Nem kell félni, nem kell hazudni, és nem muszáj! Semmit nem muszáj!

1989-ről már elég sokat beszéltek, nevezték „annus mirabilis”-nek, a csodák évének, mondták csendes forradalomnak azt, ami akkor történt, - a németek a Wende, a fordulat kifejezést használják, a magyarok a rendszerváltást vagy a rendszerváltozást.

Politológusok és történészek a jaltai rendszer végéről értekeztek, arról az Európa és világfelosztási szisztémáról, amelyben 1944-ben Churchill, Roosevelt és Sztálin, a Hitler ellenes szövetség vezetői megegyeztek a Krím félszigeten. Lengyelországban kezdődött 1988-ban, Magyarországon folytatódott a csoda, annak a vágynak a beteljesülése, hogy „ugye, elmennek majd az oroszok”.

Igen, a Szovjetunió, amely csődbe került, levette a „katonai” kezét Kelet-Európáról, és annak rendje és módja szerint dőltek össze az általa irányított, ellenőrzött, befolyásolt kommunista pártok és rendszerek Csehszlovákiában és az NDK-ban, kergették el/puccsolták meg és végezték ki a román diktátort.

1989 decemberében Bush és Gorbacsov, az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár egy hajón találkozott Málta szigeténél, sok mindenről tárgyaltak, így a német egységről és a fegyverzetkorlátozásról, és találkozójuk után azt írták a lapok: „A hidegháború december 3-án délután 12 óra 45 perckor véget ért", "Bush és Gorbacsov fogadalmat tesz a világnak: partnerek a békében".

Málta váltotta fel Jaltát, ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy a Gorbacsov vezette Szovjetunió - magát is mentve - elengedi az addig ezernyi szállal magához kötött kelet-európai "csatlós" államokat.

Eddig a nagypolitika, de mit jelentett a hétköznapi embernek 1989?

Nekem, a csendes forradalmat élvező rádiós újságírónak azt, hogy nem kell hazudni. 1988-tól fokozatosan nyílt ki az igazság zsákja, és hosszú időn keresztül nyitva is maradt.

Ez azt is jelentette, hogy nem kell félni, hogy megbüntetnek, ha igazat mondasz, és nem muszáj mindent elhinni, és megcsinálni, amivel nem értesz egyet.

Hogy nagyon költői legyek: a szabadság fantomja lopakodott az utcákon és lengette a zászlaját és a fantom szellemé alakult, hogy áthassa a várost...

Ízlelgessétek, nem tudom emlékeztek-e rá, vagy tapasztaltátok-e: nem kell félni, nem kell hazudni és nem muszáj. Semmit nem muszáj.

Régen olvastam Kassákot, most előkerült a Mesteremberek: „Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. ... ” Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.

Valahogy így. Ez volt 1989.