George Friedmant, a neves amerikai elemzőt arra kérték, hogy adjon értelmezési keretet a kelet- és közép-európai általános stratégiai helyzet megértéséhez. Az elmúlt évtizedekben írásaiban meglepő pontossággal jósolta meg az elkövetkező időszakok kihívásait és lehetőségeit, így gondolatait érdemes komolyan venni és beépíteni a gondolkodásunkba, amikor a geopolitikáról vagy a nemzetközi eseményekről olvasunk. Ez a cikk nyomtatásban a Hype&Hyper 2021/1. számában jelent meg.
A lengyel blokk
A Lengyel Blokk, ahogyan nevezik, az észak-európai síkságot foglalja el, azt a síkságot, amely az Atlanti-óceán partvidékétől keletre, Észak-Európán keresztül egészen Moszkváig húzódik.
A több mint három évszázad minden nagyobb európai háborúja elsősorban, ha nem kizárólagosan ezen a síkságon zajlott. Ide tartozik az orosz-svéd háború, a napóleoni háborúk, az első és a második világháború. A hidegháború a NATO és a Varsói Szerződés közötti összecsapás volt, amely soha nem fajult forró háborúvá.
Folyamatosan ezen a síkságon dőlt el Európa sorsa, akár győzelem, akár patthelyzet alakul ki. A síkságot érintő nagyobb rendszerszintű háborúk ritkán, de rendszeresen előfordulnak. Századonként egyszer vagy kétszer fordulnak elő, és kimenetelük újradefiniálja Európát, sőt a világot is. A II. világháborúban Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia Németország általi leigázásával végződött, korábban, az első világháborúban pedig a németek végighaladtak a síkságon, ami a kommunista Oroszországot eredményezte. Valahányszor szisztematikus európai háborúra került sor, az mindig egy nyugat-európai hatalmat állított szembe Oroszországgal, ami a háború alatt és után súlyos következményekkel járt a lengyel blokk számára.
A George Friedman által használt "lengyel blokk" kifejezés egy olyan közép-európai szövetségre utal, amelyet gazdasági súlya és mérete miatt Lengyelország vezet, és amelynek tagjai a Cseh Köztársaság és Magyarország. Nem intézményesített szövetségre, hanem geopolitikai jelenségre utal. A legközelebbi intézményesített formája a Visegrádi Együttműködés, ugyanakkor lengyel vezetéssel több más hasonló Európa-közi szervezet is formálódik, mint például a Három Tenger Kezdeményezés vagy a Lublini Háromszög.
A harmadik hatalmi garancia problémája
A blokk stratégiáját az a reális felismerés vezérelte, hogy nem tudnak ellenállni egy keleti vagy nyugati hatalom erejének. Megoldásuk az volt, hogy szövetségeket és garanciákat kerestek más európai hatalmaktól. Ennek a stratégiának az volt a gyenge pontja, hogy a garanciákat, ha megadták is, ritkán tudták teljesíteni. A garanciát nyújtó hatalom túl messze volt, a garanciák ellenére nem volt érdekelt az észak-európai síkságban, vagy maga is érintett volt, illetve nagyobb konfliktusra készült. Ennek eredményeképpen a Lengyel Blokk stratégiája, amely harmadik hatalmi garanciákat keresett, ritkán eredményezte a Lengyel Blokk védelmére alkalmas erők bevetését.
A régió bármilyen védelme, amely a nagyhatalmak beavatkozására épül, történelmileg kudarcot vall. Amikor Európában kitör egy rendszerszintű háború, az észak-európai síkság mindig stratégiai régió, de Európa kicsi, és valószínű, hogy amikor a legnagyobb szükség van a szövetségesekre, akkor a szövetségesek a saját nemzetbiztonsági érdekeikkel vannak leginkább elfoglalva.
Így aztán a régiónak három választási lehetősége marad. Az első az, hogy szövetségre lépnek valamelyik nagyhatalommal, mint például a magyarok a második világháborúban Németországgal. A probléma az, hogy ha a vesztes szövetségest választja, akkor a vereséggel megosztja az arcát. A második stratégia abban reménykedik, hogy ez a háború nem az Alföldön fog zajlani. Az ibériai, olaszországi vagy balkáni kisebb háborúkat leszámítva ez soha nem történne meg. A háború el fog jönni hozzájuk. A harmadik lehetőség egy olyan katonai blokk létrehozása, amely elegendő erőt teremt a háború alakításához.
Egy nyugati és egy keleti hatalom közötti háborúban a lengyel blokkban egyetlen nemzet sem tudna jelentős védelmet biztosítani bármelyik támadó hatalom ellen, nemhogy mindkettő ellen. Egy ilyen háborúban minden ország külön-külön vagy együttesen megszállt lesz, vagy ami még rosszabb, mint az I. világháború nagy részében, egyes országok csatatérré válnak, ami még akkor is katasztrofális lenne, ha bizonyos fokú szuverenitást meg lehetne tartani. Egyetlen nemzet sem képes arra kényszeríteni a támadó hatalmakat, hogy elkerüljék a régiót.
A svájci stratégia
A lengyel blokk egyetlen életképes stratégiája a háború elkerülése. Ez nem együttműködést vagy kapitulációt jelent: ez a svájci stratégiát jelenti. Az I. és a II. világháború alatt Svájcot, annak ellenére, hogy vonzó országút volt az oldalirányú támadás vagy a logisztikai támogatás számára, soha nem támadták meg vagy szállták meg. A válasz erre az, hogy a terepviszonyok lehetetlenné tették az átkelést. Növelte a nehézséget, de a Svájcon keresztül történő mozgás messze nem volt lehetetlen, különösen egy olyan hatalom által, amely átmenetileg olyan helyzetben volt, ahol az ellenség nem tudott erőket bevetni a hegyi hágók vagy más kulcsfontosságú pozíciók megtartására. A németek 1941-ben vagy az amerikaiak 1944-ben anélkül haladhattak volna át Svájcon, hogy különösebb félelemmel kellett volna számolniuk egy külső blokkoló erő bevetésétől. Gyakran mondják, hogy Németország vagy az Egyesült Államok azért nem támadott, mert mindketten a svájci bankrendszerre támaszkodtak. A függőség megvolt, de nem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozza Svájc stratégiai jelentőségű területének elfoglalását.
A válasz a svájci védelmi stratégiában rejlik. Svájc maga felfegyverezte a lakosságot, aláaknázta a kulcsfontosságú hágókat és így tovább. Ezt a stratégiát már nagyon régóta alkalmazzák. Nem az a célja, hogy legyőzzön egy olyan ellenséget, mint Németország vagy az Egyesült Államok. Inkább az volt a célja, Charles De Gaulle szavaival élve, hogy letépje a karját annak, aki támad. A stratégia célja az volt, hogy a potenciális támadónak okot adjon a félelemre, hogy egy Svájc elleni támadás elvonja a fő csapásirányhoz égetően szükséges embereket és anyagokat, és hogy Svájc olyan időbüntetést szabjon ki, amely megzavarja a haditervüket, és késedelmet és gyengeséget okoz, amelyet a fő ellenség kihasználhat.
A svájci stratégia feltételezi, hogy az ellenség (és barátai) képesek legyőzni a svájci erőket. Bár a sikeres védekezés lehetetlen, Svájc tisztában volt azzal, hogy a nemzetet fenyegető veszély akkor fog bekövetkezni, amikor a nagyhatalmak Svájcon kívül is harcban állnak, és hogy minden svájci akciót a nagy háború összefüggésében fognak vizsgálni. Ha Svájc elegendő erővel rendelkezne ahhoz, hogy büntetéseket szabjon ki a behatolókra, akkor a nagyhatalmi harctérre gyakorolt potenciális hatás elég nagy vagy legalábbis elég bizonytalan lenne ahhoz, hogy elutasítsák a Svájcba való behatolást. Az idő- és anyagköltségek meghaladnák az esetleges oldalazási lehetőség előnyeit. Svájcot azért nem támadták meg, mert a potenciális költségek meghaladták az előnyöket.
A lengyel blokknak véleményem szerint nagyon alaposan meg kell fontolnia a svájci stratégiát. Nyilvánvaló, hogy az északi síkságon a terep nem kínál lehetőséget az erők megsokszorozására. Azonban a mesterséges akadályok létrehozása, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a légi vagy rakétatámadásoknak, rendkívül nehezen átjárhatók a páncélosok vagy a páncélos gyalogság számára, és stratégiailag és nagyvonalúan elosztva bizonyos fokú egyenértékűséget biztosítanának. De ahogy Svájc esetében is mondtam, a terep szempont volt, de önmagában nem volt döntő. A terep által megerősített svájci védelmi erők voltak a kulcs.
Svájc az egyetemes katonai kiképzés elve alapján működött, lehetővé téve, hogy a kiképzettek visszatérhessenek az életükbe, és hazavihessék azokat a fegyvereket, amelyeken jól kiképezték őket. Volt egy kis kádernyi hivatásos katona, akinek feladata volt a harc irányítása, de a fő erőt a polgárok regionális alakulatai alkották. Ez a regionalizmus, úgy vélem, erősítette a svájciak akaratát és egységének integritását. Svájcnak jól képzett és felfegyverzett lakossága volt, amely megvédte otthonát és családját. A teljes lakosság felfegyverzése és kiképzése otthonaik védelmére sokkal erősebbé tette Svájcot, mint amilyennek látszott.
Ennek a modellnek az észak-európai síkságra való alkalmazása bőséges blokkolási rendszereket igényelne, a svájci emberképzés és bevetés svájci koncepciójával párosítva. A svájciak szintén soha nem használták az országon kívül a haderejüket. Ha háborúra került volna sor, az otthon jött volna. Ezzel elkerülték azt a velejáró problémát, hogy a lakosság bizalmatlan legyen a politikusokkal szemben, akik esetleg életeket pazarolnak el az országon kívül. Harcra csak akkor került sor, amikor az ellenség megérkezett, vagy amikor az ellenség olyan közel érkezett, a blokk egy másik tagjához, hogy a szükség nyilvánvaló volt. A bizalom, mint már mondtam, alapvető fontosságú, és egy olyan valóságból fog fakadni, amelyet azok értenek, akik a családjukért harcolnának.
A kulcs a közös érdek
Ennek a koncepciónak a geopolitikai központja a blokk tagjainak egysége lenne. A II. világháborúban a blokk a pozíciójának minden gyengeségét megmutatta, miközben okosnak képzelte magát. A csehek és a lengyelek olyan megállapodásokat kötöttek a nagyhatalmakkal, amelyeket nem tartottak be, és ha valaki ránézett volna a térképre, nem is lehetett volna betartani. A magyarok bonyolult, többrétegű diplomáciában keresték a biztonságot, amivel időt nyertek, és mivel nem tudták kihasználni az időt, megengedték a német megszállást. A németek és az oroszok a lengyel tömböt akarták eltüntetni az útból, mindkettő a maga okaiból. A lengyel tömb a közös érdekek megértésének hiányában katasztrófába torkollott.
Európa jövőjére mindig háború leselkedik. Lehetetlen megmondani, hogy mikor és ki ellen, de biztosak lehetünk benne, hogy meg fog történni. Amikor a háború közeleg, a kétségbeesett diplomácia a felkészültség szomorú alternatívájának fog tűnni. Az az állítás, hogy a blokk túl gyenge ahhoz, hogy megvédje az érdekeit, most is, mint akkor, megnyugtató indok a felkészülés elmaradására. A legfontosabb probléma földrajzi jellegű. Minden egyes ország önmagában vagy túl kicsi, vagy nincs védhető terep. A blokk három országa együttesen elegendő egy svájci stratégiához, ahol egy nyugati és egy keleti hatalom úgy dönt, hogy a háború fő színterét máshol vívja meg. Az egység abszolút realitás, és a háború előestéjén a szövetkezés értelmetlen. A három országnak dolgoznia és képeznie kell magát. Ha ezt megteszik, akkor az északi síkságot megtagadhatják az ellenségtől azzal, hogy síkból és csábítóból bonyolulttá és nehézzé teszik. Ebben az esetben a külső hatalmaknak lesz idejük bekapcsolódni, egy harcoló erőhöz csatlakoznak, nem pedig egy reménytelen ügyhöz. Akkor talán a háborús Európa történelme is megváltozhat.
P.S.: George Friedman magyar származású amerikai geopolitikai elemző, a nemzetközi ügyek stratégája. Alapítója és elnöke a Geopolitical Futures nevű online kiadványnak, amely elemzi és előrejelzi a globális események menetét.
