Megkaptam a Szolzsenyicin könyvet, aztán mentünk a pályaudvarra, New Yorkból vonattal utaztunk Philadelphiába, pontosabban Philadelphia egyik elővárosába, Roslynba, ahol a lenti képen látható, ahhoz hasonló házban lakott a család, Piri néni, Rudi bácsi és a hat gyerek, meg Phobe, a hatalmas termetű kutya.

Rudi bácsi gyári munkás volt, Piri néni a háztartást vezette, a hat gyerek mellett, ha akart volna, akkor sem tudott állandó, 8 órás munkát vállalni, ráadásul a nyelvvel is hadilábon állt, élete végéig sem tanult meg rendesen angolul. Egy fizetésből éltek, de meg tudtak élni, és a barátok révén még nyaralásra is futotta, Atlantic Cityben. ahol egy másik magyar emigráns panziójába kedvezménnyel kaptak szobákat.

Piri néni és Rudi bácsi is 56-os emigránsok voltak, felnőtt fejjel hagyták el Magyarországot, de míg Piri néni már többször járt a hetvenes évek elejétől Pesten, addig Rudi bácsi erről hallani sem akart, csak 1993-ban utazott először Magyarországra, szívből utálta Kádárt és a Kádár rendszert, bár arról nem beszélt, hogy 56-ban harcolt-e? Előszeretettel szavalta viszont Tollas Tibor versét, amit akkor hallottam először: Bebádogoztak minden ablakot... 

"Az életből csak ennyi fény maradt:

Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.

Ezt vártuk nap-nap, homályos falak

Üregéből esténkint - délután.

S elvették ezt is, a tenyérnyi napot,

Bebádogoztak minden ablakot..."

A hat gyerekből kettő Rudi bácsi, kettő Piri néni első házasságából érkezett, és volt két közös gyerek is, tehát a Karinthy-effektus, "a maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" itt mindennapos eseménynek számított.

A legidősebb "gyerek", Pubi akkor szerelt le az amerikai haditengerészettől, Juli egyetemista volt, a többiek, Erika, Jane, Péter és a kis Rudi közép és általános iskolások. Juli jól beszélt magyarul, akárcsak Péter, de a többiek már csak törték a nyelvet, és később az a töredéktudás is elkopott...

Az érkezés után elmentünk ruhát venni, kaptam néhány pólót, fehérneműt, mert a bőröndöm ajándékkal volt tele, ruhát nem is vittem, de erre fel is szólítottak, azzal, hogy majd felruháznak. Be kell látni, hogy akkor, 1975-ben kicsit jobb volt a választék arrafelé...

És akkor jöttek az utazások, a kirándulások, Philadelphiába, Washingtonba, Atlantic Citybe, ahol a sétány, a boardwalk megvolt, de kaszinók még nem épültek, és az árusok épp olyan kacatokat árultak, mint amiket addig bármely fürdőhelyen láttam, Siófoktól Jaltáig és Warnemünde-től Abbáziáig.

Vittek koncertre, - Sha-Na - Na, utánjátszó rockzenekar, ott voltak Woodstockban, később felléptek John Lennon-nal  is -, elmentünk a washingtoni Smithsonian Intézetbe Apollo űrhajót nézni, megnéztük a philadelphiai Liberty Bell-t, - egy évvel voltunk a Függetlenségi Nyilatkozat kétszázadik évfordulója előtt -, vittek ismerősökhöz, akik segíteni akartak a szegény magyar diákot, így aztán festettem faházat pénzért, kaptam zsebpénzt, csak úgy, 

Egyszer csak telefonált apám gyerekkori ismerőse Kanadából, akivel még a faluban fociztak együtt, hogy szívesen látna náluk, menjünk fel a Niagara vízeséshez, ott átvesz az amerikaiaktól, és vendégül lát otthonában, egy kisebb kanadai városban, nem messze Detroit-tól.

Rudi bácsinak volt kedve autózni, így aztán nekivágtunk a csaknem 700 kilométeres útnak Buffalo-ba. aztán pedig a Niagarához. Ott aludtunk egy motelben, aztán másnap irány a vízesés, ami fantasztikus volt, és roppant nedves...

Jött apám barátja is, átültem az ő kocsijába még egy négyszáz kilométeres utazás, és az Ontario állambeli Windsorba érkeztünk. szemben Detroittal. A házigazdának nagyon bejött az élet, volt egy karosszéria üzeme, egy ingatlanügynöksége és része egy biztosító-társaságban, és volt három lánya is, egyik csinosabb, mint a másik. Komoly kísértés: fölajánlották, hogy maradjak ott, beiratkozhatok az egyetemre, fizetik a tanulmányaimat. Még el is gondolkoztam volna a dolgon, ha nem jön közbe egy meglehetősen furcsa körülmény.

Most megy különböző csatornákon a Jimmy Hoffáról szóló film, amelynek címe Az ír.

Hoffa, az amerikai Teamsters, a kamionos szakszervezet elnöke legendás figura volt, 20 évesen sztrájkot szervezett.  Az volt a terve, hogy a szervezet Észak-Amerika teljes közúti fuvarozását és légi közlekedését is  ellenőrzése alá vonja, és hogy ők ellenőrizzék a többi fuvarozót. Közben azonban kiderült, hogy jó kapcsolatot ápolt a szervezett bűnözéssel, és 1971-ig tartó elnöksége idején csalásért és megvesztegetésért ültették le, csak Nixon elnök közbenjárására engedték szabadon.

1975. július 30-án egy Detroit-környéki étteremből tűnt el, ahol egy New Jersey-i szakszervezeti vezetővel és a detroiti maffia egyik vezetőjével volt találkozója. A partnerei késtek, Hoffa felhívta a feleségét, hogy elmondja, még vár egy kicsit. Ekkor beszéltek egymással utoljára.

Nos, 1975 augusztusában a vendéglátóm az egyik nap meglehetősen idegesen jött haza, majd másnap délelőtt elvitt néhány bárba. Délelőtt. Azt mondta, ilyen helyeken úgysem jártam (ez igaz), de látszott, hogy neki volt megbeszélnivalója. Délután és este még megkínált némi whiskyvel, megkérdezte, tudom-e ki az a Hoffa. Mondtam, hogy nem, erre röviden elmondta a sztorit, majd arról beszélt, hogy neki is kellemetlensége lehet abból, hogy Hoffa eltűnt. 

A történet nem erősített meg abban, hogy maradjak, így aztán az eredeti terv szerint kivitt a detroiti reptérre, elköszöntünk, és én felültem a new yorki gépre. Néhány napot egyedül csavarogtam, aztán vissza Philadelphiába, vonattal.

 Az első rész itt található:

https://wooland.blog.hu/2019/07/31/amerika_927