„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja:+

Még nem olvastam a legújabb mesekönyvet, de megrendelem. Megrendelem, mert van itthon többrendbeli mesekönyv a Grimm fivérektől, vannak magyar népmesék, van nemzetközi mesegyűjtemény, vannak régi és legújabb mesék, túlzás nélkül állíthatom, hogy fél Meseország nálunk terül el a polcokon, de darált mesekönyvem még nincs.

Van viszont emlékem arról, hogy a mesék negyedszázaddal ezelőtt is komoly konfliktusokat okoztak, és egy ilyen csatába én is belecsöppentem. Elmesélem, jó?

Hol volt, hol nem volt, a kilencvenes évek közepe-vége táján, még az RTL Klub előtt, de már egy médiaháborún túl, volt egyszer egy Magyar Televizió, és volt annak egy kuratóriuma. Abban bizony a hatalmas pártok emberei ültek, és próbáltak érvényt szerezni megbízóiknak, a leghatalmasabb pártvezetőknek. Ez gyakran abban merült ki, hogy maguk elé rendelték a Magyar Televízió elnökét, alelnökét, hogy beszámoltassák, például arról, miért nem virágzik a tök télen? 

Egyszer azért mérgesedett meg a nyolcfejű kuratórium négy feje, mert állították, hogy a televízió mételyezi, erőszakra szoktatja a gyermekeket, amikor Tom és Jerry püföli egymást, a gyalogkakukk száguldozik a képernyőn, és tanítja móresre a prérifarkast, és akkor még nem is beszéltünk a többi szörnyűségről.

Üstöllést oda is rendelték maguk elé szegény mesefelelős alelnököt, de ő valamiért nem ért rá, így nekem, mint politika és sportfelelősnek jutott a megtiszteltetés, hogy megvédjem a tévés mesemundér becsületét.

A kuratórium nyolcból négy feje rögvest tüzet okádott, hogy miért rongálja éjjel-nappal a királyi televízió az ifjú nemzedékek morálját, miért az erőszak és az agresszió uralja a mesefilmeket. 

Hol is kezdjem, hopp, mondok egy mesét a tűzokádóknak. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény testvérpár, egy fiú és egy leányka, akik eltévedtek az erdőben, és elfogta őket egy rút boszorkány, egy igazi, valódi vasorrú, aki kannibalisztikus étrendet tartott,  így aztán odacsalogatva a gyermekeket bezárta őket egy vasketrecbe, hogy jól átsütve fogyaszthassa el kisleányt, és mediumon a fiút. Ez azonban nem sikerült, és a banyát a gyerekek a saját kemencéjében sütötték meg. Itt a vége fuss el véle, mondtam, hozzátéve: tovább is van, mondja még?

Ott van a rettenetes farkas, aki fölfal nagymamát és unokát és a vadász, aki fölmetszi a vadállat hasát, van egy másik vadász, akinek  az a dolga, hogy megöljön egy kisleányt és kivágott szívét elvigye a bosszúálló királynőnek, aki végül megmérgezi a leánykát, ott vannak a magyar népmesék és gyerekdalok, amelyekben mindig történik valami nagy baj, kertek alatt a bárányok megfagynak, törökgyerek megvágja...

Vajon kannibalizmusra tanítja-e a mese a hallgatóit, vajon idős asszonyokat löknek-e ezután tűzbe a gyerekek? Vajon ha valakinek hatalma lesz, az rögtön szíveket vágat ki, mert elolvasta a mesét?

A négy fej már nem fújt tüzet, a másik négy fej bólogatott, a tárgyalóasztal főnixként fölépült hamvaiból.

Tanulság nincs, a meséket a jelek szerint minden negyedszázadban előveszik, hogy példa statuálás céljából pellengérre állítsák szegényeket, mert statuálni akarnak, hogy politikai hasznot húzzanak, így, vagy úgy, miközben pontosan tudható, hogy Meseország mindenkié, és tesz a statuálásra, és ez nem mese, gyermek!