérdéses, hogy a hagyományos bankrendszer hogyan fog együtt élni ezzel az árnyékszisztémával. Ezek az árnyák szervezetek ugyanis nem rendelkeznek azokkal a garanciákkal, amelyekkel a hagyományos bankok, amelyeknek számos követelménynek kell eleget tenniük a tőkefedezettől az áttekinthető működésig. A következő időszakban várható, hogy az árnyékrendszer jelentős része összeomlik – nem minden cég, de egy nagy részük. Úgy vélem, hogy a nagy bróker-dealer cégek sem élik túl a válságot, a kisebbek igen, de a nagyok nem. A pénzügyi szektornak az eddiginél lényegesen szigorúbb regulációra van szüksége, hiszen a kereskedelmi bankok tevékenységét szabályozták, a brókercégekét többé-kevésbé, a hedge-foundokét pedig gyakorlatilag nem.

LJ: És öt év múlva hol lesz a világ pénzügyi központja? Marad a Wall Streeten, vagy valahol máshol lesz?

N.R.: Eddig is folyt a vita a Wall Street és a londoni City, a két pénzügyi központ között, hogy melyiké az elsőség, de globális szempontból Tokió, Hongkong és Szingapúr is fontos játékossá váltak. Regionális szinten Dubai és Sanghaj is kiemelkednek, de Sao Paolo Dél-Amerikában, Frankfurt és Párizs Európában tölt be fontos szerepet. A globális világban, az új technológia miatt már nem annyira fontos egy hely fekvése, és az is tény, hogy a válság miatt a Wall Street és a City reputációja csökkent. Hogy a jövőben hogyan alakulnak a dolgok, New York mennyire tudja tartani az eddigi szerepét, azon is múlik, hogyan lehet kitakarítani a pénzügyi rendszert, kialakítani az új felügyeleti rendet és helyreállítani a nagy pénzügyi szereplők hitelét.

Nouriel Roubini tézisei 2008 januárjában

1. Az USA történetének legnagyobb lakáspiaci recessziója jön. Az árak 20-30 százalékkal esnek, ez a háztartások vagyonából négy - hatezer milliárd dollárt tüntet el. Tíz millió háztartás vagyona negatív tartományba fordul (a hitel értéke meghaladja a fedezetként szolgáló ingatlan árát), ez arra ösztönzi az adóst, hogy a házat átadva ne törlesszen.

2. A másodrendű jelzáloghiteleken újabb 300 milliárd dollár a veszteség, a válság eléri a jobb minőségű hiteleket. A 2005 és 2007 között keletkezett jelzáloghitelek 60 százaléka problémás. A válság már nem csak a másodrendű hitelek piacát érinti. A gazdaság recesszióba fordul. A papíroktól mindenki szabadulni akar. A „mérgezés” a bankoktól a tőkepiacok felé terjed, globális hitelválság kezdődik.

3. A recesszió folytatódik, ami más biztosítatlan hiteltermékek (hitelkártya, diákhitel, autóhitel) esetében is veszteségeket okoz, - az USA-ban több tízmillió subprime hitelkártya és autóhitel van –, és a jelzáloghitelekhez hasonlóan az (elvben) jobb besorolású termékeket is eléri. Ez a pénzügyi intézményeknek további veszteségeket okoz, itt a súlyosabb hitelválság.

4. A veszteségek körüli súlyos bizonytalanság a monoline biztosító társaságokat is megroppantja. A veszteségek jóval magasabbak lesznek az előzetes várakozásoknál, összesen mintegy 150 milliárd dolláros leírást kell végrehajtaniuk a portfólióban.

5. A kereskedelmi ingatlanhitelek is a subprime jelzáloghitelek sorsára jutnak, a válság némi késéssel továbbterjed külföldre, és visszaveti a fejlesztési szándékot. 6. Lehetséges, hogy néhány nagy régiós és országos bank csődbe megy. Így néhány nagybank is csatlakozhat a kétszáznál is több csődbe menő subprime hitelezőhöz.

7. A bankok veszteségei növekedni fognak a könyveikben névérték alatt beragadt több százmilliárd dolláros kockázatos hitelállomány miatt.

8. Elindul a vállalati csődhullám. A 2006-2007-ben igen alacsonyan álló csődráta látványosan emelkedik, és a recessziókra jellemző 10 százalékos szintet is meghaladhatja.

9. Bajba kerülnek a „nem pénzintézeti pénzügyi intézmények”. A pénzpiaci alapok, monoline-ok, befektetési bankok, hedge fundok rövid lejáraton vesznek fel hitelt, és hosszú lejáratra hiteleznek, vagy fektetnek be illikvid eszközökbe, így fokozottan kitettek a piaci, a hitel-, illetve különösen a likviditási és fertőzéses kockázatoknak. Többen csődbe mennek.

10. Az Egyesült Államok súlyos recesszióját és a világgazdasági lassulást elkezdik árazni a piacok. „Medve piac” alakul ki huzamosabb ideig, egy tipikus amerikai recesszióban az S&P500 28 százalékot esik.

11. A hitelválság kiszárítja a pénzpiacokat, még a derivatív piacokat is. A bankközi piacon a bizalmatlanság lesz úrrá, a prémiumok emelkednek, a kamatok volatilitása drasztikusan nő.

12. Jön a veszteség, tőkecsökkenés, hitelszűkülés, gyors felszámolás és az eszközöktől való szabadulás ördögi köre. Itt az utóbbi negyed század legsúlyosabb globális pénzügyi válsága.

Hyman Minsky pénzügyi válságmodelljének szakaszai:

1. szakasz: Esemény, amely megváltoztatja az emberek jövőre vonatkozó várakozásait.

2. szakasz: Megindul az árak emelkedése az érintett szektorban.

3. szakasz: Kedvező hitelfeltételek, amelyeket ún. pénzügyi innovációk is támogatnak.

4. szakasz: Túlzott kereslet, – a hozzá nem értők pótlólagos keresletétől függ a piac.

5. szakasz: Eufória, a tudatlanok is vásárolnak, az árbuborék tovább nő.

6. szakasz: A bennfentesek realizálják nyereségüket.

7. szakasz: Kijózanodás: túl késő, sok piaci szereplő pénze elveszik.

Miért "jó", ha lehallgatják az embert?

A mai internetes-digitális világban mindenki figyel mindenkit, a Facebook, a Google, az állam és annak különbözó szolgálatai, az online kereskedők, az adathalászok, a hitelkártya cégek, az adóhivatal, a szomszéd és a házmester, bár ez utóbbi kettő a klasszikus bio megfigyelési módszereket alkalmazza...

A megfigyelés és a telefonok, számítógépek lehallgatása, feltörése mindennapos, de nem előzmények nélküli. A réges-régi, sok-sok, de legalább 25 - 30 évvel ezelőtti analóg világban is alkalmazták a telefonlehallgatást a különböző, elsősorban állami szolgálatok. 

A minap egy  magát  "információs ipari" dolgozónak bemutató személlyel találkoztam egy társaságban, mondtam, hogy újságíróként és is az információs iparban dolgoztam. de gyorsan lehűtött azzal, hogy ő egy másik információs ipar alkalmazottja. Istenem, élni kell valamiből gondoltam, és elkezdtünk beszélgetni, persze, hogy a lehallgatásokról, ugyan mi másról? Ő azt állította, hogy manapság ezt már nem lehet észrevenni, legföljebb ha hibát követ el a lehallgató. Kicsi tamáskodtam, aztán elmeséltem azt a történetet, amikor kifejezetten jól jött a lehallgatás.

A helyszín Varsó, az 1980-as éve közepe, a Magyar Rádió és Televízió tudósítói lakása és irodája az Aleja Niepodlegosci-n, vagyis a Függetlenség sétányon. Már 10 év óta ezt a lakást bérelte cég, így amikor az első tudósító, Regős Sándor - nyugodjék békében - meglátogatott Varsóban, meg tudta mutatni, hogy a lakásban és az irodában hol vannak a lehallgató készülékek. Volt a konyhában, a hálószobában és a tudósító irodában is.

Hiába a hivatalos lengyel-magyar barátság, a szolgálatok és szervek működtek... Regős Sanyi anno ezt úgy tudta meg, hogy bevodkáztatta az új lakásban dolgozó lengyel festőket, akik szimpatikusnak találták a magyar újságírót, és megmutatták neki, mi hol van...

A telefon is érdekesen működött a lakásban, reggelente ugyanis nem volt vonal. Ha felvettem, süket, visszatettem, újra felvettem, és láss csodát, már lett vonal! Ne, kellett sok fejtörés, hogy rájöjjön a ember, akkor indították el a magnót...

Nem áll távol tőlem a viccelődés, így aztán akkori olasz filmből, A munkásosztály a Paradicsomba megy címűből "rekonstruáltam" egy jelenetet. A filmben az olasz rendőrség lehallgatja az anarchista diákot, aki ezt tudja, és ezért minden hivásnál belekiabál a telefonba: Örmester úr, ez egy szemét munka amit csinálsz, kérj béremelést!

Hetente egyszer, hétfőnként, amikor felvettem a telefont, és nem volt benne elsőre vonal, majd másodjára lett, azt kiáltottam bele: Őrnagy úr, Panie Majorze, ez egy vacak meló, kérj béremelést!

Kicsit felülcímeztem a lehallgatót, de gondoltam, abból nem lehet baj.

1986-ban a lengyel államfő-diktátor, Jaruzelski tábornok interjút adott a Magyar Televíziónak. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mert a tábornok nem igazán adott interjúkat. Pestről is vártam egy stábot, kollégákat, hogy közösen készítsük el a beszélgetést. (Valószínűleg nem merték teljesen rám bízni a kérdéseket, hátha butaságokat kérdezek, vagy kényes dolgokat hozok szóba.)

Egyedül voltam az iroda-lakásban, zuhanyoztam, de megcsúsztam és ráestem a fajansz szappantartóra, amit, mint kiderült, nagy csavarok tartottak. A fajansz széttört, a csavarok pedig szabályosan szétvágták a bal karomat, amelyből ömlött a vér. Egy törölközővel becsavartam a karom, és próbáltam segítséget hívni, de pechemre a család Pesten, a kollégák és ismerősök vagy vidéken, vagy úton voltak, mobiltelefon még nem létezett, taxit pedig nem lehettett házhoz hívni, ez a szolgltatás akkoriban nem működött Varsóban.

Nem, volt mit tenni, leballagtam a ház előtt lévő taxiállomáshoz és beálltam a sor végére. Nem telt el két perc, egy olajzöld katonai Polonéz hajtott oda, az egyenruhás sofőr kiszállt, odajött hozzám, és azt mondta:

Látom megsérült. Elvihetem a kórházba?

Csak bólogattam, és a kocsiban ülve morfondíroztam, hogy milyen jó is, ha figyelik az embert. Néha. Olyankor, ha balesetet szenved, és egy tábornokkal készül interjúra. Mert máskor azért annyira mégsem jó...

P.S.

A kórházban a katonai sebész, akinek valószínűleg az amputáció volt az átlagos napi tevékenysége, jól leszúrt, hogy mit nyafogok egy ilyen kicsiség miatt... A sebhely amúgy 33 év után is megvan :)

A vasfüggöny vége, avagy eltűntek az ollók

1989. május 2-án Hegyeshalomban sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar-osztrák határon megkezdődött az elektromos határzár, vagyis a vasfüggöny felszámolása.

A vasfüggöny nevet Winston Churchill használta 1946-ban, a fultoni beszédben. "A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.”, - mondta Churchill, aki a győztes háború után azonnal elvesztette az angliai választásokat, hiszen mint egy későbbi magyar politikustól tudjuk, a hála nem politikai kategória...

Akkor, 1946-ban már nagyon feszült volt a viszony a korábbi szövetségesek, az angolszász hatalmak és a szovjetek között, és látszott, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken a kommunista pártok mindenhol kormányozni akarnak és fognak is.

Churchill szerint Oroszország nem háborút kívánt, hanem a háború gyümölcseit, vagyis hatalmának és ideológiájának végtelen terjesztését. Úgy vélte, mivel az oroszok csak az erőt csodálják, a másik felet megbénító, majd összeroppantó erőt kell velük szembeszegezni... Ez talán máig nem változott.

A vasfüggöny 40 évet élt meg, és valóban kettészelte Európát, elválasztott egymástól családokat, rokonokat, barátokat. Felszámolta az évszázados kereskedelmi kapcsolatokat, bezárta Kelet-Európa lakosságának nagy részét az adott országon belülre.

A magyar határon 1949-ben kezdődött a vasfüggöny, vagyis hivatatalos nevén a műszaki zár, a határ menti drótakadály és aknazár telepítése. Az osztrák határszakaszon 356, a jugoszláv részen 630 km hosszan egy- és kétsoros drótakadályt építettek, amelyet aknamezővel egészítettek ki.

Negyven évvel később, 1989 június 27-én Horn Gyula magyar, és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál személyesen is átvágta az vasfüggönyt: a világ számos országából érkezett újságírók előtt lezajlott demonstratív külügyminiszteri akció szimbolikus és egyben történelmi pillanat volt.

A kép jobb oldalán, az oszlop mellett van egy világos pólós rádióriporter (én), aki nagyon igyekszik, hogy mikrofonjával közelebb kerüljön, amúgy persze semmi használhatót nem lehetett felvenni...

A képhez kapcsolódó történet a következő: a kerítést júniusra már jórészt lebontották, ezért az ünnepséghez egy kisebb darabon visszaépítették. Egy raktárban helyezték el a vadonatúj drótvágó ollókat, amelyekkel a két külügyminiszternek át kellett vágnia a vasfüggönyt.

Igen ám, de az ünnepség előtt derült ki, hogy az ollók szőrén-szálán eltűntek...

Nagy kapkodás, rohangálás után sikerült két igencsak ócska, életlen drótvágó olló keríteni, amellyel aztán a két külügyminiszter, Alois Mock és Horn Gyula elég sokáig nyiszálta a vasfüggönyt...

Ezt akkor még nem tudtuk, csak azt éreztük, hogy ez a nyiszálás tényleg történelmi volt...

Margitnak jó szezonja van. Kedd este volt a Marcziban a Margit film bemutatója, a film róla és a Szindra Studióról szól. A napokban több tv is forgatott az új darabról, a Jó estét nyár, jó estét szerelemről, amelyet ő rendezett.

Nemrég a Forbes Magazin írt róla: "Margitosok – így nevezik magukat azok, akik Földessy Margit stúdiójába jártak vagy járnak. Mozogni, táncolni, beszélni, rögtönözni, énekelni és verset mondani. De leginkább együtt játszani."

A napokban a Kossuth Rádióban lesz szó erről a különleges stúdióról és különleges névadójáról.

Margitnak szezonja van és megérdemli!

Földessy Margit színészcsaládban nőtt fel, édesanyja Komlós Juci. 1985-ben alapította meg a stúdiót, amely ma a Szindra nevet viseli, és szinte minden idejét ezzel tölti.

A Margitfilm tempósan készült, a harmincadik évfordulóra tervezett mozi csak most, négy esztendő múlva lett kész.

Ha a studió lényegét akarja megfogalmazni az ember, talán ez a két szó a legmegfelelőbb: szabadság és szeretet. A személyes hangvételű filmben (a rendező maga is húsz évet töltött a stúdióban) Margit, aki a játék, a játékos személyiségfelfedezés, fejlesztés és építés talán legkorábbi hazai úttörője, beszél az életéről, a módszerről, a nevelésről, a margitos létről, a „második otthonról”.

Hogyan lehet a mindenkori oktatáskultúrától eltérően, radikálisan más gyermekfoglalkozásokkal, színházpedagógiával működni? Margitnak van egy saját szigete, ahol a legfontosabb a gyerek, a fiatalok belső szabadsága, és ez korábban sem volt, és még ma sem beilleszthető az oktatási rendszerbe. Kár, hogy foglalt a név, bár...

Évekkel ezelőtt történt. Dorkával autóztunk Pesten, a Nagykörúton, Budára tartottunk a margitos foglalkozásra.

A nyolcéves megkérdezte: ugye apa, a Földessy Margit hídon kell menni?

Persze Dorka, persze, hogy azon...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, úgy 30 éve egy kissé naív, de igen lelkes rádiós újságíró, szerény személyem, aki korábban tudósítóként 4 évet töltött Varsóban, és igen lelkesen figyelte, ott hogyan változtatják meg az örökre bebetonozottnak tűnő rendszert. 

Amikor életem első 168 óra műsorát vezettem a Kossuth Rádióban - ez akkoriban sok százezres hallgatottságú műsor volt - azzal kezdtem, hogy "Én az Önök jövőjéből, Lengyelországből jöttem"...

Ez még 1988 őszén történt, akkor sikerült interjút készíteni Varsóban Bronislaw Geremek professzoral, az ellenzéki Szolidaritás szakszervezet és Lech Walesa egyik legfontosabb tanácsadójával. Ez volt az első olyan interjú, amelyet a Lajtától keletre, a szovjetek ellenőrizte szférában egy állami rádió és televízió leadott. 

A körülmények meglehetősen romantikusak voltak: éjféltájban jött értem és az operatőrért a Szolidaritás embere, aztán egy órát autóztunk, keresztül-kasul a városon, nézve, hogy követnek-e bennünket. Ez számunkra soha nem derült ki, mindenesetre egy órás autókázás után kikötöttünk az óváros egyik kis utcájában, mert mint kiderült, ott lakott Geremek professzor...

Varsóban élő magyar kollégám, Ákos, a későbbi nagykövet, a Przeglad Katolickiban, a Katolikus Szemlében írta, hogy édesanyja Pesten milyen megdöbbenéssel hallgatta ezt a mondatot: hogy én a jövőből, Lengyelországból jöttem. Valahogy úgy fogalmazott:  azt nem tudom, milyen lesz a jövőjük, de a jelenük a mi múltunk. Mármint a lengyelek múltja... (Varsóban ugyanis akkor kezdődtek el a tárgyalások a kormány és a Szolidaritás képviselői között a választások kiírásáról, az átmenetről az új rendszerbe, de hasonló dolognak Budapesten még alig volt nyoma.) 

Lengyelországban négy év alatt nagyon sok embert megismerhettem, a Polytika című hetilap tekintélyes főszerkesztőjétől, Mieczyslaw Rakowskitól, későbbi miniszterelnöktől kezdve Ryszard Kapuscinskin, a legendás újságírón át a filmes ikonokig, - Andrzej Wajda, Krzysztof Zanussi, Roman Polanski. Találkozhattam Geremek professzoral, de a katonai rezsim vezetőjével, Jaruzelski tábornokkal is. A vele készített interjúk ugyancsak elég nagy érdeklődést keltettek akkor, és 20 évvel később is.  

Szerepelhettem az egyik legnézettebb lengyel tv műsorban, amely a Blizej Swiata, Közelebb a világhoz címet viselte. A műsor roppant költséghatékonyan készült, az akkor indult műholdas tv-k ismeretterjesztő filmjeit hangalámondásos szinkronnal vetítették le, (egy hangon!) ezeket a filmeket kommentálták a studióba beültetett vendégek, egy francia, egy orosz, egy kubai és egy magyar újságíró. Jogdíjat vagy honoráriumot senkinek sem fizettek, viszont a nézettség több milliós volt...

Varsóban akkor úgy 3-4 hónappal jártak előbbre a politikai órák, vagyis ha valami ott megtörtént ősszel, az, vagy valami ahhoz hasonló bekövetkezett Budapesten is. Ha látnok nem is voltam, de viszonylag sikeres prognóziskészítő igen. Gondolom ez is közrejátszott abban, hogy 1989 nyarán a rádió vezetése felajánlotta, hogy legyek a Krónika Szerkesztőség vezetője. A Krónika gyártotta az ország leghallgatottabb hírműsorait a Kossuth Rádióra, a napi hallgatottság, összeadva az öt műsor számait, a 3 milliót is meghaladta! Ehhez persze a monopolhelyzet is kellett...

A Politikai Adások Főszerkesztősége - ide tartozott a Krónika is, szépen haladt a lengyel úton, mert 1989 nyarán úgy döntött az ott működő MSZMP pártalapszervezet, hogy hivatalosan feloszlatja magát, kivonul a szerkesztőségekből. Az egész rádió akkori párttikára még tett egy kétségbesett kísérletet, hogy vele vonuljanak ki az emberek, de egyszerűen kinevették...

Ez majdnem fél évvel korábban történt, mint az ún. "Négy igenes "népszavazás,  amelynek az egyik pontja éppen ez volt, az MSZMP kivonulása a munkahelyekről. Az ellenforradalmárok elfoglalták a Magyar Rádiót, mondta Grósz Károly 1988 végén, az elhíresült, Sportcsarnokban elmondott beszédében, pedig ez akkor még be sem következett... 

Megbíztak tehát a Krónika vezetésével, amit én azzal a feltétellel vállaltam, ha megszűnik a cenzúra, vagyis az ügyeletes főszerkesztői rendszer. Addig ugyanis minden nap felügyelte a hír és politikai másorokat egy tapasztalt, politikailag megbízhatónak tekintett személy, ő volt az ügyeletes főszerkesztő. Az ő dolga volt, hogy az akkori párt és államvezetés szempontjait érvényesítse a műsorokban, magyarán ő volt a cenzor, aki belenyúlhatott a hírekbe, tudósításokba.

Ezt a pozíciót 1989 szeptember elsejétől megszüntették, és életbe lépett a szerkesztői felelősség, vagyis minden műsor szerkesztője maga felelt a műsorában elhangzottakért. Ez nem zárta ki a konzultációkat, a közös gondolkodást, de egy új szintre emelte a rádiózást.

Szerényen csak annyit mondanék: elkezdődött a rádiózás aranykora, amely azonban nem tartott örökké...

Kádár mentette meg a szovjet intervenciótól a lengyeleket?

„Kádár Jánostól 1981 nyarán tanácsot kértem, mert fel akartuk oszlatni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, hogy új párttal kezdjünk. Ő Fock Jenőt és Aczél Györgyöt küldte, hogy lebeszéljenek erről, s én megfogadtam a tanácsot. Kádárnak azonban mást is köszönhet Lengyelország. Jurij Andropovtól (a KGB vezetője, később a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára) tudtam meg évekkel később Moszkvában: Kádár lebeszélte a szovjet vezetést arról, hogy csapatokot küldjön Lengyelországba.” - mondta el egy 2004-es interjúban Wojciech Jaruzelski.

A beszélgetés az uniós csatlakozás előtt készült, akkor a Duna TV-nek dolgoztam, és Varsóban még ott voltak a 15-25 évvel korábbi események főszereplői, de már obligón, hatalmon kívül, és így szóra lehetett bírni őket. Korábban, 1984 és 88 között a Magyar Rádió és Televízió tudósítója voltam Varsóban, a kapcsolataim jelentős része elenyészett, de annyi még megmaradt, hogy megszervezzünk egy interjút a tábornokkal.

A nyugalmazott lengyel államfő, - a politikai gyakorlatban diktátor - akkoriban nem sokat nyilatkozott, de folyamatosan harcolt azért, hogy az ő igazát is ismerjék el. „Szeretném elmondani, hogy számunkra a magyarok mindig valami nagyon közeli baráti kapcsolatot jelentettek, ezt a közös sors alakította így. Nagyon nehezen éltük meg az 56-os évet, de aztán csodálattal és elégedetten néztük, hogyan tudják a magyarok begyógyítani a sebeket, s olyan megoldásokat találni, amelyek az akkori rendszer keretei között lehetővé tették, hogy jobban éljenek az emberek, mint a tömb más országaiban. Persze értem, hogy Kádár János alakja Magyarországon ma ellentmondásos, de lengyelként nagy tisztelője voltam, vagyok` - jelentette ki az interjúban Wojciech Jaruzelski.

„Kádár Jánostól 1981 nyarán tanácsot kértem, mert fel akartuk oszlatni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, hogy új párttal kezdjünk. Ő Fock Jenőt és Aczél Györgyöt küldte, hogy lebeszéljenek erről, s én megfogadtam a tanácsot. Kádárnak azonban mást is köszönhet Lengyelország. Jurij Andropovtól (a KGB vezetője, később a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára) tudtam meg évekkel később Moszkvában: Kádár lebeszélte a szovjet vezetést arról, hogy csapatokot küldjön Lengyelországba.”

Jaruzelski, aki 1981-ben kormányfő és a lengyel kommunista párt, hivatalos nevén a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) központi bizottságának első titkára volt - elmondta: "A szükségállapot bevezetése életem egyik legdrámaibb, legnehezebb döntése volt. Ám az idő múlásával erősödik a meggyőződésem, hogy ez akkor szükségszerű döntés volt, s katasztrófától mentette meg az országot. Nem csak szovjet intervenció lehetőségéről van szó, amelynek realitását bizonyítékok százai támasztják alá, hanem arról, amit Leonyid Brezsnyev így foglalt össze 1982. márciusában: Ha a lengyel kommunisták nem tartóztatták volna föl az ellenforradalmat, akkor Lengyelország és a béke sorsa Európában és a világon veszélybe került volna.

Lengyelország geostratégiai fekvése miatt ugyanis nem történhetett ott az egymással antagonisztikusan szembenálló tömbök idejében olyasmi, ami sértette volna az egyensúlyt és a biztonságot. Lengyelország kilépése a szövetségből, átengedése a Nyugathoz közelálló erőknek teljesen elfogadhatatlan lett volna a Szovjetunió számára. Másrészt teljes anarchia fenyegetett, mert a helyzetnek nem volt már ura sem az állam, sem a Szolidaritás.

A gazdaság nemcsak közgazdasági, és biológiai értelemben is katasztrófa felé tartott, a Szovjetunió pedig jelezte, hogy 1982. január 1-jétől drasztikusan csökkenti az energiaszállítást. Mindezek alapján ma is azt mondom, hogy a szükségállapot bevezetése megmentette Lengyelországot az összeomlástól" - indokolta intézkedéseit Jaruzelski. Hozzátette: "Mint minden ilyen döntés, ez is okozott sérelmeket, de ez még mindig a kisebbik rossz volt ahhoz képest, ami fenyegetett bennünket. Akkoriban a hatalom képviselői érdekeltek voltak egy olyan megegyezésben, amely nem a hatalom átadását jelentette volna, vagy a kapitalizmus bevezetését - ez akkor lehetetlen volt. De több kísérletet tettünk arra, hogy bekapcsoljuk a Szolidaritást a hatalom szerkezetébe.

1981. november 4-én például Varsóban Józef Glemp prímással és Lech Walesával, a Szolidaritás elnökével leültünk. Javasoltam, hogy hívjuk életre a Nemzeti Egyetértés Tanácsát, s az dolgozza ki az együttműködést a Szolidaritással - ezt a javaslatot a prímás ismerte és elfogadta -, de a Szolidaritás elvetette a további konzultációkat.

Ez nem védekezés, - mondta a szükségállapot bevezetéséről Jaruzelski, - hanem elolvasható Bronislaw Dabrowskinak, a püspöki kar akkori titkárának emlékirataiban. Ő tíz nappal a szükségállapot bevezetése után azt mondta a pápának, hogy a Szolidaritás elvetette a megegyezésre szóló ajánlatot, s a december 17-re meghirdetett újabb sztrájkoknál elég lett volna egyetlen lövés, és elszabadul a pokol.

Dabrowski emlékirataiból is tudható, hogy december 9-én a prímás figyelmeztette a Szolidaritás vezetőit, hogy tárgyalni kellene, ám Walesa beismerte, hogy már nem ura a helyzetnek. Nem szeretném, ha úgy tűnne, az akkori hatalmat csak fehér, a Szolidaritást csak fekete színben látom. Mindazonáltal a Szolidaritásban sok különféle erő egyesült a közös ellenséggel szemben, és egyre inkább a szélsőségesek határozták meg az eseményeket.

Paradox módon ahogy egyre hosszabb a rendszerváltozás óta eltelt idő, annál jobban kiéleződik a történelmi vita, s egyes jobboldali körök a politikai harc eszközeként használják. Több párt programja hasonló, de soha nem lesznek egyek, mert megosztja őket a történelem, az eredetük. Szerintem ez beteg dolog. A történelemmel a bíróságoknak és a történészeknek kell foglalkozni, a politikának pedig a valóságban kell gyökereznie és a jövő feladataival kell foglalkozni. Ehhez meg kell találni a közös nevezőt. De a történelem mégis olyan tényező, amely állandóan visszahúz. Márpedig hátra fordulva, visszafelé nézve nem lehet haladni, mert előbb-utóbb fölbukik az ember."

Az idős, akkor már nyolcvan éves politikus elmondta: "Amikor 1990 végén nyugdíjba mentem, azt gondoltam, hogy annyi évtized kemény munkája után egy kicsit könnyebb lesz az életem, olvashatok, színházba, múzeumba járok, de sajnos ez nem sikerült, mert sok a feladatom. Írtam sok cikket, könyveket és adtam számtalan interjút. És sajnos állandóan vádolnak a múltban történtek miatt, hogy rajtam keresztül az egész akkori rendszeren üssenek.

Nekem nincs nosztalgiám. A régi rendszernek voltak vele született hibái és működési zavarai. Meg kellett buknia, de szerintem ez Lengyelországban evolúciós úton ment végbe, s hatása volt arra, ami másutt - így Magyarországon - lejátszódott. Vannak tehát problémáim, hiszen nem vagyok már fiatal, de tudja, sok éve Lengyelországban játszottak egy színdarabot, aminek az volt a címe: A fák állva halnak meg. Úgy gondolom, hogy ez rám is érvényes" - mondta az interjú idején 81 esztendős politikus.

P.S. Amikor a beszélgetés kászült Kádár János már 15 éve halott volt, Jaruzelski pedig ugyancsak több mint egy évtizede teljesen visszavonult a politizálástól, Andropov már korábban meghalt, így nehéz volna több forrásból megerősítettni azt, hogy valóban Kádár beszélte-e le Brezsnyevet az intervencióról, ugyanakkor semmilyen érdeket nem láttam, ami miatt az egykori lengyel diktátor valótlanságot állított volna...

László József, MTI Panoráma, 2006