A huszadik században az infrastruktúrát a vasút, az út, az elektromos hálózat, a vízvezeték és a csatorna jelentette, majd az infrastruktúra része lett a rádió és a televízió is. Nélkülük nem működött sem a gazdaság, sem a társadalom. A huszonegyedik században infrastruktúrává vált az internet, a digitális azonosítás, ide tartoznak különböző fizetési rendszerek, az adatbázisok, és nem utolsó sorban a bizalom. Mert hiába van korlátlan információ és kommunikációs lehetőség, ha az ember nem tudja eldönteni, hogy mi igaz és mi hamis.

A régi közmédia modell A XX. század közmédiája alapvetően tartalomszolgáltató volt. Híreket mondott, híradót készített, kulturális és oktató műsorokat gyártott, sporteseményekről közvetített. A legitimációja az volt: "Mi olyan műsorokat készítünk, amelyeket a piac nem készítene el." Ez a modell ma már gyengül. Streaming van. Podcastok vannak. YouTube van. Információözön van. A közmédia nem tud többé a tartalom mennyiségében versenyezni. Az új modell: a bizalom infrastruktúrája.

A Reuters Institute, az Ofcom, a BBC és az északi országok reformvitái mögött egyre inkább ez jelenik meg: a közmédia értéke nem a tartalomtömegben van, hanem abban, hogy képes-e olyan helyet létrehozni, amelyben az állampolgár bízhat, vagyis a közmédia nem egyszerűen műsorokat gyárt, hanem hitelesít, ellenőriz, archivál, kontextust ad, összekapcsol. Válságban tájékozódási pontot jelent. Ez valódi infrastruktúra-funkció!

Ami a hazai viszonyokat illeti, az 1989-90-es rendszerváltozás idején a kutatások szerint a legmegbízhatóbb intézmény a Magyar Rádió volt. A mostani rendszerváltozáskor az utolsó helyek egyikén szerepelt. A magyar médiarendszer problémája tehát nem technikai. Nem az a kérdés, hogy hány csatorna van, hanem az, hogy a társadalom jelentős része nem ugyanazokból a tényekből indul ki. Egy demokratikus társadalom azonban nem működhet minimális, közös ténybázis nélkül. Ezért a magyar közmédia reformjának célját nem úgy kellene megfogalmazni, hogy: „független televíziót vagy rádiót akarunk létrehozni”, inkább úgy, hogy: „nemzeti bizalmi infrastruktúrát akarunk létrehozni”.

Ha ezt a logikát követjük, akkor a közmédia feladatai is másképp rendeződnek. Első helyre kerülne a hitelesítés. A közmédia egyik fő feladata a hírgyártás mellett, a tények ellenőrzése lenne. Valahogy úgy, hogy „Ha valami fontos történt Magyarországon, itt lehet megnézni, hogy mi az, amit biztosan tudunk."

A BBC Verify vagy a francia és skandináv fact-checking modellek ebbe az irányba mutatnak. Másodszor: nem csatornákban, hanem közszolgáltatásokban kellene gondolkodni. A bizalmi infrastruktúra logikája: • nemzeti hírszolgálat, • nyilvános adatbázisok, • választási információs rendszer, • közérdekű tudástár, • digitális archívum, • tényellenőrző központ.

Ha a bizalom maga a termék, akkor minden működési adatnak nyilvánosnak kell lennie.Kell a szerkesztési elvek, a költségek nyilvánossága, akárcsak a panaszok, helyreigazítások, a politikai kiegyensúlyozottsági jelentések nyilvánossága. A BBC vagy az ARD sokszor éppen azért hiteles, mert látható, hogyan működik. 

Algoritmikus nyilvánosság. A közmédia nemcsak műsort gyártana, hanem azt is vizsgálná, hogyan működnek a platformok, hogyan terjednek az álhírek, hogyan manipulálnak az algoritmusok. A digitális korszakban a médiaértés részben már infrastruktúra-feladat. Az eddigi reformelképzelések elsősorban az intézményi és jogi oldalról közelítenek, az új jogszabályi környezet, a függetlenség, a szervezeti átalakítás, az MTVA lebontása, az új irányítás bevezetése került szóba.

Ez mind szükséges feltétel, de még nem válaszol arra a kérdésre, mi legyen a közmédia küldetése a digitális korban? Erre a "bizalom infrastruktúrája" korszerű felelet. Nem a múltat akarja helyreállítani. Nem a régi televíziós korszakot akarja visszahozni. Azt mondja: a közmédia nem azért létezik, hogy csatornákat üzemeltessen. Azért létezik, hogy fenntartsa azt a minimális bizalmi környezetet, amely nélkül sem a demokrácia, sem a digitális gazdaság, sem a közélet nem tud működni.

Ha ebből egy mondatban kellene a reformprogramot összefoglalni, az így hangzana: „A magyar közmédia újjáépítésének célja nem egy új állami televízió és rádió létrehozása, hanem egy olyan nemzeti bizalmi infrastruktúra megteremtése, amely a digitális korban garantálja a hiteles információhoz való egyenlő hozzáférést.” Ez olyan elv, amelyre intézményt, finanszírozást és szerkesztőségi kultúrát is lehet építeni

László József, a Bálint György Újságíró Akadémia igazgatója, a Kossuth és Danubius Rádió volt főszerkesztője, az MTV volt alelnöke

Több mint 100 év telt el azóta, hogy rádióadók kezdték sugározni adásukat Európában, és a politika nagyon hamar felismerte, hogy a rádió, majd a televízió hatalmi eszköz, ezért a rádió és tv állomások állami kézben, állami felügyelet alatt maradtak. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet változzon, az állami monopólium csökkenjen, majd megszűnjön, és az államok által ellenőrzött adók ún. közszolgálati státuszt kapjanak.

A technika és technológia átalakulása, az internet világa azonban az elmúlt évtizedekben igen gyorsan átalakította a hallgatók és nézők médiafogyasztási szokásait, a streaming nagyrészt elvette a közönséget a hagyományos médiától, így a közmédiától is, a print média mellett az analóg-lineáris adások is sokat vesztettek.

Nyugat-Európában ugyanakkor nem az látszik, hogy megszűnne a közmédia, hanem inkább az eddigi modellek újratárgyalása, átalakítása folyik. A lineáris televízió súlya csökken, a rádió és a podcast a digitális térbe költözik, a finanszírozás körül politikai viták éleződnek, miközben az Európai Unió jogi garanciákat is követel a közszolgálati média függetlenségére.

Magyarországon a mostani rendszerváltás után ki kell szabadítani a közmédiát a politikai fogságból, de ha ez sikerül, nem az következik, hogy egyszerűen másolni kell valamelyik ország rendszerét, – mint ahogy az a kilencvenes években nagyrészt történt -, hanem az, hogy a közmédiát újra valódi közintézménnyé kellene tenni: független irányítással, többéves, átlátható finanszírozással, szerkesztőségi autonómiával és valódi társadalmi elszámoltathatósággal.

A nyugat-európai közmédia jövőjéről ma már nem lehet úgy beszélni, mintha a kérdés csak a televíziós csatornákról és rádiófrekvenciákról szólna. A közszolgálati média egyszerre küzd közönségvesztéssel, politikai támadásokkal, technológiai átalakulással és finanszírozási bizonytalansággal. Mégis: a legtöbb nyugat-európai vita nem arról szól, hogy szükség van-e közmédiára, hanem arról, hogyan lehet azt a streamingplatformok, a közösségi média, a mesterséges intelligencia és a politikai polarizáció korában újra legitim, látható és független intézménnyé tenni.

Az egyik legfontosabb változás az Európai Médiaszabadság Rendelet, az EMFA alkalmazása. A szabályozás fő rendelkezései 2025. augusztus 8-án léptek alkalmazásba. Az Európai Bizottság szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell a média szerkesztői függetlenségét, a közszolgálati média stabil és megfelelő finanszírozását, valamint az irányító testületek átlátható kinevezési és felmentési eljárásait. Ez a közmédia jövőjét már nem pusztán nemzeti belpolitikai kérdésként kezeli, hanem az európai demokratikus infrastruktúra részeként. A trendek közül az első a lineáris televízió visszaszorulása.

A közmédia történetileg abból indult ki, hogy a társadalom jelentős része ugyanazokat a rádió- és tévécsatornákat követi. Ez az alaphelyzet mára megszűnt. A brit Ofcom 2025-ös közszolgálati médiaanyagában azt emeli ki, hogy a BBC, ITV, Channel 4, Channel 5 és S4C továbbra is fontos közszolgálati szereplők, de a közönség elérése sokkal bonyolultabb lett, mert a nézők jelentős része streamingplatformokon és videómegosztókon fogyaszt tartalmat.

A brit adatok szerint 2024-ben az otthoni videónézésben a YouTube és a Netflix már igen jelentős arányt képviselt, és ez csökkenti annak esélyét, hogy a nézők rendszeresen találkozzanak közszolgálati tartalommal.

A második trend a finanszírozási modell átalakulása. A klasszikus készülékhez kötött televíziós licencdíj egyre nehezebben tartható fenn ott, ahol az emberek laptopon, telefonon, tableten vagy platformokon keresztül fogyasztanak hírt, filmet, sportot és rádiót.

Az Egyesült Királyságban a BBC finanszírozása a 2025–2027-es Charter Review egyik központi kérdése. A brit kormány 2025 decemberében indította el a felülvizsgálatot, amely a BBC küldetését, irányítását és finanszírozását vizsgálja; a kormányzati anyag kifejezetten felveti, hogy a nézői szokások változása miatt újra meg kell kérdezni, alkalmas-e még a licencdíj a BBC fenntartására. Németország más úton jár.

Az ARD, a ZDF és a Deutschlandradio finanszírozása továbbra is háztartásonként fizetett közszolgálati hozzájáruláson alapul. A ZDF tájékoztatása szerint a díj 2021 óta havi 18,36 euró, és a finanszírozási szükségletet független szakértői bizottság, a KEF vizsgálja. A német alkotmányos logika lényege, hogy a finanszírozást ne lehessen egyszerű politikai nyomásgyakorlásként használni. Ugyanakkor Németországban is erős a reformkényszer: a 2025. december 1-jén hatályba lépett Reformstaatsvertrag célja, hogy az ARD, a ZDF és a Deutschlandradio digitálisabb, karcsúbb és modernebb szerkezetben működjön, több együttműködéssel és kevesebb párhuzamossággal.

Franciaország példája azt mutatja, hogy a licencdíj megszüntetése önmagában nem oldja meg a közmédia politikai és pénzügyi dilemmáit. A francia televíziós hozzájárulást 2022-ben törölték el, azóta a közszolgálati audiovizuális intézmények finanszírozása főként az áfa egy részének hozzárendeléséből származik. A France Télévisions szerint a 2024-ben elfogadott organikus törvény tartósabb, elkülönített forrást teremtett, és a társaság árbevételének 86 százaléka közpénzből származik. Ezzel párhuzamosan politikai vita zajlik a France Télévisions, a Radio France és más közintézmények szorosabb integrációjáról vagy összevonásáról.

Az északi országokban a közmédia finanszírozása sok helyen már adójellegű rendszerbe került. Svédországban a közszolgálati díjat az adórendszeren keresztül szedik be; a svéd adóhatóság tájékoztatása szerint a díj az SR, az SVT és az UR finanszírozását szolgálja. A svéd kormány 2025 decemberében döntött a 2026–2033 közötti új közszolgálati megbízás részletes feltételeiről, amelynek egyik iránya a technológiasemlegesség: ugyanazok az elvek vonatkozzanak a közszolgálati tartalomra, függetlenül attól, hogy rádióban, televízióban vagy digitális platformon jut el a közönséghez.

Svájcban a közmédia körüli vita közvetlen népszavazási kérdéssé vált. 2026. március 8-án a választók elutasították azt a kezdeményezést, amely a háztartási médiahozzájárulást 335 svájci frankról 200 frankra csökkentette volna, és a vállalatokat mentesítette volna a díjfizetés alól. A döntés nem jelenti azt, hogy minden változatlan marad: a díj kormányzati döntés alapján 2029-ig így is 300 frankra csökken. A svájci példa jól mutatja, hogy a közmédia finanszírozása nemcsak költségvetési, hanem nyelvi, regionális és társadalmi kohéziós kérdés is.

A harmadik trend a közmédia küldetésének szűkítése vagy újrafogalmazása. Sok országban erősödik az az igény, hogy a közmédia ne versenyezzen mindenben a kereskedelmi médiával, hanem világosan indokolja, miért van szükség közpénzből finanszírozott tartalomra. Hír, oknyomozás, választási tájékoztatás, regionális és helyi jelenlét, kisebbségi nyelvek, gyerektartalom, oktatás, kultúra, tudomány, archívum, veszélyhelyzeti tájékoztatás: ezek azok a területek, amelyekben a közmédia társadalmi értéke a legkönnyebben megvédhető. A pusztán nézettségvezérelt szórakoztatás viszont egyre nehezebben igazolható, ha közben a közszolgálati hír- és ismeretterjesztő funkciók gyengülnek.

A negyedik trend a digitális láthatóság szabályozása. A közmédia jövője nemcsak azon múlik, készít-e jó tartalmat, hanem azon is, megtalálja-e azt a közönség. A brit Ofcom ezért a közszolgálati tartalmak kiemelt láthatóságát javasolja a YouTube-on és esetleg más harmadik fél platformjain. Ez a következő évek egyik nagy európai vitája lesz: hogyan lehet úgy biztosítani a közérdekű, szerkesztett, ellenőrzött tartalmak hozzáférhetőségét, hogy közben ne az állam döntse el, mit kell előnyben részesítenie a platformoknak.

Az ötödik trend a bizalom kérdése. A Reuters Institute 2025-ös Digital News Reportja szerint a felhasználók világszerte erősen aggódnak amiatt, mi igaz és mi hamis az online hírek között; Európában ez az aggodalom alacsonyabb, mint több más régióban, de így is jelentős. A jelentés azt is rögzíti, hogy sok országban a megbízható hírmárkák, köztük közszolgálati hírmárkák azok közé tartoznak, amelyekhez az emberek fordulnak, ha ellenőrizni akarják, igaz-e valami. Ez a közmédia egyik legerősebb jövőbeli szerepe: nem egyszerűen tartalomgyártóként, hanem hitelesítési pontként működhet az információs zűrzavarban.

A közmédia ugyanakkor sehol sem sérthetetlen. A Riporterek Határok Nélkül 2025-ös jelentése szerint az EU-tagállamok több mint felében érzékelhető nyomás a közszolgálati médián, és a válaszadók több mint fele politikai természetűnek tartotta ezt a nyomást. A szervezet szerint a finanszírozási viták a politikai befolyás eszközévé válhatnak. Ez különösen fontos tanulság: a közmédia „karcsúsítása” lehet szakmai reform, de lehet politikai fegyver is. A különbséget az dönti el, van-e független igényfelmérés, többéves finanszírozás, nyilvános hatásvizsgálat és szerkesztőségi garancia.

Magyarország helyzete ebben a mezőben különösen érzékeny. Az Európai Bizottság 2026 januárjában kötelezettségszegési eljárást indított Magyarországgal szemben az EMFA és az audiovizuális médiaszolgáltatási irányelv több rendelkezésének megsértése miatt. A Bizottság közlése szerint Magyarország nem felel meg többek között a közszolgálati médiára, a médiatulajdon átláthatóságára, a médiapiaci koncentráció vizsgálatára és az állami reklámok elosztására vonatkozó követelményeknek.

A legutóbbi választási kampány azt erősítette meg, amit az előző években is tapasztalni lehetett: a közmédia hírszolgáltatása a kormányzat kézi vezérletével működött, és pártpolitikai propaganda-kampányokat bonyolított, illetve az MTVA a kormányzati érdekeknek megfelelően egyfajta kifizető hellyé vált.

Polyák Gábor professzor, az ELTE Kommunikációs tanszékének vezetője szerint a magyar közmédia jelenlegi formájában nem reformálható pusztán személycserékkel vagy belső szabályzatokkal. Szerinte az MTVA és a Médiatanács mai konstrukciója maga a probléma: elrejti a felelősséget, átláthatatlanná teszi a közpénzek felhasználását, és nem biztosít valódi közszolgálati működést.

Ebből az következik, hogy egy demokratikus átalakításnak nem a meglévő rendszer finomhangolásából, hanem új médiatörvényből, új felügyeleti modellből, szakmailag kiválasztott menedzsmentből és társadalmi kontrollból kell kiindulnia. A magyar reform kiindulópontja tehát nem az, hogy „legyen-e közmédia”. Egy demokratikus országban szükség van közszolgálati médiára.

A kérdés az, hogyan lehet a jelenlegi állami/propaganda médiarendszerből olyan közintézményt létrehozni, amelyet nem a mindenkori kormány kommunikációs logikája, hanem törvényben rögzített közszolgálati feladat, szakmai autonómia és nyilvános elszámoltathatóság vezérel. Amennyiben azt vesszük alapul, hogy teljesen új szabályozás kell, akkor milyen elvek, és az elvek érvényesítéséhez milyen lépések szükségesek?

Az első javaslat: a közmédia irányítását ki kell venni a kormányzati és pártpolitikai függésből. Ehhez új, széles társadalmi és szakmai legitimitású kuratóriumi rendszert kellene létrehozni. A testület tagjait nem egyszerű parlamenti többséggel, hanem minősített többséggel, nyílt pályázattal, előzetes szakmai meghallgatással és összeférhetetlenségi szabályokkal kellene kiválasztani. A tagok között helyet kellene kapniuk médiaszakmai, tudományos, kulturális, kisebbségi, fogyatékosságügyi, oktatási és civil szempontokat képviselő személyeknek, de nem delegált pártkatonáknak.

A második javaslat: a finanszírozást több éves, automatikus és ellenőrizhető rendszerbe kell helyezni. A közmédia éves költségvetése ne függjön közvetlenül a mindenkori költségvetési alkutól. Lehetséges modell a német típusú független finanszírozási bizottság, amely meghatározott közszolgálati feladatok alapján számolja ki a szükséges forrást. A forrás származhat költségvetési hozzájárulásból, elkülönített adójellegű bevételből vagy vegyes modellből, de a lényeg az, hogy ne lehessen év közben politikai büntetésként csökkenteni, és minden tétel legyen nyilvános.

A harmadik javaslat: a hírszolgáltatást, az MTVA, a Duna Médiaszolgáltató és az MTI viszonyát újra kell szabályozni, illetve egy új struktúrában úgy átalakítani, hogy a hírszolgáltatásnak szerkesztőségileg elkülönült, jogilag és szakmailag védett intézményi formája legyen. Az MTI közpénzből fenntartott hírügynökségi szerepe csak akkor indokolható, ha szolgáltatása pártatlan, forrásai átláthatók, helyreigazítási gyakorlata ellenőrizhető, és hozzáférése nem torzítja a médiapiacot.

A negyedik javaslat: nyilvános szerkesztőségi chartát kell elfogadni. Ebben rögzíteni kell a pártatlanság, a forrásellenőrzés, a választási kiegyensúlyozottság, a helyreigazítás, az összeférhetetlenség, a politikai nyomás dokumentálása és a közérdekű panaszkezelés szabályait. A charta megsértését ne belső fegyelmi ügyként, hanem nyilvános elszámoltathatósági kérdésként kezeljék.

Az ötödik javaslat: a közmédia feladatát szűkebben, de erősebben kell meghatározni. Magyarországon a közpénzből fenntartott rendszer elsődleges feladata a hiteles hírszolgáltatás, a választási és közéleti tájékoztatás, a regionális és helyi nyilvánosság erősítése, a nemzetiségi és határon túli magyar közösségek megszólítása, az oktatás, a kultúra, a tudomány, a gyerek- és ifjúsági tartalom, az archívum és a veszélyhelyzeti kommunikáció legyen. A kereskedelmi logikájú szórakoztató tartalmakat csak akkor érdemes közpénzből finanszírozni, ha világos közszolgálati indokuk van, a túlfizetett labdarúgó közvetítések ezek közé tartoznak.

A hatodik javaslat: digitális közmédia-stratégiát kell készíteni. Nem elegendő a televíziós adásokat feltölteni az internetre. Külön formátum kell fiataloknak, mobilra, podcastre, rövid videóra, adatújságírásra, magyarázó tartalmakra és akadálymentes elérésre. A közmédia digitális felületeinek algoritmikus ajánlórendszereit, adatkezelését és moderálási szabályait is nyilvánossá kell tenni.

A hetedik javaslat: a közmédia teljesítményét függetlenül kell mérni. Nem elég nézettségi adatokat közölni. Évente vizsgálni kell a politikai kiegyensúlyozottságot, a források sokszínűségét, a társadalmi csoportok megjelenését, a tényellenőrzési hibákat, a panaszok kezelését, a regionális lefedettséget és a közbizalmat. Az eredményeket nyilvános, kereshető formában kell közzétenni.

A nyolcadik javaslat: az állami reklámköltést teljesen el kell választani a közmédia reformjától, de ugyanabban a médiaszabadsági csomagban kell szabályozni. Az EMFA egyik fontos iránya éppen az állami hirdetések átlátható és diszkriminációmentes elosztása. Magyarországon a közmédia hitelességét önmagában nem lehet helyreállítani, ha közben az állami reklámpiac politikai jutalmazási és büntetési rendszerként működik.

A kilencedik javaslat: fokozatos, nem kampányszerű átalakításra van szükség. A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy a közmédia reformja akkor működik, ha több évre tervezik, nyilvános vitával, hatásvizsgálattal és szakmai garanciákkal. Magyarországon is legalább háromlépcsős folyamat kellene: először függetlenségi és átláthatósági törvénycsomag, majd intézményi és finanszírozási átalakítás, végül digitális és tartalmi stratégia.

A tizedik javaslat: a közmédiát vissza kell adni a közönségnek. Ez nem szlogen, hanem intézményi feladat. Közönségtanácsokra, nyilvános éves meghallgatásokra, regionális fórumokra, szerkesztőségi ombudsmanra és könnyen követhető panaszmechanizmusra van szükség. A közmédia nem attól közszolgálati, hogy közpénzből működik, hanem attól, hogy a közönség ellenőrizheti, vitathatja és számonkérheti.

A nyugat-európai közmédia jövője tehát nem egységes modell felé tart. A BBC a licencdíj jövőjét vitatja, Németország a csatornastruktúrát és együttműködést reformálja, Franciaország az eltörölt licencdíj után keresi a stabil finanszírozási és intézményi formát, Svédország technológiasemleges, hosszú ciklusú megbízásban gondolkodik, Svájc pedig népszavazáson erősítette meg, hogy a közmédia finanszírozása társadalmi döntés is.

A közös nevező mégis világos: a közmédia akkor maradhat életképes, ha függetlenebb, átláthatóbb, digitálisabb és egyértelműen közérdekű lesz, és újra hitelesítési pontként szolgál az információs zajban és az álhír áradatban.

Magyarország számára ez a tanulság különösen fontos. A közmédia átalakítása nem technikai-médiapolitikai ügy, hanem demokratikus intézményépítés. Nem elég új logó, új műsorrend vagy új online felület. A bizalomhoz először garanciák kellenek: független irányítás, védett szerkesztőségek, átlátható pénz, mérhető pártatlanság és valódi nyilvános kontroll.

Források: European Board for Media Services, Reuters Institute Digital News Report 2025, Ofcom Public Service Media Review, Ofcom: Transmission Critical, GOV.UK BBC Charter Review, BBC Charter Review Green Paper, RSF public media report, European Commission, Hungary EMFA infringement, ZDF finances, Rundfunkkommission Reformstaatsvertrag, France Télévisions governance and funding, Service-public.fr, Skatteverket public service fee, Swedish Government, public service 2026–2033, SWI swissinfo.ch 

A Bálint György Újságíró Akadémia hallgatóinak nincs könnyű sorsa, mert még oklevelek kiosztása előtt meg kell hallgatniuk az igazgató szemesztert záró beszédét. Hogy a tisztelt olvasónak se legyen jobb, íme a beszéd:

Kedves idei végzősök!

Kurt Vonnegut, az egyik legabszurdabb amerikai író tanácsa most, a 40-42 fok és a rekord UV sugárzás idején alighanem aktuálisabb, mint valaha: használjatok fényvédő krémet. A fényvédő krém hosszú távú áldásait tudósok igazolták, viszont a többi tanácsnak nincs egyéb alapja, mint saját kusza tapasztalásom, írta teljesen realistán az abszurd amerikai prófétája.

Az abszurdhoz nekünk magyaroknak is van némi közünk. Történelmileg mindenképp. 1918 és 1956 között monarchia, népköztársaság, tanácsköztársaság, királyság, majd újra köztársaság és megint népköztársaság volt az államforma a Kárpátok medencéjében. 1988 és 2026 között népköztársaság, köztársaság, azután de facto autoriter vejedelemség, és most feltehetőleg újra köztársaság lesz, - de ahhoz kell egy új alkotmány, 77 év alatt a negyedik.

Mindez egy bő évszázad alatt zajlott, zajlik, a közügyekkel, közélettel foglalkozó ember csak kapkodja a fejét. Márpedig egy újságírás ilyen fejkapkodós szakma, ami ma fénysebességgel változik. Amúgy ez a világ legnagyszerűbb mestersége, mondta Gabriel Garcia Marquez, aki magát újságírónak, könyveit egy újságíró könyveinek tartotta. Jó mi? A mágikus realizmust egy újságíró találta fel...

Egy valami azonban változatlan: ahhoz, hogy jó újságíró légy, jó embernek kell lenned. Empatikusnak, együttérzőnek, igazságszeretőnek. Rossz ember nem lehet jó újságíró – így fogalmazott a huszadik század egyik legnagyszerűbb riportere, Ryszard Kapuscinski. Annyit tennék hozzá: kíváncsiság is kell, anélkül nem megy. Tehát, ha empatikus, együttérző, igazságszerető és kíváncsi vagy akkor esélyed lehet arra, hogy jó újságíró legyél.

És mi az újságírás lényege? Megint csak egy jónevű kollégát idézek: „Az újságírás lényege azt megírni, amit nem akar valaki nyomtatásban látni. Minden más csupán propaganda." Ez George Orwell véleménye, ő kétkötetes riportkönyvben számolt be a spanyol polgárháború rémségeiről, az egyéb rémségeket már nonficton-ban írta meg.

A valaha élt leghíresebb magyar újságíró, Pulitzer József szerint „a cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga.” Hm... Ez emlékeztet valamire...

Csaknem 100 évvel később Walter Cronkite úgy vélte: "A sajtószabadság nem csupán a demokrácia része, hanem maga a demokrácia." Elgondolkodtató megállapítás.

Kedves végzősök, remélem ennyi bölcsesség elég lesz útravalónak, és ne feledjétek Vonnegut tanácsát, használjatok fényvédő krémet!

A hétvégén Alaszkától Puerto Rico-ig tüntettek az emberek az Egyesült Államokban. NO KINGS - nem kellenek királyok, ez a már harmadszor megrendezett tüntetéssorozat szlogenje. Ez azért furcsa, mert az Egyesült Államokban sosem volt király, az USA éppen a monarchia és a gyarmati státusz ellen harcolva jött létre a függetlenségi háborúban.

"We, the people, - Mi, a nép" - így kezdődik az alkotmány preambuluma, első mondata pedig így szól: "Mi, az Amerikai Egyesült Államok népe, annak érdekében, hogy egy tökéletesebb Uniót hozzunk létre, megteremtsük az igazságosságot, biztosítsuk a belföldi békét, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunknak és utódainknak, kihirdetjük és elfogadjuk az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányát." Mi, az Egyesült Államok népe. És a nép jelentős része 240-250 év után tüntet, hogy nem kellenek királyok. Mi történt?

Van valami zavarba ejtő a jelen politikai és gazdasági folyamataiban. Nem azért, mert ismeretlenek – hanem épp ellenkezőleg, azért mert túl ismerősek. Van ahol már csak a történelemkönyvekből, de van ahol 70 - 80 évvel korábbi tapasztalatokból. Mintha a modern állam felszíne alatt egy régi logika kezdene újra működni. Ezt többen „új feudalizmusnak” nevezik. A kifejezés túlzásnak tűnhet – egészen addig, amíg végig nem nézzük, mi történik valójában.

Nézzük például a vagyonkoncentrációt: egyre nagyobb vagyon összpontosul a leggazdagabb emberek kezében, miközben a középosztály elszegényedik és a társadalmi csoportok között egyre kisebb az átjárás, azaz a feljebb lépés lehetősége. Ennek az új társadalmi rendnek a média, a szórakoztatóipar és az értelmiség egy része adja az ideológiai hátterét.

Korábban az európai feudális társadalomban egy szűk réteg (a nemesség) birtokolta a hatalmat (és a vagyont), óriási volt az egyenlőtlenség, és a különböző osztályok között az átjárás lehetetlen volt. A társadalmi rend fenntartása érdekében az egyház szolgáltatta az ideológiai muníciót.

Az Egyesült Államokban az 1970-es évek óta a középosztály és az elit közötti vagyoni különbség folyamatosan nő . A 400 leggazdagabb amerikainak nagyobb vagyona van, mint az ország felének együtt. A leggazdagabb 0,1 százalék 30 évvel ezelőtt az összvagyon 7 százalékát birtokolta, ma már a 22 százalékát. A világjárvány még jobban felgyorsította ezt a folyamatot, 2021-ben az Amazon megháromszorozta a profitját, Jeff Bezos, az Amazon főnöke a tavalyi évben már 70 milliárd dollár nyereséget könyvelhetett el. Az Apple, Amazon, Google, Facebook és Microsoft pedig a teljes amerikai tőzsdepiac 20 százalékát éri. Ahogy egy a Szilikon-völgyi bennfentes találóan megállapította, ez már feudalizmus csak sokkal jobb marketinggel.

Ha a hazai viszonyokat nézzük, a legfrissebb felmérések szerint az elmúlt 5 évben torzult a magyar társadalom szerkezete. Az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Kutatóintézetének felmérése szerint 2021–25 között a felső réteg aránya csaknem megfeleződött, 9-ről 5 százalékra csökkent. Hasonlóan drámai mértékben, 24 százalékról 14 százalékra csökkent a felső középréteg aránya, az alsó középrétegé 36 százalékról 38 százalékra nőtt. A legdrámaibb mértékben az alsó réteg aránya változott, 31 százalékról 43 százalékra nőtt, ami példátlan elszegényedést jelent.

A felsőbb státuszú csoportok – magasabb végzettséggel, stabilabb jövedelemmel rendelkezők – egyre inkább elszakadnak az alsóbb rétegektől, különösen az életminőség, az egészségügyi hozzáférés és az oktatási lehetőségek terén. A középosztály helyzete ezzel párhuzamosan bizonytalanabbá vált: sokan érzik úgy, hogy „lefelé csúszás” fenyegeti őket, még akkor is, ha jelenleg stabil egzisztenciával rendelkeznek, mondja a tavaly ősszel készült felmérés.

A múlt nyelve, a jelen logikája

Nálunk a jelenség egyik leglátványosabb része a történelmi formák visszatérése. Magyarországon például megyék helyett a középkori elnevezéssel vármegyék vannak újra, főispánok igazgatnak, - sőt, már űrispán is lett -, a Szent Korona a múzeumból a parlamentbe került, és Deák Ferenc 19. századi törvényjavaslata az egyházakról sokkal modernebb volt a mostani szabályozásnál... Ezek első ránézésre inkább szimbolikus lépéseknek tűnnek – és részben azok is. A hatalom szereti a történelmet: legitimitást ad, kontinuitást sugall. De a lényeg nem itt van.

A magyar politikai rendszer egyik legfontosabb változása az elmúlt évtizedben nem egy törvény vagy intézmény módosulása, hanem a működési mód változása: a személyes lojalitás szerepének felértékelődése.

Ez több területen is tetten érhető: kulcspozíciókba 8–10 évre történő kinevezések stratégiai ágazatok hosszú távú, 30–40 éves koncessziókba szervezése jelentős állami szerződések évtizedes titkosítása a választási szabályok olyan átalakítása, amely folyamatosan és erősen egy irányba torzítja a versenyt.

Ezek külön-külön technikai lépéseknek tűnhetnek. Együtt viszont egy olyan rendszert - a NER-t - rajzolnak ki, ahol a hatalom nemcsak megszerezhető, hanem tartósan rögzíthető.

A valódi változás nem a szimbólumokban, hanem a működésben történik.

A modern állam alapja elvileg a hatalommegosztás, és az, hogy a rendszer személytelen szabályok szerint működik. Nem az számít, ki vagy, hanem hogy mit ír elő a jog. Ugyanakkor mára kiderült, hogy csak papíron létezik az egyenlőség, de mindig vannak egyenlőbbek. Magyar viszonyok között gondoljanak csak a közbeszerzési pályázatokra... Ahogy anno Orwell írta az Állatfarmban: "Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél."

Az „újfeudális” érzet itt kezdődik, vagy a korábbi pártállami tapasztalatokat is figyelembe véve, folytatódik. Amikor: a döntések egyre inkább személyes lojalitás mentén születnek, az erőforrások elosztása bizalmi hálózatokon keresztül történik, a pozíciók hosszú időre „bebetonozódnak”, a rendszerben való előrejutás kulcsa nem a teljesítmény, hanem a kapcsolat. Itt már nem egyszerűen politikáról beszélünk, hanem hatalmi struktúráról. És ez a struktúra kísértetiesen emlékeztet valamire, amit egyszer már láttunk.

A földtulajdon újra hatalom

A történelmi feudalizmus alapja a földbirtok volt. Ma nem erről van szó – de a föld, mint erőforrás, újra kulcsszerepet kap. Amikor hatalmas területek koncentrálódnak néhány szereplő kezében, és ezek a politikai kapcsolatokkal is összefonódnak, akkor a birtok többé nem pusztán gazdasági kérdés. Hanem hatalmi. Nem hűbérbirtok – de funkciójában nagyon közel áll hozzá.

Dinasztiák és záródó elit

A modern demokrácia egyik alapígérete az volt, hogy a hatalom nem öröklődik. Ehhez képest azt látjuk, hogy: politikai családok újra és újra megjelennek a politikai és gazdasági elit újratermeli önmagát bizonyos rendszerekben a hatalom ténylegesen öröklődik Ez nem klasszikus értelemben vett feudalizmus – nincs jogilag rögzített öröklés. De a hatás hasonló: a rendszer nem nyílik, hanem záródik.

Diplomácia: intézmények helyett személyek

A változás a nemzetközi térben is megfigyelhető. A 20. század második felének intézményes diplomáciája – ENSZ, EU, multilaterális rendszerek – mellett, sőt, helyett egyre erősebb a tendencia, hogy a döntések vezetők közötti személyes kapcsolatokon keresztül születnek. informális egyeztetések bilaterális alkuk személyes szimpátiák és konfliktusok Ez a logika már szinte teljesen megfelel annak az elvnek, hogy nem az számít, mit mond a rendszer, hanem hogy ki kivel van jóban. "Majd én megbeszélem az elnök úrral, és elintézzük". Ismerős, ugye?

Akkor ez most feudalizmus?

Nem – legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Hiányzik: a rendi jogrend, az örökletes státusz formális rendszere, és a föld kizárólagos gazdasági szerepe Ami létrejön, az valami más: modern állam és piacgazdaságban kialakuló vagyonkoncentráció ésa személyes hatalmi logika. Egy ún. hibrid rendszer, amelyben a szabályok szerepe és kiszámíthatósága csökken a kapcsolatok szerepe nő a hatalom koncentrálódik és tartósul. És ettől kezdve a rendszer úgy kezd viselkedni, mintha feudális lenne.

Nem tért vissza a középkor. De valami történt a modernitással. A rendszer, amelynek elvileg nyitottnak, átláthatónak és személytelennek kellene lennie, egyre inkább a személyes kapcsolatok és függőségek hálózatává alakul. A modern rendszerek „lezáródnak” és perszonalizálódnak,és ettől egyre inkább feudális jellegűnek érződnek, nem jogilag öröklődik a hatalom, de facto azonban egyre kevesebb kézben koncentrálódik – és ott is marad. A 21. század nem visszatér a feudalizmushoz – hanem megteremti annak modern, demokratikusnak látszó változatát.

Tavaly januárban Budapesten ünnepeltük az író születésnapját, 70 éves lett, és ebből az alkalomból nagyon-nagyon sok köszöntést kapott. Az ünnepelt, aki talán a legjobban dekorált író volt, az előtérben várta a köszöntőket, és nagyon sokan jöttek, a kis színház zsúfolásig megtelt, barátok, tisztelők, rokonok, színészek, zenészek, humoristák.

Az ünneplés elhúzódott, így másnap reggel, amikor bementem órát tartani az újságíró akadémiára, kissé nyűtten adtam feladatot a hallgatóknak: írjanak hírt abból, hogy megünnepelték az író születésnapját, és ki mindenki köszöntötte fel. Láttam az értetlenkedő arcokat, tekintettel arra, hogy ez a feladat már szinte gyerekesen könnyűnek számított a tanfolyam befejezése előtt.

A híreket elküldték e-mailen, tisztes iparos munka volt a nagyja, szerepelt bennük, hogy ki, mit, hol, mikor, miért ezt el is mondtam nekik az óra elején, de azt is hozzátettem, hogy amúgy a hírek nem jók.

Hogy miért? Mert hiányzik belőlük egy fontos információ. Mert van, amikor az a fontos, ami nem jelenik meg első látásra, az a lényeges, ami nincs, nem történik meg. Sőt, igazából az a hír, azt az információt kellene az első mondatba tenni.

Kérdeztem őket, ki mindenki köszöntötte az írót?

Felsorolták.

És ki nem köszöntötte?

Lassan, nagyon lassan derengeni kezdett nekik a dolog. A kormány nem köszöntötte, a miniszter, a miniszterelnök, akiknek a pártja, pontosabban a párt ideológiai korifeusai az írót ellenségnek sorolták be. Ők nem küldtek szülinapi üdvözletet. Igen, a hiány is lehet hír.

Ez a történet jutott eszembe, amikor láttam, hogy a miniszterelnök üdvözölte a Nobel-díjat nyert írót. Az járt a fejemben, hogy ez bizony iskolapéldája a képmutatásnak, az álszentségnek, a sikerhez való dörgölődzésnek, és ha hírt írnék belőle, akkor a tavaly januári történetet nem hagynám ki.

https://infovilag.eu/iskolapelda/

A legújabb belpolitikai botrány okán megy az adok-kapok, de közben az is botrányos, hogy egyidejűleg több újságíró kollégát nevesítettek a kormány hívei, képpel, névvel, mint álhírterjesztőket. A vétkük leginkább az, hogy kellemetlen dolgokat, kellemetlen igazságokat írnak meg a kormány dolgairól, amire ezt gondolták az illetékes propagandisták a megfelelő válasznak. A Bálint György Újságíró Akadémia két tanárát is ide sorolták, és az évnyitón azzal „vigasztaltam” egyiküket, hogy lehet ez rosszabb is, én például voltam ellenforradalmár és egy kis ideig egy fegyveres államellenes összeesküvés résztvevője.

Azt nem sejtettem, hogy egy másik kollégát négy nap múlva már meg is vádolnak, – egyelőre egy Facebook posztban -, állam elleni összeesküvéssel, bár a rendőrség már lefoglalta a számítógépét, és lehet, hogy már a búvárok is megvannak, akik a Duna alatt átadták neki a megbízást…

Tanulságképp ide másolom a magam csaknem 50 évvel ezelőtti történetét az akkori „állam elleni összeesküvésünkről”, illetve a történet folytatásáról. 

Nem csak a hatvanas években tetőzött az ifjúsági probléma, ahogy Cseh Tamás dalolta anno, a hetvenes években sem volt ez másképp. Mi, joghallgatók, a probléma részei, gyakran képviseltettük magunkat a Kálvin tér egykori elegáns bárjából átalakított kocsmában, amelyet a metróépítő munkásosztály számára létesítettek, de a léha egyetemisták, felfedezve a fillérekbe kerülő pogácsát és lángost, továbbá a nyolc forintos korsó sört, bevették magukat a helyiségbe, és esetenként napokig vitatkoztak különböző dolgokról.

Ilyen volt az akkortájt (1976-ban) bemutatott Fábri film, Az ötödik pecsét. Egy rezüméből idézek: „A Fábri-életmű egyik csúcsa, a magyar mozi egyik legszebb kamaradarabja a II. világháború legsötétebb napjaiban, 1944-ben játszódik, amely a nagybetűs történelemnek kiszolgáltatott embert jeleníti meg.

Egy órásmester, egy könyvügynök, s egy asztalos ül egy külvárosi kocsmában és a kocsmárossal arról beszélgetnek, ha módjuk lenne haláluk után feltámadni, kinek a sorsát választanák, a gazdag zsarnokét vagy az agyongyötört, de tisztességes rabszolgáét. A hatalmat is szidják kicsit, s mivel ezért a közéjük betoppant rokkant honvéd föladja őket, másnap már a nyilasok kínzószobáiban kerülnek a felvetett válaszút elé…”

Nem a legvidámabb téma, annyi szent. De ültünk mi is a kocsmaasztalnál, illetve egy hatalmas aranykeretes tükör alatt, ami még az első osztályú bárból maradt ott, – állítólag alatta írta Fejes Endre a Rozsdatemetőt -, és vitatkoztunk arról, mi lennél inkább, a zsarnok, Tomóceusz Katatiki-je, aki lelkifurdalás nélkül öl, rabszolgáit bántalmazza, és úgy véli, a korának erkölcsei szerint viselkedik, vagy Gyugyu, akit a zsarnok megnyomorít és megszégyenít, de tűr, mert erkölcsi fölényben érzi magát.

Aztán vitatkoztunk persze másról is, emberi jogokról – egy évvel voltunk a Helsinki Záróikmány elfogadása után, és nemzetről, szabadságról… És persze volt valaki a társaságban, aki értesítette az illetékeseket a beszélgetésekről, és az illetékesek éberek lettek.

Az egyik egyetemi csoporttársunk, Cs. sportlövő, kispuska bajnok, és otthon, a faluban is volt – nem teljesen legálisan – puskája. A kocsmai beszélgetésekből és az otthon tartott puskából 1977-re sikerült összehozni egy kis ügyet az illetékes elvtársaknak, akik nagy fantáziával és bizonyítási kényszerrel rendelkezhettek. Cs-t tiltott fegyvertartás miatt letartóztatták, és a kocsmai beszélgetésekkel összefüggésben még a fegyveres államellenes összeesküvés vádja is felmerült az eljárás során.

(A dologban szerepet játszhatott az ellenzék mozgolódása, a szomszédos Csehszlovákiában a Charta 77, amelyben az aláírók az emberi jogok betartását követelték.)

Az egész eljárás abszurditását érezve a jogi kari oktatók összezártak, és kiálltak a diák mellett, nem különben egykori kalocsai századparancsnoka, aki a tárgyaláson mindig azt válaszolta a bíró kérdésre, hogy Cs. „fasza katona volt”.

Cs. felfüggesztettet kapott, a fegyveres államellenes összeesküvés nem bizonyosodott be, őt visszaengedték az egyetemre, a társaságból senkit nem csaptak ki, és Cs. is megszerezte a diplomáját. Közben azonban történt egy sajnálatos baleset is, az egyik diák a kollégiumban elesett a sötét lépcsőházban és csúnyán megütötte magát, és bvagy ezért, vagy másért, de hamarosan átment egy másik jogi karra…

Telt múlt az idő, változott a rendszer, Cs. jogi és igazgatási karrierje emelkedett, míg nem történt egy különös eset. 2000 táján Cs. csaknem 27,5 millió forintot nyert a tv2 Most vagy soha! vetélkedőjében. Ekkora összeget még senkinek sem sikerült elvinnie Jakupcsek Gabriella műsorából.

A képernyőt nézve sokaknak ismerősnek tűnhetett a 47 éves jogász, aki nem is tagadta, hogy ő volt a fenékpusztai festményrongálás gyanúsítottja. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park fenékpusztai vendégházában a környezetvédelmi tárca kisgazda közigazgatási államtitkárának születésnapján állítólag szétlőttek egy Somogyi Győző-festményt, mert a festményen ábrázolt Hermann Ottót Marx Károlynak nézték… A kép elpusztítását Cs., az államtitkár titkárságvezetője vállalta magára, bár ő egy borosüveget okolt…

A festő újrafestette a képet, és a fáma szerint a továbbiakban csak úgy szólította Cs-t, hogy „szponzorom”. Cs. később az Energiahivatal alelnöke lett, a kinevezését nem gátolta az, hogy korábban pénzbüntetésre és a bűnügyi költség megtérítésére ítélték, hiszen a tévés nyereményből futotta a büntetésre, és a régi felfügesztett már régen elévült.

 </https://infovilag.eu/egy-regi-allam-elleni-osszeeskuvesrol/p>

A BBC feltárta, hogy egy titkos, orosz finanszírozású hálózat próbálja megzavarni egy kelet-európai állam közelgő demokratikus választásait. Egy beépített újságíró segítségével kiderítették, hogy a hálózat azt ígérte, fizet a résztvevőknek, ha oroszpárti propagandát és álhíreket posztolnak, amelyek aláássák Moldova EU-párti kormánypártját az ország szeptember 28-i parlamenti választása előtt.

A résztvevők pénzt kaptak azért is, hogy felkutassák a Moldova oroszpárti ellenzékének támogatóit, titokban rögzítsék őket – valamint hogy elvégezzenek egy úgynevezett közvélemény-kutatást. Ezt egy nem létező szervezet nevében tették, ami törvénytelen. A hálózat egyik szervezője szerint ennek a szelektív mintavételnek az eredményei megteremthetik az alapot ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a választások eredményét.

A hamis közvélemény-kutatás eredményei – amelyek azt sugallták, hogy a kormánypárt veszíteni fog – már meg is jelentek az interneten. Moldova lehet, hogy kicsi, de mivel Ukrajna és az EU-tag Románia között fekszik, stratégiai jelentőséggel bír Európa és a Kreml számára is – mondják a szakértők. A BBC World Service beépült a hálózatba – amelyet a Telegram üzenetküldő alkalmazáson szerveztek – egy bejelentőtől kapott link segítségével. Ez kulcsfontosságú betekintést nyújtott abba, hogyan működik egy antidemokratikus propagandahálózat.

A beépített újságíró, Ana és további 34 jelentkező titkos online szemináriumokon vett részt, amelyekkel „operatív munkára” készítették fel őket. Olyan címekkel, mint „Hogyan juss el a konyhádból a nemzeti vezetői székig”, ezek a programok inkább szűrőmechanizmusként szolgáltak. Ana és a többiek rendszeres teszteken estek át az elsajátított ismeretekről. Ezután Anával felvette a kapcsolatot a hálózat egyik koordinátora, Alina Juc.

Juc közösségi médiás profilja szerint a Moszkvához hű szakadár Dnyeszteren túli területről származik, és Instagram-oldalán látható, hogy az elmúlt években többször is járt Oroszországban. Juc elmondta Anának, hogy havi 3000 moldovai lejt (170 dollár, 125 font) kap majd, ha TikTok- és Facebook-posztokat készít a választások előtt, és hogy a pénzt a Promszvjazbanktól (PSB) küldik – ez egy szankcionált, orosz állami bank, amely a védelmi minisztérium hivatalos bankja, és részvényes Ilan Shor egyik cégében.

Ana és a többi toborzott ChatGPT segítségével tanult meg közösségi médiás tartalmat készíteni. Útmutatásként azt kapták, hogy a tartalom „akkor vonzó, ha a kép tartalmaz némi szatírát… a valóság fölött”, de túl sok mesterséges intelligencia használatát kerülni kell, hogy a posztok „organikusnak” hassanak. A Telegram-csoportban Ana és a BBC hozzáfért a korábbi utasításokhoz is.

Kezdetben a résztvevőket hazafias posztok készítésére kérték moldovai történelmi alakokról – de idővel a követelmények nyíltan politikai jellegűvé váltak. Anát arra kérték, hogy megalapozatlan állításokat tegyen közzé – például, hogy Moldova jelenlegi kormánya készül elcsalni a választást, hogy az EU-tagság feltétele az állampolgárok „LMBTQ-vá válása”, illetve hogy Maia Sandu elnök gyermekkereskedelmet segít elő.

A hivatalos közvélemény-kutatások ezzel szemben azt mutatják, hogy az elnök által alapított Cselekvés és Szolidaritás Pártja (PAS) jelenleg vezet az oroszpárti Hazafias Választási Blokk (BEP) előtt. Kapcsolat van a titkos hálózat és Ilan Shor moldovai oligarcha között is, akit az Egyesült Államok szankcionált „a Kreml rosszindulatú befolyásolási műveletei” miatt, és aki jelenleg Moszkvában bujkál. Az Egyesült Királyság szintén szankciókkal sújtotta korrupció miatt.

Kapcsolatot találtak továbbá a hálózat és az Evrazia nevű civil szervezet (NGO) között. Az Evrazia összekapcsolható Shorral, és az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és az EU is szankciókkal sújtotta, mert állítólag pénzzel próbálta befolyásolni a moldovai állampolgárokat, hogy tavaly az EU-csatlakozás ellen szavazzanak. A népszavazás végül átment, de nagyon szoros eredménnyel. „2024-ben [Ilan Shor] kampányának középpontjában a pénz állt. Idén a dezinformáció a központi elem” – mondta Viorel Cernauteanu, Moldova rendőrfőkapitánya a BBC World Service-nek. Megkeresték Ilan Short és az Evraziát, hogy reagáljanak vizsgálatunk eredményeire – nem válaszoltak.

A közösségi médiás kampányok ma már gyakran központi szerepet játszanak a nemzeti választásokban. Figyelemmel kísérték a PAS-t támogató posztokat is, de nem találtak nyilvánvaló dezinformációs kampányt. A hálózat azonban nemcsak álhíreket terjesztett. Juc Anának óránként 200 moldovai lejt (12 dollár, 9 font) készpénzben ajánlott, ha nem hivatalos közvélemény-kutatásokat végez, interjúzva a fővárosban élőkkel kedvenc jelöltjeikről. A feladat előtt a résztvevőket kiképezték, hogyan befolyásolják finoman a megkérdezetteket. Azt is kérték tőlük, hogy titokban vegyék fel azokat, akik az oroszpárti ellenzéket támogatták. Juc elárulta, hogy mindezt azért kell tenni, hogy „megakadályozzák a szavazás elcsalását”, vagyis a felmérés eredményeit és a titkos felvételeket fel akarták használni arra, hogy egy PAS-győzelem esetén bizonyítékként állítsák be: a választást tisztességtelenül nyerték meg.

A bizonyítékok azt is mutatják, hogy a feltárt hálózatot Oroszországból finanszírozzák. Ana hallotta – és felvette videóra –, amint Alina Juc telefonon pénzt kér Moszkvától. „Figyelj, tudsz pénzt hozni Moszkvából… csak ki kell fizetnem az embereim fizetését” – mondta felvételünk szerint. Nem volt világos, ki küldi neki a pénzt, de az Evrazián keresztül újabb kapcsolatot találtak Shorhoz.

Szerették volna kideríteni, kik tartoznak még a hálózatba, mivel a bizonyítékok szerint több, hasonló csoportból állt össze. Mintázatokat kerestek a Telegramon hozzáférhető fiókok aktivitásában. Arra jutottak, hogy a hálózat legalább 90 TikTok-fiókból áll – köztük olyanokból, amelyek híroldalnak álcázták magukat –, és ezek több ezer videót tettek közzé, összesen több mint 23 millió megtekintést és 860 000 lájkot gyűjtve január óta. Moldova lakossága mindössze 2,4 millió. Az eredményeket megosztották a washingtoni Digital Forensic Research Labbel (DFRLab), amelynek elemzése szerint a hálózat ennél is nagyobb lehet. A DFRLab szerint a tágabb hálózat január óta több mint 55 millió megtekintést és 2,2 millió lájkot gyűjtött a TikTokon.

Shor és az Evrazia nem reagált a vizsgálat eredményeire. A BBC az Evrazia honlapján talált fotókat Ana irányítójáról, Alina Jucról, és az egyik Telegram-csoport, amelyhez Ana csatlakozott, az „Evrazia leaders” nevet viselte. A brit külügyminisztérium szerint az Evrazia Moldovában „a korrupt, szökésben lévő oligarcha, Ilan Shor nevében működik… a moldovai demokrácia destabilizálására”. Megkérték Alina Jucot, hogy kommentálja megállapításainkat – nem válaszolt.

A TikTok közölte, hogy a választások előtt további biztonsági intézkedéseket vezetett be, és továbbra is „határozottan fellép a megtévesztő magatartás ellen”. A Facebook tulajdonosa, a Meta nem reagált a megkeresésre. Az Egyesült Királyságban működő orosz nagykövetség tagadta a részvételt álhírterjesztésben és választási befolyásolásban, és azt állította, hogy valójában az EU avatkozik bele Moldova választásaiba.

Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász új könyvében a „progresszív kapitalizmus” mellett érvel – egy olyan gazdasági modell mellett, amelyben a piac nem önmagában működik, hanem erős intézményi fékek és ellensúlyok szabályozzák. Az amerikai közgazdász a *Frankfurter Allgemeine Zeitung*-nak adott interjúban élesen bírálta Donald Trump politikáját, amely szerinte a demokráciát és a gazdasági stabilitást egyaránt fenyegeti.

„A szabályok nélküli szabadság a legerősebbeknek kedvez”

Stiglitz szerint a neoliberális gazdaságpolitika sosem a szabadságról szólt, hanem arról, hogy „néhány kiválasztott írja át a játékszabályokat”. A 2008-as pénzügyi válság például annak következménye volt, hogy a bankok ellenőrizetlenül és felelőtlenül kockáztathattak. „Ez nem szabadság mindenki számára, csak a legerősebbeknek” – fogalmazott. A közgazdász szerint Trump és az új jobboldal, köztük Orbán Viktor, már le is vetette a „liberalizmus” álruháját: nyíltan a nagyvállalati érdekeket és a hatalomkoncentrációt szolgálják. „Ez már nem piacgazdaság, hanem tiszta korporatizmus” – mondta.

Trump iparpolitikája: „inkább mafiás, mint felelős”

Stiglitz elismeri, hogy állami beavatkozásra szükség lehet a stratégiai ágazatok – például a zöldenergia vagy a chipgyártás – támogatásában. Ám szerinte Trump ezt káros, ad hoc módon teszi. „Ha a kormány megveszi az Intel tíz százalékát, az nem iparpolitika, hanem mafiás üzlet. Trump barátokat jutalmaz és ellenfeleket büntet, a jogállami keretek teljes figyelmen kívül hagyásával.” A közgazdász azt is hangsúlyozta: Trump politikáját a káosz és az önellentmondások jellemzik. Példaként említette, hogy miközben az elnök külföldi befektetőket akar Amerikába csábítani, egyes koreai vállalatokat elriasztott azzal, hogy munkásaikat bilincsben vitte el vízumviták miatt.

Stiglitz korábban úgy nyilatkozott: *„ötven százaléknál is nagyobb az esélye, hogy Amerika elveszíti a demokráciáját”. Most még borúlátóbban fogalmazott: „Trump már 2020-ban is megpróbálta megkérdőjelezni a választási eredményeket. Most, hogy ismét hatalomra került, minden oka megvan arra, hogy a jövőben politikai nyomást gyakoroljon, szavazatokat érvénytelenítsen és manipuláljon. Pontosan ismerjük a módszereket, a történelemből tudjuk, hogyan teszik tönkre a demokráciát az autoriter vezetők.” Ugyanakkor lát esélyt az ellenállásra is: a gazdasági nehézségek, a magas megélhetési költségek és a Trump által ígért vámok várható következményei szerinte sok szavazót eltántoríthatnak tőle.

Fegyverek és szabadság: hamis dilemmák

Az interjú végén Stiglitz a Charlie Kirk elleni merénylet kapcsán az amerikai fegyvertartás kérdésére is kitért. Szerinte a fegyverviselés „szabadsága” mások legfontosabb jogát, az élethez való szabadságot ássa alá. „Minden nap történik tömeggyilkosság. Gyermekeink iskolába menet azt tanulják, hogyan bújjanak el egy fegyveres támadó elől. Ez nem szabadság, hanem állandó félelem. Egy ésszerű társadalom soha nem helyezheti a fegyverhez jutás jogát az élethez való jog elé” – mondta.

https://infovilag.eu/joseph-stiglitz-trump-es-orban-politikaja-a-demokraciat-fenyegeti//

2025. május 15-én a moszkvai metró Taganszkaja állomásán újból látható egy szovjet relikvia: a „A nép hálája a vezetőnek és hadvezérnek” című falikép, amely Joszif Sztálint ábrázolja, - a nemzet hőseként. 1965-ben a faliképet a sztálinizmus felszámolása során eltávolították. Most, hatvan év után visszatért.

A moszkvai restaurálásoknál a szokásos gyakorlattól eltérően ezt a projektet nem hirdették meg, és nem vitatták meg nyilvánosan, hanem egyszerű „felújításnak” álcázták. Csak öt nappal a leleplezés előtt szivárgott ki az információ, hogy valójában egy sztálini dombormű reprodukciójáról van szó. A kritikusok azzal vádolják a moszkvai hatóságokat, hogy szándékosan eltitkolták a restaurálás célját – valószínűleg a tiltakozások elkerülése érdekében. A leleplezés időpontja – pontosan a moszkvai metró 90. születésnapjára – nyilvánvalóan nem véletlenül lett megválasztva.

A szovjet mérnöki művészet méltó emlékeként bemutatott Sztálin-szobor Moszkva szívében úgy hat, mint egy visszalépés a szovjet történelem legsötétebb fejezeteibe – egy korszakba, amely az elnyomás, a koncepciós perek és a nagy terror korszaka volt. Azt lehetne mondani, hogy ez egyedi esetet, ha nem lenne része egy nagyobb trendnek. A Можем объяснить („Meg tudjuk magyarázni”) kutatócsatorna szerint csak 2025 májusában hét új Sztálin-szobrot avattak fel Oroszországban – ez rekord a sztálini személyi kultusz ideje óta.

Olyan városok mellett, mint Szerpuhov, Ulan-Ude vagy Moszhaiszk, Sztálin arcképe még az elfoglalt ukrán Melitopolban is megjelent. A Nyizsnyij Novgorod régióban fekvő Bor városában egy egész „Sztálin-központ” épül – egy múzeumkomplexum új emlékművel, amely egy 2020-ban felállított szobrot fog felváltani. Oroszországban jelenleg összesen körülbelül 123 Sztálin-emlékmű található – ezek több mint 90 százaléka Vlagyimir Putyin elnöksége alatt épült. Ezt aligha lehet másként nevezni,mint Sztálin valódi rehabilitációja. Finoman megtervezve és az állam által tolerálva, ha nem is aktívan támogatva, a neve lépésről lépésre visszatér a közterületekre.

A dombormű újbóli elhelyezése heves kritikát váltott ki. Alekszandr Davanov, az egyik ellenzéki párt képviselője azonnal nyilvános meghallgatásokat követelt. Egy nyilatkozatában így figyelmeztetett: „Sztálin továbbra is vitatott figura. Egyesek számára hős, mások számára a félelem, az elnyomás és a tönkretett életek szimbóluma. Tényleg új társadalmi konfliktust akarunk provokálni?” Javaslata: nyilvános népszavazás a Lubjanka-téri Feliksz Dzerzsinszkij-emlékműről szóló vita mintájára. De felhívása eredménytelen maradt. Művészeti szempontból is megkérdőjelezhető az eredmény.

A Puskin Múzeum volt igazgatója, Jelizaveta Lihacsova a domborművet hamisítványnak nevezte: „Ez nem műalkotás, hanem olcsó PR-populizmus” – mondta. A gondos rekonstrukció nyilvánvalóan másodlagos volt – a politikai jelzés a döntő. A helyreállítás szimbolikus aktusnak tűnik a történelemrevíziós állami politikában, amely átértelmezi Sztálin képét: a diktátortól elmozdulva a „erős vezető” és hadvezér felé. A mai Oroszországban Sztálin egyre kevésbé a gulágot, a koncepciós pereket és a félelmet jelenti, hanem a rendet, az erőt és a győzelmet – különösen a második világháborúban elért katonai diadalt, amelyet egyre inkább a Nyugat feletti győzelemként értelmeznek.

Egy olyan ember reneszánsza, akinek terrorista rezsimje milliók életét követelte, jól illeszkedik a jelenlegi politikai légkörbe. A sztálini kultusz, amelyet 1953 után hivatalosan is elítéltek, 1991 után pedig történelmileg lezártak, visszatért. Pedig 2017-ben Putyin elnök még megnyitotta a moszkvai „fal-emlékművet” a sztálini tisztogatások áldozatainak emlékére – jelezve, hogy az hivatalos Oroszország sem akarja elfeledni sötét múltját. De éppen ez az igény kezd meginogni. Ugyanebben az évben Putyin kijelentette, hogy Sztálin „demonizálása” »túlzott« és „támadás Oroszország ellen”. A történelmi érdemeket, különösen a háborúban elért eredményeket, nem szabad elfelejteni – mondta az elnök Oliver Stone-nak adott interjújában.

Ezzel párhuzamosan a közvélemény is változik. A független Levada-központ felmérése szerint 2017-ben az oroszok mintegy 46 százaléka fejezte ki „csodálatát”, »tiszteletét« vagy „szimpátiáját” Sztálin iránt. 2019-ben már 70 százalékuk tartotta pozitívnak Sztálin történelmi szerepét – ez rekordot jelent. A legfrissebb felmérések szerint ő a három legnépszerűbb politikus a múltból, közvetlenül Péter és Katalin után.

A sztálini kultusz lopakodó visszatérése egyértelmű logikát követ: azt hivatott közvetíteni, hogy az orosz történelemben nem voltak hibák, csak nagyság és győzelmek. Ehhez a képhez illeszkedik a moszkvai Gulag Múzeum 2024 novemberi bezárása is – hivatalosan a tűzvédelmi hiányosságok miatt. Az időpont – röviddel a politikai elnyomás áldozatainak emlékünnepe után, október 30-án – arra utal, hogy politikai motívumok is közrejátszottak. A múzeum az egyik kevés államilag támogatott intézmény volt, amely nyíltan tájékoztatott a szovjet táborrendszerről. Gyakran hasonlították a berlini Zsidó Múzeumhoz. Nem csak innovatív kiállításai miatt, hanem azért is, mert képek, terek és elbeszélések segítségével érzelmileg közvetítette a történelmet. Most ez a platform elhallgatott – riasztó kontrasztot képezve a növekvő számú Sztálin-emlékművekkel.

A Gulag Múzeum korábbi igazgatója, Roman Romanov 2019-ben egy interjúban elmondta, hogy az új sztálini kultusz nem tömegjelenség, hanem elsősorban egy kicsi, de hangos csoport kezdeményezése. „Ők hisznek a dicső szovjet múlt mítoszában – és Sztálin képe elválaszthatatlanul összekapcsolódik ezzel a mítosszal” – magyarázta a történész. „Ezek az emberek azt mondhatják, hogy az elnyomás elfogadhatatlan – és mégis azt állítják: ha Sztálin lenne, rend lenne.” Romanovot időközben elbocsátották. Sztálin pedig már nem emlékműként szolgál, hanem az autoriter vágyak kivetítőjeként. A történelem kritikus szemlélete már nem kívánatos.

Már a falikép leleplezésének másnapján névtelen aktivisták plakátokat helyeztek el Sztálin szobor mellett, amelyeken Putyin és Medvegyev idézetei voltak olvashatók, amelyekben mindketten élesen bírálták a korábbi személyi kultuszt. Dmitrij Medvegyev például 2012-ben, a politikai elnyomás áldozatainak emléknapján így fogalmazott: „Ami akkor történt, amiatt nem csak Joszif Sztálint, hanem egy sor más vezetőt is a legkeményebben el kell ítélni. Már nem lehet őket felelősségre vonni – de pontosan így van.” A kezdeményezés célja, hogy felhívja a figyelmet Sztálin szobrának újjáépítésének abszurditására – nyilatkozták a kezdeményezők az Осторожно, новости („Vigyázat, hírek”) Telegram-csatornán.

Időközben Sztálin lábánál, a Taganszkaja metróállomáson vörös szegfűhegyek tornyosulnak. Ezek a diktátort tisztelik, vagy áldozatainak emléket állítják? Egy új videó a faliképről azonban nem hagy kétséget: egy idős férfi odalép, leteszi virágait, tisztelettel meghajol, és újra és újra keresztet vet, mintha egy szentkép előtt állna.

Kép: dpa/tassz/picture alliance

https://infovilag.hu/sztalin-visszatert/

Tavaly Lombardiában jártunk, néhány napot az Iseo tó partján töltöttünk, Loverében. A tó partján van egy sétány, amit Domenico Oprandiról neveztek el. A költő 38 éves korában halt meg. Rákerestem a verseire, és néhányat lefordítottam a „Rövid a nap - egy ismert kortárs haszontalan versei” című kötetből. Olvassátok, szeressétek!

Az erdő

Színtelen ágak a ködben

reggeli pára

az elveszett napok kínjukban

már nem kiáltanak

és az erdő ősszel szenvtelen gúnyolt minden álmot és kimérát.

Végtelenség és fájdalom váltogatták sóhajukat

szunnyadó testemen a nedves levelek között

Május kilencedike

Újra felfedezzük egy dísztelen vidéki temetőben

az élet értelmét,

mit elvesztettünk egy csillagfényes éjszakán.

Szóval abban a májusi pillanatban,

katicákat látva táncolni a réten,

az ősi bánatra gondoltam,

a jövő lassú zenéjére.

SEBHELYEK

Nem láttalak már gyerekként

nincs a kép, amit szerettem,

elveszett sötét erők miatt.

A nyáréjszaka temetőit a nap fakó fénye alatt

olykor megérinti a szerelem álma,

minden oly közel, oly távol lebeg.

AHOGY A LEVELEK

Hullanak a levelek, egyenként,

lassan,

mint megélt napjaim

sárgán és gyűrötten,

persze, az idő.

De új levelek hajtanak,

hogy ismét lehulljanak.

Végtelenség, jönnek és múlnak a napok,

ifjúságom napjai.

ÁTGONDOLVA

Mozdulatlan ég,

pattanásig feszült déli derű,

lustán sikló sirályok időznek az égen,

kémlelve a tengert.

Ők sem láthatják a fekete iszapot,

a horrort, melyet mélységes mélyen,

elrejt az azúrkék felszín,

- alig fodrozza a szellő.