A versnek mostanában nincs keletje. Igaz, nyugatja sincs... Ennek ellenére vannak olyan egyedek, akik valójában meg nem magyarázható, ám teljesen irracionális okoknál fogva írnak verseket.

Például én. 

A verseket nem közlik blogon, vagy valóságshow-ban, pedig valójában semmi másra nincs most szükség, mint egy hatalmas versblogra, egy verszuhatagra.

Költészet kell az embereknek, az emberi erőforrás minisztériumok és kockaiskola-gyárak helyett.

Aztán a következő lépésben jöhet a vershegy, amiről nagyon sok évvel ezelőtt beszélgettem egy versmondó lánnyal. Egy domb, egy hegy, ahová eljön sok-sok ember, hogy együtt elmondják kedves verseiket. Hol halkan, hol szavalva, de mindenképp szívből.

Persze a jelenlegi körülmények között legalább 2 méter távolságot tartva. Ha sokan leszünk, jó nagy hegy kell.

Ma korán ébredtem, és kéznél volt a klaviatúra. Írtam valami, a hegyre.

Helyzetek

Gondolatból hang, hangból szó, szóból mondat, mondatból tett, tettből gondolat.

Hangból ének, énekből jókedv, jókedvből tett, tettből hang, hangból csend.

Szóból vers, versből himnusz, himnuszból nép, népből nemzet, nemzetből álom, álomból ébredés.

Mondatból monda, mondából legenda, legendából mese, meséből hős, hősből sosem elég...

Tettből tettetés, tettetésből hazugság, hazugságból hatalom, hatalomból háború, háborúból halál.

Gondolatból csend, csendből hit, hitből végtelen, végtelenből gondolat.