“Szabadságát az ember rendszerint akkor becsüli, amikor már nem szabad, vagy ha szabadságát végtelen áldozatokkal vívta ki.”

Széchenyi István

Mikor szabad az ember? Mi a szabadság?

"Egyszerű" kérdések ezek, melyekre ezernyi válasz született már, függően attól, hogy a válaszadó istenhívő-e, vagy sem, a történelem mely korszakában, vagy a Föld mely pontján élt. 

Lengyel barátommal nemrég arról beszélgettünk, miért állnak ki harcosabban a lengyelek a maguk szabadságáért a kormánnyal szemben, miért tüntetnek újra meg újra az egyházra támaszkodó, centralizáló, autoriter hatalommal szemben többet, mint a magyarok a hasonló hatalmi struktúrával szemben?

Mi 1980-tól jobban megharcoltunk a szabadságért, mint ti, mondta a barátom, és így talán jobban megbecsüljük azt. Ezzel nem igazán tudtam vitatkozni.

Igaz, hogy a magyarok 1956-ban felkeltek az elnyomás ellen, de az bizony régen történt, amúgy pedig Poznanban a lengyelek néhány hónappal korábban szintén fellázadtak, inspirálva a budapesti októbert. Az ügyes "alkalmazott diktatúra", a bot és cukros kenyér használata, az "aki nincs ellenünk, az velünk van" fordulata miatt a legvidámabb barakkban a szabadság utáni vágy fokozatosan lelohadt.

Amikor 1980-81-ben a lengyel társadalom lázadt, és megszervezte magát a diktatúra ellen, a magyarok jelentős része, - mondhatni többsége-, nem hogy nem támogatta a lengyeleket, a Szolidaritás mozgalmat, hanem inkább ellenük fordult, követve a hivatalos állami propagandát. Nem értette meg mások szabadság iránti vágyát, mint ahogy 1968-ban a cseheket sem értette a többség. Vagy inkább nem akarta érteni, félt megérteni.

És jött a csodák éve, az 1989-es esztendő, az Annus Mirabilis, amikor vér nélkül, békésen ölünkbe hullott az, amire vágytunk, pontosabban sokan vágytak, hiszen Nagy Imre újratemetésén nagyjából annyian voltak, mint Kádár János gyászszertartásán. Mondjuk, az ország fele érezte úgy, hogy itt a szabadság, csupa nagy-nagy betűvel. A másik fele még nem így gondolta, vagy nem tudta, hogy mit is gondoljon pontosan.

Elveszett sok százezer ember munkahelye, de eltűnt a diktatúra szabadsága is, a politika látszatra megszelidíthető, háziasítható valamivé vált. A vadkeleti kapitalizmusból elindult az ország, elindult Kelet-Európa az Európai Unióba, az áruk és a tőke szabad áramlása, a szolgáltatások szabadsága és a személyek szabad mozgása felé. A sajtószabadság irányába.

Sokféle szabadság tünde fantomja lengte be a teret, amely így határozottan nagyobbnak látszott a korábbinál, és ez a látszat kivételesen nem is csalt. Legfeljebb kicsit.

Mert ha nincs tőkéd, akkor ugyan mi mozogna szabadon? Mert a hatalom nem zárat börtönbe azért, mert más a véleményed, de kiszúrni azért ki tud szúrni veled.

A személyek mozogtak, a mozgás keletről nyugatra zavartalannak tűnt,  amíg a briteknek nem lett elegük abból, hogy a boltok után már a kocsmákat is külföldiek, főleg a lengyelek üzemeltetik. Értik ugye: a pubokat! Életünket és vérünket, de nem a pubokat, mondták az angolok, - a skótok nem annyira -, és a "szabadságot" választották a birodalom romjain. 

Aztán jött a Covid, és azóta már a személyek sem mozogtak, mozognak annyira szabadon, meg a személyfüggő szolgáltatások sem. Ami a sajtószabadságot illeti, ott pedig errefelé, a keleti végeken a propaganda szabadsága kezdett tarolni. A politikai hatalom propagandájának szabadsága tarolt.

Mert ez ugyan nincs felsorolva az uniós pontok között, de részben vagy egészben mégis ez határozza meg az ügyeket, pontosabban az életünket. Most is, régen is.  A hatalom élhessen-e nagy / még nagyobb/ korlátlan szabadsággal, vagy korlátozzuk erősebben? Ha bízunk benne, nagyobb szabadságot adhatunk neki, ha nem bízunk benne, akkor igyekszünk korlátozni. Ha tudjuk. Mert azt is látni kell, hogy természeténél fogva a hatalom mindig több hatalmat akar, és ennek megszerzéséhez újabb és újabb trükköket eszel ki.

"A szabadság mai válsága abban áll, hogy egy olyan hatalmi technikával van dolgunk, amely nem tagadja vagy elfojtja a szabadságot, hanem kizsákmányolja. A szabad választás az ajánlatok közti szabad választás javára semmisül meg." Byung-Chul Han, a Svájcban és Németországban élő dél-koreai filozófus egyik bonmot-ja ez, a jobbik fajtából. 

Ízlelgessük kicsit: a kizsákmányolt szabadság. Korábbi elméletek szerint a munkásokat zsákmányolták ki a  kapitalisták, most pedig a hatalom, vagy az üzlet magát az áhított szabadságot?  És a szabadság tűri ezt? Pontosabban mi tűrjük? Persze, sőt felkínáljuk, hogy ezt is vegyétek meg!

A szabadság a digitális korszakban teljesen elvont fogalommá vált - sok-sok értelemben. Az Egészen Nagy Testvérek Szövetsége a Mindent Látó és Halló kütyükkel figyel, vagy figyelhet bárkit, akinek van kütyüje. Szabad vagy, mert szabad figyeltetned magad, hiszen kütyü nélkül már alig lehet létezni.

A szabadságot önként is beáldozza több milliárd ember a közösségi médiának nevezett globális információs piactéren, ahol ezer milliónyi eladó adataival, szokásaival, idejével és pénzével kereskednek - és mint szokás, itt sem a piaci árusok élnek igazán jól. 

Egyszerűbb volt persze egy gdanski hajógyárban azt mondani a munkásgyűlésen, hogy sztrájk! Mostantól leállunk, ha nem teljesítik a követeléseinket! Nincs hajógyár, nincs munkásgyűlés, de pontosan megfogalmazott közös követelések sincsenek. A szabadságért viszont most is naponta meg kell(ene) küzdeni. De mit kell tenni, az Egészen Nagy Testvérekkel szemben, hogyan kell érdeket érvényesíteni, hogyan kell velük harcolni, ha éppen az szükséges?

A sokfelé szabadalt társadalmat könnyű irányítani, érvényes a részvénytársasági ökölszabály, ha kellő számú kisrészvényes van, akkor a részvénypakett 25 százaléka elegendő a teljes irányításhoz. Persze az elmúlt hónapokban volt arra példa, hogy összeálltak a kisrészvényesek, és megleptek egy-két Nagy Testvért.

Kérem, ezen mélázzanak egy kicsit. Vagy inkább mégse. Csak álljanak össze, és okozzanak meglepetéseket!