Az alábbi írás emléket állít a mindjárt 450 esztendős lepantói ütközetnek, amelyben a Szent Liga győzelme meggátolta a törökök terjeszkedését, és egyúttal emlékeztet arra, hogy a magyar sajtóban már 20 év óta tart a történelem átírása, durvábban fogalmazva hamisítása, ráadásul büntetlenül...

"Don John pounding from the slaughter-painted poop, Purpling all the ocean like a bloody pirate's sloop,

Scarlet running over on the silvers and the golds, Breaking of the hatches up and bursting of the holds,

Thronging of the thousands up that labour under sea White for bliss and blind for sun and stunned for liberty.". Chesterton

Lepanto, avagy a gyarló emlékezet

"Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez az írás, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. ... Mindez pedig teljesen fölment téged bármely kötelezettség és tekintet alól, s így erről a történetről egészen szabadon úgy ítélhetsz, amint kedved tartja, s nem kell félned attól, hogy majd korholnak, ha gáncsolod, vagy jutalmaznak, ha dicséred." Cervantes

Dologtalan olvasó, bocsáss meg nekem, szegény epigonnak a hosszas idézetért, bár annak stílusa, mondanivalója, az élet szépségeit és könnyűségét és komoly súlyát összegző bölcsessége kiállta a századok minden próbáját, a szerző, akiről majd később esik szó, a maga tetteivel bizonyított, részt vett olyan a csatákban (is), amelyek révén erősen változott az akkori világ.

Az egyik ilyen szörnyű ütközet az Úr 1571 - ik évében a görög partoknál zajlott, sokak szerint a valaha volt, legendás Ithaka közelében, melyre azonban bizonyíték a mai napig nincs. Ebben az esztendőben a Velencei Köztársaság, a Spanyol Királyság és a Pápa Őszentsége május havának 20. napján létrehozta a Szent Ligát, hogy egyesített hajóhadukkal megállítsák a török szultán flottáját és megakadályozzák, hogy a muszlimok további területeket foglaljanak el a Földközi tenger partvidékén.

Ekkor már 5 éve halott a nagy szultán, Szulejmán, az igazi hódító, akit magyar földön ért végzete, azon a földön, amelyen talán a legnagyobb pusztítást végezte, aki elfoglalta Nándorfehérvárt, amely többé nem kerül vissza magyar kézre, aki bevette Budát, elfoglalta Algírt, ostromolta Bécset, fenyegette Velencét és Rómát. Halála után fia, Szelim került a konstantinápolyi trónra, aki folytatta a rettenetes hódító hadjáratokat.

A 72 évesen, akkor valóságos matuzsálemi korban elhunyt szultán a Török Birodalmat hatalma csúcsára jutatta, birodalmán belül újjáélesztette a közel-keleti kereskedelmet, viszont a keresztényeket a török terjeszkedés arra ösztönözte, hogy Nyugat felé induljanak, hiszen a török hadat sem szárazon, sem tengeren nem tudták lebírni. A szultáni udvarban komoly szerepet kaptak a "devsirme" férfiak, azok az iszlám hitre áttérített keresztények, akiket a szultáni palotaiskolában arra tanítottak, hogyan irányítsák a birodalmat és egyre nagyobb hatalomhoz jutott, mintegy miniszterelnöki hatalomhoz a nagyvezír, akire az öregedő szultán mind több feladatot bízott.

A keresztények, akik nem a palotában tanultak, eleven erőforrásként szolgáltak a birodalomban, a keresztény rabszolgák százezrei, milliói tartották fenn az iszlám hatalmát és Európa boldogabbik fele, amely nem került török uralom alá, állandó rettegésben élt félelmetes hódítók miatt, ugyanakkor a vallásháborúk és a hatalmi vetélkedések oly mértékben osztották meg az akkori kereszténységet, hogy alig volt példa a valódi összefogásra. A kevés kivétel közé tartozott az 1571-ik esztendőben kötött szövetség, amely a végveszélytől volt hivatott megmenteni a keresztény államokat.

A csatában több mint 100 velencei, valamivel több spanyol hajó vett részt és 12 pápai gálya is, valamint a Szentszék pénze. A génuaiakkal együtt összesen mintegy 300 hajó gyűlt össze Messina mellett. A spanyol hajókon 30 ezer ember várta a harcot, a velenceiek kevesebben voltak, mégis az ő gályáik, Szent Márk oroszlánjának zászlaja alatt döntötték el a csatát, ezek a nehézkes, lassú, kevéssé fordulékony óriások, a legnagyobb hajók az egész Földközi tengeren, amelyek szélesebbek és mélyebb merülésűek lévén kiválóan szolgáltak a tűzharcban, hiszen a tüzérség ebben a csatában már igen nagy szerepet játszott.

A velencei óriásgályákra annyi ágyút szereltek, hogy tűzerejük inkább a 300 évvel később épített csatahajókra emlékeztetett, de ezek a lusta, ámde hihetetlenül stabil hajók alkalmasak is voltak arra, hogy a korábban teljesen ismeretlen biztonságot és pontos célzást nyújtsanak a tüzérségnek. Összesen 80 ezer ember sorakozott fel Messinánál, ebből 30 ezer katona, a többi matróz, evezős, gályás.

A Szent Liga flottáját V. Károly császár törvénytelen fia, Don Juan d' Austria vezette, Fülöp spanyol király féltestvére, ahogy kortársai nevezték, az utolsó lovag, aki néhány évvel korábban már bebizonyította hadvezéri képességeit a moriszkók lázadásának leverésében, Spanyolországban. A flotta az ő parancsnoksága alatt 1571. szeptember 17-én futott ki a tengerre, Korfu vagy Kerkira irányába, ahol azt tapasztalhatták, hogy a partra szálló törökök pusztítanak, fosztogatnak, terrorizálják a keresztény lakosságot.

Közben érte őket a hír, hogy Cipruson a törökök elfoglalták Famagusta városát, az életben maradt védőket megkínozták, majd megölték, a parancsnokot elevenen megnyúzták. Ezen hírek hatására a flotta parancsnoka és tisztjei is elhatározták, amint lehet, megütköznek a törökökkel, akiknek hajóhadát Ali Pasa vezette.

Más rossz hír is érkezett, a kalábriai halászból moszlimmá vált Uluch Ali, az algíri bej rettegett kalózaival együtt csatlakozott a török flottához. (Az algíri kalózok egészen Korcula szigetéig eljutottak, a legenda úgy tudja, hogy a nők bátorsága mentette meg a várost). Don Juan Lepanto felé mozdult, Ali Pasa viszont nyugat felé irányította flottáját és elzárta a patraszi öböl bejáratát a keresztények elől.

A török flotta is több mint 300 hajóból állt, vagyis az actiumi csata óta, amelyet i.e. 30-ban vívtak Octavianus, a későbbi Augustus császár és Antonius seregei, ez volt a legnagyobb tengeri ütközet az egész világon. Több mint 600 hajó, és csaknem 200 ezer ember állt szemben egymással. A Szent Liga flottájának jobbszárnyát a velencei Barbarrigo, a balszárnyat a génuai Andrea Doria irányította.

Különös módon a tengeri csaták taktikája akkoriban még nem tért el alapvetően az 1600 évvel azelőttitől, a parancsnokok célja az volt, hogy megcsáklyázzák az ellenfél hajóját, majd a katonák közelharcban foglalják el a hajót. Ugyanakkor a tüzérség szerepe, amint erről már szó esett, itt jelent meg igazán komolyan. Ez akkor derült ki, amikor október 6-án a török flotta megtámadta a két legnagyobb velencei gályát.

Don Juan parancsa szerint a velenceiek addig vártak a tüzeléssel, amíg biztosra nem mehettek, így azonnal elsüllyesztettek 7, vagy annál is több támadó hajót. A spanyol gyalogság visszaverte a törökök csáklyázási kísérleteit, majd Don Juan parancsot adott a török zászlóshajó elfoglalására, ami nagyon heves harc után sikerült is, a török fővezért a hajón elfogták, ott helyben lefejezték, a fejét lándzsára tűzték. A csata hevében elesett a velencei parancsnok, a másik török admirálist, Siroccot pedig ugyancsak lefejezték.

Amikor a csata 4 óra múltán véget ért, a hatalmas török flotta gyakorlatilag megsemmisült, a hajók többségét elfoglalták vagy elsüllyesztették és 12 ezer keresztény rabszolgát szabadítottak ki a gályákról. A Szent Liga 8 ezer embert vesztett, 16 ezer volt a sebesültek száma, köztük egy spanyol nemes, bizonyos Cervantes, akinek bal keze sérült meg igen súlyosan, és akinek búsképű lovagja  évszázadokon át a világirodalom meghatározó személyisége. Amúgy a törökök 25 ezer embert veszítettek, köztük a főparancsnokot és helyettesét. Egyszer és mindenkorra elhárult a veszélye annak, hogy a török flotta meghódítsa Itáliát.

Kedves dologtalan olvasó, bizonyára némi értetlenséggel ülsz most, hiszen ezek az események érdekesek és fontosak, de több mint 400 esztendő multával talán némileg hidegen hagynak, és ebben alighanem igazad is van. Miért kell neked most éppen a lepantói csatáról olvasnod?

Nos, azon oknál fogva (is), mert egy magyar újság, amely külföldi lapokat is idézni szokott, egy helvét hetilapnak tulajdonította a következőt: "Mintha újjáéledne 1571 Európája, amikor Lepantónál a török flotta győzedelmeskedett. Akkoriban Párizsban, Lyonban, Marseille-ben francia muzulmánok "halált a zsidókra!", míg francia zsidók "halált az arabokra" kiáltásokat skandáltak." Nézzük tehát a tényeket: van egy magyar napilap, amely hivatkozva egy svájci hetilapra azt állítja, hogy Lepantónál győztek a törökök. Nincs ebben semmi különös, butaságokat külföldön is szoktak írni, de ez nem az az eset. A svájci Weltwoche, amelyre hivatkoznak, soha le nem írt ilyesmit. Nem állította, hogy Lepantónál török győzelem született.

Nos, még erre is azt mondhatjuk, hogy nem tragikus, bár roppant kínos, hogy egy magára valamit adó és magát komolynak tekintő lap és annak szerzője ilyen nyilvánvaló ostobaságot követ el. Lehet, hogy a szerző nem beszéli jól az adott nyelvet, lehet, hogy nem ő végezte a munkát, csak a nevét adta hozzá, lehet, hogy a szerkesztőnek nem volt ideje olvasni, és horribile dictu, még az is lehet, hogy nem tudta, ki nyerte ezt a csatát. Ez mind lehetséges, ám nem nagyon valószínű. A kontextus, a szerző, a mondanivaló egyaránt arra utal, bár természetesen közvetlenül nem bizonyítható, hogy másfajta szándékok mozgatják a muzulmánok állítólagos barátját, aki ázsiai moszlim diktátorokat szokott pozitív példaként elénk állítani.

Ez mind lehet, de van ennél egy lényegesebb dolog is. Ez az írás egy magát tekintélyesnek tartó magyar nemzeti lapban jelent meg, amelynek példányait naponta több százezren olvassák. Nos, ebből a több százezer emberből senki, de senki nem emelt szólt Lepanto védelmében. Senki nem mondta azt, hogy a nándorfehérvári csatát sem a törökök nyerték, hogy Waterloo-nál sem Napóleon győzött, hogy Sztálingrádnál nem a Wehrmacht nyerte a katlancsatát. Nem akadt a máskor oly érzékeny olvasóközönség soraiban egyetlen személy sem, aki tollat vagy telefont ragadott volna, hogy: Nem! Ez pedig nagy baj és elsősorban azokra nézve, akik hallgatnak.

Nem tudom megítélni, dologtalan olvasó, hogy ez a hallgatás mennyiben cinkos, mennyiben feledékenység vagy felületesség következménye, csak azt tudom, hogy vagy 70 esztendővel korábban az akkori tekintélyes konzervatív tudósok, egyházfiak és értelmiségiek hallgatása hová vezetett, amikor hasonló "ostobaságokat" írtak le különböző lapok, de minden nap. Ugyanoda, ahova 20 évvel később tekintélyes baloldali tudósok, hazafiak és értelmiségiek hallgatása és önálltatása. Mert ettől fogva megint minden lehetséges, a szó pedig semmit sem ér.

Nem akadt egyetlen egyházfi, aki a Szent Liga védelmére kelt volna, nem akadt egyetlen professzor sem, nem volt a történelemnek olyan bizalmasa, aki érdemesnek tartotta volna szóvá tenni ezt az "apróságot". Talán arra számítottak, hogy az utolsó lovag, esetleg a búsképű kér síron túli helyreigazítást? Vagy hogy úgyis jön majd egy kővendég, és ő szól, hogy ez nem pontosan így történt? Nem tudom… Ettől fogva ugyanis lehetséges, hogy a lepantói csata után "francia zsidók "halált az arabokra" kiáltásokat skandáltak". És ettől fogva lehetséges, valóságos lehet az a vágyálom, ami ennek a magyar lapnak a végkövetkeztetése, megint csak távoli, ködös agytrösztökre hivatkozva: "a neoliberális gazdaság mellett tekintélyelvű politikára lehet szükség, hogy az embereket féken tartsák". Ez legalább világos beszéd, éljen a himaláj diktatúra!

Még valamit, dologtalan olvasó. A cikk, amire hivatkozom, az Úr 2000. évében, október 28-án jelent meg. Eltettem magamban, mert úgy gondoltam, hogy ekkora égbekiáltó ostobaság mégis inkább véletlen lehet. Hosszú hónapokig nem foglalkoztam vele, aztán előkerítettem újra, mint annak bizonyítékát, hogy az ember nem túlzottan tanulékony, bár ez tudható volt eddig is.

Gyarló maga az emberi emlékezet, nagyon naiv az ember, és a jelek szerint csak nagyon nehezen változik. A maga kárán esetleg hajlandó tanulni, de a nemzedékek sora hajlamos újra meg újra ugyanazokat a hibákat elkövetni.

Egy mindenképpen bizonyos, dologtalan olvasó, a lepantói csatát Don Juan d' Austria vezetésével a keresztény flotta nyerte és megállította a muszlim terjeszkedést. Cervantes pedig hazatért, akárcsak az utolsó lovag, akinek a mosolya nem emlékeztet a szultáni kacajra…

Vivat Hispania! Domino Gloria! Don John of Austria Has set his people free! Cervantes on his galley sets the sword back in the sheath (Don John of Austria rides homeward with a wreath.) And he sees across a weary land a straggling road in Spain, Up which a lean and foolish knight for ever rides in vain, And he smiles, but not as Sultans smile, and settles back the blade.... (But Don John of Austria rides home from the Crusade.) Chesterton

Lejegyezte: egy búsképű újságíró, LJ.