Előtte - utána

Néha nehéz eldönteni, hogy az, amit látunk, valaminek a kezdete-e, vagy inkább utójáték, lezárása egy ügynek.  Ha huszadik századi történelmi példákat keresünk, akkor ott van a második világháborút bevezető, helyettesítőnek nevezhető spanyol polgárháború, a világháború után pedig a Korea megosztásához vezető öldöklés. Az egyik felvezette, a másik levezette a világégést. 

Ha az oroszok Ukrajna elleni támadását és háborúját nézzük, akkor ezt a hidegháború kései lezárásának, egyfajta kiegyenlítésének is tekinthetjük, de vélhetjük inkább az orosz birodalom feltámasztását szolgáló kísérletnek, vagy annak, hogy a felek méregetik egymást, kipróbálják a régi fegyvereket az újak ellen, tesztelik a friss haditechnikát és taktikát, egy következő, döntő összecsapáshoz.  Egy amerikai történész szerint Koreában az oroszok helyett harcoltak a kínaiak, Ukrajnában pedig a kínaiak helyett harcolnak az oroszok...

Spanyolországban Franco tábornokot támogatták a náci Kondor légió vadonatúj Messerschmittjei és a Stukák, míg Barcelonában a szovjet titkosszolgálat képviseletében Gerő Ernő mészároltatta le az anaarchistákat, hogy Moszkvához hű vezetése legyen az ellenállásnak. A köztársaságiak oldalán ott voltak a nemzetközi brigádok, Franco mellett a német nácik és az olasz fasiszták. Koreában Amerika és Kína reguláris csapatai harcoltak egymással és a koreaiakkal, a szovjetek messziről nézték, ők utána Vietnamban voltak a tanácsadókkal és a fegyverekkel erősen érdekeltek, így harcoltak az amerikaiakkal.

A kilencvenes évekből még helyettesítő háborúként említhetjük a balkáni háborút, amelyben Milosevicset, vagyis Szerbiát Moszkva támogatta, míg a horvátokat többek között Magyarország, majd a NATO. Az Antall-kormány nem félt fegyvereket küldeni Zágrábnak, szemben a mostani kormányzat politkájával, pedig közvetlenül a nehezen védhető déli határon állt a jugoszláv hadsereg, és a legvérmesebb szerb nacionalisták a Balatonig tervezték el, pontosabban föltolni a magyar-szerb határt.

Most Ukrajnában az oroszok bevetik a csecseneket, a Wágner zsoldosokat, toboroznak Szíriában, Etiópiában, várhatóan elrendelik a mozgósítást is a teljes orosz birodalomban, míg a másik oldalon a világ minden tájáról érkező nemzeközi sereg harcol az ukránok mellett, és támogatja őket az EU, a NATO, és még külön az USA.

Emlegetik még Putyin atomzsarolása miatt a kubai rakétaválságot is, amikor a szovjet atomfegyverekkel fölszerelt rakétákat a karibi szigetországba akarták telepíteni, pár száz kilométerre at Egyesült Államok partvidékétől.

Sajnálatos módon sok-sok példa, analógia kínálkozik a huszadik századból, nekem viszont már hetek óta egy ókori történet motoszkál a fejemben. Kroiszosz lydiai uralkodó, vagy ahogyan jobban ismert, Krőzus, háborút indított a perzsa birodalom ellen. Előbb azonban Apollón delphoi jósdájához fordult, hogy megtudakolja a háború kimenetelét. A jósda az alábbi választ adta a királynak: „… ha háborút indít, roppant birodalmat fog megdönteni.” A lűd király csak azt felejtette el megkérdezni, hogy melyik lesz az a birodalom, és amint közismert, a saját birodalma bukott el.

A huszadik századi háborúk tanulsága egyébként az, hogy aki kezdte, az elbukott, így az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Birodalom, Jugoszlávia/Szerbia mind vereséget szenvedett. Nem tudom, hogy végződik az oroszok Ukrajna elleni háborúja, de az a több évszázados szabály, miszerint Oroszország mindig megnyeri a honvédő háborúit, most nem érvényes, hiszen ez nem honvédő, hanem rablóháború, magyarázzák Moszkvában bárhogy is.