Időtlen idők

Az éjjel láttam, amint az óra visszaáll,

eltelt magával az idő, és kezdte újra.

Telik, és nem múlik, ha múlik, észre nem veszed,

- az öntelt mindig magába fordul.

Polcomon az idő homokja,

a gömbbe zárt magány,

oly talány, melyre válasz időtlen idők óta nincs,

kilincs nélküli az ajtó, mely mögött a tudás lapul.

Kezdi újra, eltelt, megint görbe körben jár,

mosolyognak homokszemek, 

Légy boldog, ha lehet...

LJ

A színésznő

Vonszolják, húzzák poros színpadon,

gyönyörű szoknyája szétszakad,

combja kivillan, könnyét nyeli,

térdére zuhan, úgy marad.

"Te vonzasz engem, ércszívű delej",

százszor, ezerszer rebegte el,

de minden hiába,

a boldog vég

úgy harminc percre még.

Vége már, függöny lemegy,

- a színház szívében lakik-,

történjen bármi, ott marad,

ha fel sem kel a Nap,

és napra éj nem következik.

Álmában ott a színpadon

elalszik, ébred, ragyog,

majd felkiált, jó hangosan:

nézzétek, újra itt vagyok!

A haza

De mi volt az?

A ház, a kert, az illat?

Hajnal rigófüttyel, Nappal?

Levélen csillanó fény,

és arra hulló árnyék?

Szavak, hangok, zenétek

rám talál még,

de el nem ér.

Ajándék élet ez, és talált haza,

érdekes időben felséges játék,

melyben vesztes és győztes díja,

hogy a teste nem bírja.

Ott porosodik hát urnák ezreiben

tudás, tapasztalat,

Pandora dobozaiba zárva

a hit, féltékeny szerelem,

balga remény,

melyből tiszafa gyökerén

lesz halk susogás,

oly lélekölő...

És ez mi?

Haza?

Találtam, de mégsem leltem hazámat.

Rigó úr fürdik

E korai órán, 

mikor Csalogány úr dala

már előcsalta Pacsirtánét,

ki nem óhajtja megcsalni

távoli kedvesét, a Hajnalt,

trillák ébresztik a másik énekest,

Rigó urat, ki illendőn tollászkodva

fekete frakkját igazítja,

majd érezve az éjféli eső

mámorító illatát,

felröppen az ereszre,

hogy a bádogos víztükörben megrészegedve

csodálja magát, és csobbanjon,

prüszköljön, szárnyával csapkodva

permetezze mézsszínű rózsák szirmait.

Szép lesz e nap:

Rigó úr fürdik, és fütyül a világra.