Amerika, 1975

1975_ny.jpg

Az lehetett a baj, hogy nem Bécsben kezdtem.

Akkor, az 1970-es években egy fiatalember, vagy kamasz, ha eléggé szerencsés volt, akkor 2-3, esetleg egy napra kiutazhatott Bécsbe a szüleivel, ez volt az uticélok közül az egyik legvonzóbb, kiváltság, és még ott lebegett, bár roppant halványan, a Monarchia emléke, volt még Pesten Húsvéti Kupa a Népstadionban, Rapid Wien, Austria, Fradi, Újpest, kávéillat és Sacher torta...

KuK, Kreisky und Kádár. Ez persze hosszabb történet, majd máskor.

De én nem Bécsben kezdtem, hanem Amerikában. Az volt 1975-ben az első "nyugati" utam, 21 évesen, egészen egyedül, a távoli rokonokhoz, Philadelphiába.

Piri néni anyám másod-unokatestvére volt, bár lehetséges, hogy pontatlan vagyok, a rokoni kapcsolatok leírása sosem tartozott az erősségeim közé. 56-ban menekült el, férjjel és két gyerekkel, de aztán kiderült. hogy a férj nem csak Pesten volt elviselhetetlen, hanem Amerikában is, így elváltak.

Rudi bácsi hasonlóan járt a feleségével, legalábbis így mesélték, így ő is ott maradt két gyerekkel. Nos, összejöttek és született még két gyerekük, vagyis ideális helyzetet teremtettek "a maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" idézet megvalósulására, sőt, továbbfejlesztették, többes számra...

Piri néni 1975-ben tavasszal járt Pesten, Irmánál a hegyen lakott és nagyon örültek egymásnak anyámmal, be lettem mutatva, és Piri néni megkérdezte, hogy akarok-e menni Amerikába? Akartam.

Piri néni elment, de hamarosan jött a meghívó levél,aztán következett az útlevél és vízum procedúra. Az amerikai követségről érkezett egy üzenet, hogy a nagykövet úr személyesen szeretne beszélni velem, másodéves joghallgatóval, de aztán semmi...

Küldték vízumot, és az is kiderült, hogy Prágából idul a charter gép, Kanada érintésével, New Yorkba,

Akkoriban németül és oroszul jól beszéltem, de angolul még nem igazán, bár komolyan igyekeztem, de túl csinos volt a tanárnő. Tudom, hogy a metoo világban meglehetősen anakronisztikusan hangzik, de kérem, higgyék el, kölcsönös volt a tanulási szándék. Az angol tudásom viszont hézagos maradt, de majd a helyszínen...

Így aztán egy szép nyári napon felszállt Pestről a gép, ami Prágában landolt, átszállás és egy IL-62-es, a kor szovjet csúcs utasszállítója röpített először a kanadai Ganderba, Új-Fundlandra, ahol tankolt, aztán tovább, New Yorkba.

1975 a Helsinki Záróokmány aláírásának éve, ez a dokumentum, amely ugyan nem nemzetközi szerződés, de lökést adott az emberi jogok kelet-európai Helsinki-mozgalmának elindulásához, és még az sem lehetetlen, hogy az én vízumom megszerzéséhez is. (Abban az időben nem volt jellemző, hogy másodéves egyetemistákat símán kiengednek Amerikába.) 

1975 Amerikában nem tartozott a legsikeresebb évek közé, alig ért véget Nixon elnök lemondásával a Watergate botrány, az utód, Gerald Ford a kármentéssel volt elfoglalva, a vietnami háború traumája áthatotta Amerikát, az észak - vietnamiak abban az évben győzték le az amerikaiak szövetségeseit, Saigon elesett.

andre_paprikas_weiss_2.jpg

Szóval New York. Piri néni várt a reptéren, és azonnal elindultunk némi városnézésre, főleg azzal a céllal, hogy felkeressük a legendás Parikás Weisz boltját, amely hosszú éveken át az amerikai magyarok biztos szalámi, fűszer és kolbász forrása volt. Mint kiderült, Piri néni nem a szalámi miatt vitt oda, hanem azért, mert a boltban könyveket is árultak, és a Gulag szigetcsoport Szolzsenyicin talán legismertebb műve, akkortájt jelent meg magyar fordításban.

Szolzsenyicinnel felszerelkezve indultunk Philadelphiába, miközben tágra nyílt szemmel bámultam mindent, a felhőkarcolókat, a színeket, a nyüzsgést.

Ez nem egyszerűen egy másik világ volt, ez volt A VILÁG, legalábbis akkor nekem így tűnt.

(folytatása következik)

A Paprikás Weiss fotót Erdős André volt nagykövet készítette.