Gyezsurnaja Forever!
Negyven évvel ezelőtt jártam Moszkvában utoljára, részképzős joghallgatóként, "sztazsor-ként", a Lomonoszov Egyetemen. Kalandos történet, amelynek a végén határozottan fölszólítottak, hogy sürgősen távozzak, és ez volt a jobbik verzió...
Előttünk 5 évvel korábban voltak magyar joghallgatók vendégdiákként, de ők már megszerezték a diplomát, így leginkább a város pislákoló, ám létező éjszakai életének felfedezése, és a nemek közötti kapcsolatok szorosabbá tétele jutott osztályrészül számukra, vagyis ittak és csajoztak. Ezt a feladatot oly sikeresen oldották meg, hogy utána - mint említettem - 5 évig nem fogadtak magyarokat.
Az én témám, amellyel megérkeztem a Lomonoszov Egyetem Állam és Jogtudományi tanszékére, "A bürokrácia szerepe az államban" címet viselte. Tanszéki értekezleten hallgatták meg, mivel szeretnék foglalkozni. Hümmögés, gondterhelt arcok, majd rövid tanácskozás után forrásként ajánlották Lenin munkáit.
Valaki még hozzátette, hogy a Krokogyil címú lap is sokat foglalkozik ezzel a témával. Egy vicclap, mint akkor Pesten a Ludas Matyi. A tanszékvezető pedig némi morfondírozás után kijelölt egy távollévő oktatót témavezetőnek.
Amikor vége lett az értekezletnek, egy ifjú tanársegéd lépett hozzám és keresetlen egyszerűséggel azt kérdezte, ki volt az a hülye, aki ezzel a témával küldött Moszkvába?
Mondtam, hogy én választottam a témát.
Szánakozva nézett, majd kifejtette, hogy aki ezzel foglalkozik, az ellenségnek számít, és azt javasolta, hogy ne csináljak semmit. Az pontosan mit jelent, hogy semmit? Tanulj oroszul, ismerkedj a várossal, az emberekkel,érezd jól magad! Ha itt a félév vége, írj 5-6 oldalt és add be!
Lényegében ez történt,leszámítva azt az apróságot, hogy közben ellopták az útlevelemet és az összes pénzemet. Az útlevelet egy nappal később, a kollégium lépcsőházában elhajítva megtalálták, de a pénzt nem annyira... Így aztán értesítettem a szüleimet Pesten, hogy gyorssegélyre van szükségem.
Az első adandó alkalommal, amikor egy ismerős Moszkvába utazott, küldtek vele egy csomagot, tele rágógumival. Ez nagyjából olyan volt, mintha egy kisebb zsák aranyat küldtek volna, hiszen a csomagban volt úgy 300 rágó, amit 300 rubelért lehetett értékesíteni. Ez három és félhavi ösztöndíjnak felelt meg.
Vérszemet kaptam és elkezdtem eladni a ruháimat is, így két hét múlva már-már Krőzus lettem, mert a farmernadrág, dzseki és ing (mind eredeti Levi's) értékesítése után volt ezer! rubelem...
A kollégiumban, ahol laktunk, a folyosó mindenható ura, pontosabban úrnője volt a gyezsurnaja, az ügyeletes, az őrszem, aki felügyelte a rendet, a diákokat és mindent. Ez persze nem akadályozta meg az egyik, állítólag kicsapott diákot, hogy a mi szobánkban csövezzen. Általában csak feküdt az ágyon, mellette egy bajonett, mert korábban katonaiskolába járt, és amikor kinyílt az ajtó, ő elhajította a bajonettet.
Az ember egy idő után megszokta, ajtónyitás, az ember kicsit vár, bajonett elrepül, aha, Sztyopa itthon van, az ember bemegy a szobába. De Sztyopát a gyezsurnaja valamiért "nem vette észre", csak a végén...
És a gyezsurnaja szinte mindenütt hasonlított a boldogságra, ahogy a költő írta, szőke volt és a súlyáról nem beszélünk... Figyelt és figyelt és ellenőrzött.
A "nem csinálok semmit" valóban azt jelentette, hogy múzeumba jártam és színházba. Verekedtem a Taganka színház előtt, hogy bejussak a Ljubimov rendezte A Mester és Margaríta előadásra, de "csak" egy Viszockij estet sikerült kiharcolni. Csodáltam a Puskin múzeum csodálatos, tizenkilencedik-huszadik századi európai festmény gyűjteményét, nem tudva, hogy a képek jelentős része hadizsákmány...
Ott jöttem rá, hogy van egy kék szín, amit Giotto, Rjubljov, Raffaello és Csontváry használ, vagyis sikerült valóban fontos dolgokkal foglalkozni.
A moszkvai kaland nem végződött szépen, mert a várost engedély nélkül nem lehetett elhagyni, mi mégis vetettünk orosz diákokkal vonatjegyet Leningrádba, ahol magyar ismerősöknél, pl. a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatójánál csöveztünk a kollégiumban, egészen addig, amíg le nem buktunk.
Visszazsuppoltak bennünket Moszkvába, és ott még azért is felelősségre lettünk vonva, hogy ott lakott a szobában Sztyopa, így aztán sürgősen vissza kellett térni Budapestre, bár már amúgy is lejárt a részképzés ideje.
A bürokrácia szerepéről az államban nem esett több szó.
Nos, ez az egész történet a gyezsurnajáról jutot eszembe, mert negyven év után ismét Moszvában voltam, igaz, csak a reptéren, Pekingből repültem, ott szálltam át.
Orosz légitársaság, Boeing 777-es, elegancia, nonsalansz, minden ami kell.
Leszálltunk Seremetyevón, tranzit, és útlevélellenőrzés.
Kis üvegkalitka és benne ott ült egy gyezsurnaja. Szőke volt, és egészen biztosan ő volt az! Vagy az unokahúga, esetleg az unokája! Boldog volt, ahogy pecsételt, ahogy útlevelet lapozott, ő maga volt a megtestesült boldogság!
Ororszország sokat változott 40 év alatt, de a lényeg, a gyezsurnaja, az megmaradt....
Gyezsurnaja Forever!
Egy színdarab minden este új életre kel, a párbeszédek, a monológok, a dalok, a gesztusok minden este új világot teremtenek.
Egy népes generáció sorsa, avagy így jártál magyar babyboomer