Ma reggel roppant korán ébredtem, és szokás szerint elkezdtem barangolni a neten, ezt először 30 évvel ezelőtt, a svájci közszolgálati rádióban tehettem meg, ahol mint szent tehénre csodálkoztam rá az ott már használatos netre. Korán volt, álmosan pislogtam, és az egyik lengyel oldalt kinyitva a már rég  elhunyt, és valóban fantasztikus lengyel sci-fi regényíró neve bukkant fel egy cikk szerzőjeként. Stanislaw Lem. A legtöbbet idézett, a legtöbbet olvasott nem amerikai szerző.

Nem értettem, mi ez, félálomban letöltöttem a cikk felét, azzal, hogy majd lefordítom, és ha érdekes, hozzáteszem a többit is. Ezzel visszaaludtam. Amikor újra megébredtem, elkezdtem olvasni a cikket, és úgy láttam, hogy érdemes lefordítani. Kerestem újra az egész írást, de sehol nem leltem, így már arra gyanakodtam, hogy csak káprázat, fikció, álomszerű álom volt, de aztán megtaláltam, csaknem 30 éve íródott, egy vátesz tollából.

Tessék, olvassátok!

Mi lesz?

A jövőt akkor a legkönnyebb megjósolni, ha felismerjük, hogy az, amit jelenleg abszolút lehetetlennek, "egy őrült öntudatlanul megálmodott álmának" tartunk, meg fog történni.

Irodalmi szövegek írása során lehetséges, sőt szükséges, hogy ne ismételjük magunkat. Ez nagyon nehéz, különösen manapság, mert a szellem szférája nem kevésbé zsúfolt, mint a hétköznapi világ. De önmagunkat ismételgetni, amikor arról beszélünk, ami már létezik, és amiből a jövő fejlődni fog, igazi átok. Václav Havel csehszlovák elnökként azt mondta: micsoda nyomorúság, hogy újra és újra ugyanazt kell ismételgetni!

Megpróbáltam szembeszállni ezzel a csapással, de csak az irodalomban, és nem mindenben jártam sikerrel. De ha a jövőre gondolunk, akkor nincs más megoldás: olyan, mintha valaki az emberi anatómia atlaszát akarná elkészíteni, vagy inkább sok atlaszt, úgy, hogy mindegyik teljesen más legyen. Természetesen vannak eltérések az emberi test felépítésében, de megint csak nem olyan mértékben, hogy egyes embereknek olyan nyakuk legyen, mint a zsiráfnak, míg mások a kopoltyúiknak köszönhetően tudnak a víz alatt lélegezni. Mivel azonban a jövő "nem létezik", legalábbis abban az értelemben, ahogyan valóban vannak asztalok és fák, az ember sokat engedhet meg magának abban a szent meggyőződésben, hogy nem álmodik, hanem imádkozik arról, ami lesz.

Arthur Schopenhauer egy bizonyos Pangloss filozófus iskolájába tartozó melioristával vitatkozva azt mondta (arra válaszolva, hogy egyre jobb világ felé haladunk): "Ah, milyen kár, hogy nem indultunk el egy kicsit korábban, mert akkor már ott lennénk! Ebben a "földi paradicsomban". A marxizmus egyébként ezt ígérte, és hogy mi volt a cél, azt tudjuk. Már tucatszor megismételtem, hogy akkor a legkönnyebb megjósolni a jövőt, ha az ember felismeri, hogy az, amit jelenleg abszolút lehetetlenségnek, "egy őrült öntudatlanul megálmodott álmának", egy megvalósíthatatlan álomnak tart, meg fog történni. És így, rosszindulatú örömömre, néha a könyvtáram "futurológiai" polcain lévő terjedelmes művek valamelyikéhez nyúlok. A szerencsétlen jövőkutató baklövése szörnyűnek bizonyult, mert még az sem történt meg, amit a szakértők a legkevésbé valószínűnek tartottak.

Az történt, ami egyáltalán nem is tűnt számukra teljes mértékben valószínűtlennek: a hatalmas szovjet birodalom észbontó összeomlása. A mai napig senki sem tudja pontosan, hogy miért? Ahogyan az anyák a gyermekeiket ijesztgetéssel próbálják rendre utasítani, úgy próbálnak egyes politikusok a kommunizmus visszatérésének kilátásával ijesztgetni minket. Hiábavaló félelmek, hiábavaló erőfeszítések, erőtlen ijesztgetések: a kommunizmusnak vége, nem fog visszatérni, és senkinek sem szabad komolyan vennie ezeket a történeteket. De mi történik?

A jövő elemzése fáradságos és kockázatos kell, hogy legyen, nem utolsósorban azért, mert ez a jövő kiszámíthatatlan emberi döntések sokaságától függ, különösen, de nem csak a hatalmasok - a politikai és gazdasági hatalom birtokosai - döntéseitől. Lehetséges a figyelmet a politikai, vagy inkább a technológiai és gazdasági kérdésekre összpontosítani, de a jövő az ilyen egyenletek legalább mindkét oldalának összefonódásából adódik. ... Az általános szabály ebben a tekintetben nagyjából a következő. Ha konkrét emberekkel, eseményekkel, országokkal, sőt technikákkal foglalkozunk (pl. kommunikáció, geriátria vagy klímavédelem), a bizonytalanság óriási. Mit tudunk mondani arról, hogyan alakul a szomszéd sorsa? Talán rákos lesz, vagy talán nyer egy milliárdot a lottón, talán a házassága is lottónyereménynek bizonyul, vagy talán családi pokol?

Másrészt, minél nagyobb az események összefüggő halmaza, annál fontosabb a statisztika. Még nem biztos, hogy egy adott ország polgárai mit fognak tenni; talán őrült polgárháborúba kezdenek, amelynek nincs győztese, vagy talán szolidárisan együttműködnek, ami a csapat előnyére válik? Másrészt, ha statisztikailag megvizsgáljuk az összes országot, az egész emberiséget, világossá válik, hogy a számítások mögül lassan elkezdenek kirajzolódni a peremfeltételek. Itt most nem az olyan, már most is leküzdhetetlen körülményekre gondolok, mint a Nap hidrogénkészleteinek kiégése és vörös óriássá válása, amely mintegy négymilliárd év múlva (vagy még valamivel korábban) a Földet is fel fogja emészteni, mert túl fog duzzadni a Föld pályáján. Ez a finis historiae humanitatis minden bizonnyal meg fog történni, ezt az asztrofizika garantálja, de az időskála lehetővé teszi, hogy csökkentsük aggodalmunkat. ...

Jóval több mint harminc évvel ezelőtt írtam mindenféle technika fejlődéséről, az orvostudománytól az űrmérnöki tudományokig. A "Summa Technologiae" nem az egyetlen könyv volt ebben a témában. A világ politikai zavargásairól pedig két okból semmit sem tudtam. Először is, nem tudtam, mit hoz a politikai történelem: olyan ez, mint az a régi anekdota, amelyben a városlakók megmagyarázták Napóleonnak, hogy miért nem üdvözlik őt díszlövésekkel: mert nincsenek ágyúink, mondták. De talán érdemes egy második, nem katonai okot is felhozni a hallgatásomra, egy triviális okot. Én ugyanis a kommunista Lengyelországban írtam, és ott cenzúra volt felettem. A sztálinizmus alatt még a kibernetika, tehát a technikai téma is tiltott volt, és amikor ezek a tiltások megszűntek, a "marxista-leninista értékek" maradtak érvényben.

A szükségállapot alatt, Bécsben, meglehetősen fényűző, bár kellemetlen száműzetésemben Giedroyc szerkesztőnél a párizsi Kultura otthonában szabadabban írhattam, de mégsem mertem kimondani, ami a fejemben volt, és csak a Kulturában említettem meg: hogy egy termelési bázist nem lehet újjáteremteni az adott bázis termékeinek ellopásával: például egy rakétagyárat nem lehet felépíteni egy ellopott rakéta egy részéből. Ez a fajta "visszafejlesztés" lehetetlen, és emiatt - írtam - a szovjetek nem fogják utolérni Amerikát, amely az innováció és a fegyverkezés terén már most is előrébb jár. Vagyis el fogják veszíteni a versenyt.

Egy óriás képét használtam, akinek a kezében egy nukleáris buzogány van: a buzogány nő, ő pedig zsugorodik, míg végül a törpe meghajlik és elesik a szörnyű buzogány súlya alatt. Azt azonban nem tudtam megmondani, hogy ez milyen gyorsan fog megtörténni, és azt sem, hogy megtörténhet-e társadalmi és atomrobbanások nélkül; hogy lehetséges-e, hogy a Szovjetunió csendben szétesik, mint egy puffancs, amelyet egy lábbal eltaláltak. Meg kell mondanom, hogy ez teljesen meghaladta a felfogóképességemet. És a mai napig senki sem tudja, miért történt. Másrészt még nem jutottunk el a szélesebb körű felismerésig, milyen globális következményei lesznek ennek a széthullásnak...

(folytatása következik)