Niall Ferguson már régóta egy új hidegháborút jósol - de a Nyugat és Kína között. Az a tény, hogy Vlagyimir Putyin most az Ukrajna elleni háborújával kirobbantja a geopolitikai leszámolást, mindazonáltal nem lepte meg a skót történészt.

"A koreai háborúban Mao harcolt Sztálinért, most Putyin harcol Hszi Csin-pingért" - magyarázza a német Handelsblattnak adott interjújában az Egyesült Államokban élő Ferguson. A kínai államfő előzetesen értesült Putyin terveiről, és áldását adta rájuk.

A teljes interjú (készítette Torsten Riecke, Handelsblatt) itt olvasható (kép DPA)

Ferguson úr, Joe Biden amerikai elnök azt jósolja, hogy Putyin háborúja Oroszországot gyengíti, a világ többi részét pedig erősíti. Igaza van?

Ez igaznak bizonyulhat. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Oroszország néhány héten belül megnyeri ezt a háborút. Nem hunyhatunk szemet ez előtt, az ukránok hősies ellenállása ellenére sem. Ha a háborúkat álló ovációval lehetne megnyerni, az ukrán elnök már úton lenne Moszkvába.

Mit kellett volna tennie a Nyugatnak?

Az USA nem látta el Ukrajnát annyi fegyverrel, hogy hosszú távon ellenálljon egy ilyen inváziónak. A szankciók nem fogják megakadályozni Oroszországot abban, hogy Ukrajnában katonailag érvényesüljön.

Milyen keményen sújtják Oroszországot a nyugati szankciók?

Az orosz gazdaságot nagyon keményen sújtja majd a válság. És tudjuk, hogy az USA általában sokáig ragaszkodik a szankciókhoz. Ez tehát Putyin pirruszi győzelme. Meg fogja nyerni a háborút, de nagyon magas áron. Lehetséges, hogy az ár olyan magas lesz, hogy még Putyin hatalma is összeomlik otthon.

Mennyire valószínű, hogy Putyin elbukik a saját háborúja miatt?

Talán tíz százalék. Ez több, mint a háború kitörése előtt, de még mindig nagyon valószínűtlen. Emlékeztetőül: még az Irán elleni rendkívül kemény gazdasági szankciók sem vezettek eddig "rendszerváltáshoz" Teheránban. Kuba egy újabb példa arra, hogy a szankciók ritkán elegendőek a diktátorok megbuktatásához.

Putyin legalább annyira megerősítette a Nyugatot, hogy eltemesse revansista célját, az Orosz Birodalom cári nagyságának visszaállítását?

Putyin hatalomra kerülése óta, 2008-ban megakadályozta, hogy Grúzia kikerüljön az orosz befolyási övezetből. 2014-ben annektálta a Krímet. A szíriai polgárháborút az oroszbarát diktátor, Bassár el-Aszad javára döntötte el. Putyin ellenőrzése alá vonta Fehéroroszországot, és most vagy megszállja Ukrajnát, vagy felosztja. A Nyugat eddig alig tudta megfékezni az orosz elnököt.

A cári Oroszország helyreállítása Finnországot, a balti államokat és Lengyelországot is magában foglalná. Vajon Putyin meg meri ezt tenni?

Nem, nem hiszem, hogy belátható időn belül sikerrel járhatna. Az Ukrajna elleni agressziós háború sokkolta Európát, és alapvetően megváltoztatta biztonságpolitikáját. Ez mindennél jobban meggyengítette Putyint.

Európa reakciója megváltoztatta az erőviszonyokat?

Igen, ez tényleg meglepett. Ki tudta volna megjósolni, hogy a német kancellár megduplázza a védelmi költségvetést, és hogy a Zöldek olyan energetikai fordulatot hajtanak végre, amelyben még az atomenergia is újra szerepet kaphat? Ki gondolta volna, hogy az EU Bizottságának vezetője komolyan fontolóra veszi Ukrajna tagságát. Igaz, ez túl kevés és túl késő ahhoz, hogy megváltoztassa a háború kimenetelét. De újjáélesztette a NATO-t és a transzatlanti kapcsolatokat.

Ön szerint mennyire fenntartható a német politika irányváltása?

Németországban és Európában óriási érzelmi támogatásban részesül Ukrajna. Nem hiányzik Angela Merkel, szerintem amit Olaf Scholz most csinál, az jó. De a tettek többet számítanak, mint a szavak és gesztusok. A beígért újrafegyverkezés nem jár ingyen. Lengyelország és a balti államok védelmét, mint a német külpolitika újonnan deklarált prioritását, nem lesz könnyű a gyakorlatban megvalósítani. Ráadásul, ha Donald Trumpot 2024-ben újraválasztják, a NATO hirtelen ismét sokkal gyengébbnek találhatja magát.

Az idő Putyinnak dolgozik?

Attól tartok, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök iránti lelkesedésünk csökkenni fog, amint legyőzik. Az ukránok olyanok lesznek, mint a kurdok: a Nyugat szereti őket, de nem támogatják őket eléggé. Könnyen lehet, hogy a németországi és olaszországi üzletemberek ezután azt kérdezik majd maguktól, hogy miért importálnak energiát az USA-ból ilyen magas áron, amikor Oroszország olcsóbban is képes azt szállítani a szomszédban.

Egy új hidegháború kezdetének vagyunk tanúi?

Jelenleg az első hidegháború tükörképét látjuk. Az új hidegháborúban azonban Kína játssza a főszerepet, és Oroszország csak a másodhegedűs. Akkoriban Mao vívta az első forró háborút Sztálinért Koreában, ma Putyin teszi ezt Hszi Csin-pingért Ukrajnában. A Nyugat pedig már most is részt vesz a fegyverszállításokban és valószínűleg a kibertámadásokban is.

Kína megengedheti-e magának gazdaságilag és politikailag, hogy támogassa Putyin háborúját?

Putyin soha nem tudta volna háborúját a kínai vezető, Hszi beleegyezése nélkül folytatni. Pekinget előzetesen tájékoztatták, és beleegyezett az invázióba. Nem véletlen, hogy az invázió a pekingi téli olimpia befejezése után kezdődött. Kína azáltal is segít Oroszországnak enyhíteni a gazdasági szankciók hatásait, hogy energiát vásárol tőle és modern technológiát szállít neki.

Pekinget kevésbé érdekli, hogy a világ közvéleménye elítéli Putyint és a háborút?

A kínai vezetés  kettős beszédet használ: az egyik nap a Nyugatot hibáztatja az ukrajnai háborúért, másnap pedig támogatja a kelet-európai ország területi integritását. Mindez badarság. A tettek számítanak. Xi pedig évek óta a legszorosabb kapcsolatokat ápolja Putyinnal.

Hogyan egyeztethető össze Putyin hatalmi igénye a junior partner szerepével?

Nincs más választása. Oroszország gazdaságilag túlságosan gyenge. Putyin úgy tekint magára, mint "Nagy Péterre", akit kevéssé érdekelt a Távol-Kelet. Putyin képzeletében az 1709-es poltavai csatát vívja, amely Észak-Európa orosz uralmához vezetett. Cserébe hajlandó meghátrálni Ázsiában.

Tartós lesz ez a szövetség?

Nehéz megmondani. Sok orosz nem szívesen engedelmeskedik Kína érdekeinek. Az első hidegháborúban azonban egészen az 1960-as évek végéig kellett várni, hogy egy határháború szakadást okozzon Oroszország és Kína között. A Moszkva-Peking tengely nem fog ilyen gyorsan megtörni.

Ez azt jelenti, hogy Tajvant is jobban fenyegeti egy kínai invázió?

Igen. Ha Putyin megnyeri az ukrajnai háborút, Peking arra a következtetésre jut, hogy a Nyugat sem harcolna Tajvanért. Kína pedig jobb helyzetben van a gazdasági szankciókkal szemben, mint Oroszország: a Nyugat számára a költségek összehasonlíthatatlanul magasabbak lennének.

De nem azt mutatják az Oroszországgal szemben bevezetett büntetőintézkedések, hogy a gazdaság valóban fegyver lehet?

Amíg a tankokból nem fogy ki a benzin, a katonákból pedig nem fogy ki az élelmiszer és a lőszer, addig nem a szankciók döntik el, hogy ki győz a csatatéren. Ezért óriási hiba volt a Nyugat részéről azt hinni, hogy Putyint szankciókkal való fenyegetéssel el lehet riasztani.

Szüksége van-e tehát a Nyugatnak egy új elrettentési stratégiára, és hogyan kellene ennek kinéznie?

A George F. Kennan által elképzelt "megfékezés" kétségtelenül sikeres volt, de nagyon különböző arcát mutatta. Az egykori Szovjetunió visszaszorítása és elrettentése egészen másképp nézett ki Dwight D. Eisenhower alatt, mint Lyndon B. Johnson vagy Richard Nixon alatt. Vélhetően ezúttal sokkal hamarabb visszatérünk az enyhüléshez, mint akkor.

Miért?

Mert Nyugaton senki sincs tartósan felkészülve az erő politikájára. A kubai rakétaválság idején az USA nukleáris csapással fenyegette meg Moszkvát. Most Putyin atomfegyverekkel fenyegetőzik, és nekünk nincs válaszunk. Nem hiszem, hogy az elszigetelés működik nukleáris elrettentés nélkül. Minden háború végén ismét van valamilyen formában tárgyalás.

Hogyan fog ez kinézni Európában két év múlva?

Lesznek tárgyalások - de csak miután Putyin legyőzte Ukrajnát. Az orosz elnöknek ezután nagy érdeke lesz, hogy a Nyugat ismét enyhítse a szankciókat.

(Niall Campbell Ferguson, az Egyesült Államokban élő skót történész, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének Milbank család főmunkatársa, valamint a Harvard Egyetem Belfer Tudományos és Nemzetközi Ügyek Központjának vezető oktatója.)