Történetek a csodák évéből - hogyan kiáltsunk ki köztársaságot?

Hogyan kiáltsuk ki a köztársaságot? Ezt a kérdést viszonylag ritkán teszik fel az embernek, de Magyarországon az elmúlt száztíz évben háromszor is feltették, így aztán nem tekinthető egyedi problémának.

A dolognak vannak jogi és társadalmi természetű feltételei, pl. forradalom, vagy valami nagyon hasonló esemény, esetleg kell hozzá a törvényhozás döntése, és szükségesek a technikai feltételek, így a méltó, ünnepi környezet, továbbá az, hogy lehetőség szerint sok ember szerezzen tudomást a dologról.

Mielőtt gyanakodni kezdenének, hogy megint egy köztársaság kikiáltása készül, szeretnék mindenkit megnyugtatni, csak egy történet elbeszélése zajlik, a fentiek pedig nem szolgálnak semmi egyebet, mint hogy felkeltsék az érdeklődést. Persze igény azért volna rá...

Magyarországon 1989 végén, 1990 elején mintegy 80 százalékos többséggel a legelfogadottabb intézménynek a közvéleménykutatók szerint a Magyar Rádiót tekintették az emberek, és a Rádió leghallgatottabb műsora akkor, napi összesen 3 – 4 millió hallgatóval a Krónika volt.

Ez egyébként nem a mi érdemünk, hanem az emberek információéhségét mutatta, a mi érdemünk az, hogy a döntő többség megbízott, megbízhatott abban, amit mondtunk. Számomra nagy elismerés volt az is, amikor a Szabad Európa Rádió egyik munkatársa 1989 tavaszán azt mondta: gratulál nekem, mert a Magyar Rádió objektív tudósításokat közölt Varsóból az előző években, - az én tudósításaimat. A konkurencia elismerését persze mindig óvatosan kell fogadni, de abban az évben ez komoly dicséretnek számított.

Négy év Lengyelországban elég furcsa helyzetet teremtett, hiszen ott gyakorlatilag szinte mindenkit ismertem a hivatalos szereplők közül, és voltak a kapcsolataim a Szolidaritáshoz is, így készíthettem interjút 1988 szeptemberében Geremek professzorral, Walesa tanácsadójával, aki később lengyel külügyminiszter lett. Hozzá még éjfélkor, hosszú autózás után mentünk, figyelve, hogy követnek-e bennünket...

A Magyar Rádió és a Magyar Televízió becsületére legyen mondva, hogy közölték is az interjút, ami akkor nem kis szenzációnak számított. 1988 szeptemberében a 168 órában, életem első műsorvezetésekor konferálhattam fel, igaz, előtte össze – vissza kapcsolgattam a mikrofont, aminek következtében a hírszerkesztő, Nika Gyuri nem tudta beolvasni a híreket és én is csak nagy nehezen mondtam el műsorvezetői szövegemet, hogy: „Hölgyeim és Uraim! László József vagyok, és az Önök jövőjéből, Lengyelországból érkeztem!”

Lengyelországban akkor már javában folytak a kerekasztal - tárgyalások az ellenzék legalizálásáról, az ország demokratizálásáról. a lengyelek akkoriban fél évvel, később néhány hónappal a magyarok előtt jártak, ez egy év múlva változott meg és akkor a magyar események kezdtek el gyorsulni.

A lengyel szereplőket ismertem, de a magyarokat nem, hiszen külpolitikával és hírekkel foglalkozó fiatal újságíróként nem jutottam az akkori politikai elit közelébe, az újak pedig akkor szerveződtek, és akkor még nem létezett magyar műholdas televíziózás, sem pedig Internet...

Summa summárum, 1989 szeptemberében főnök lettem, alighanem kellett a „szűz kéz”, egyben pedig rekordokat állítottam fel, először mint a legfiatalabb külföldi tudósító, aztán mint az addigi legfiatalabb Krónika vezető. A Krónika sorsa a Magyar Rádióban presztízskérdés volt, heves csaták közepette változtak vezetői is. Ezekből a harcokból szerencsére kimaradtam, mert Lengyelországban voltam, de négy év alatt, Mester Ákos távozása után Győri Béla, utána Bolgár György és Farkas Zoltán (együtt), majd Kerekes András is főnökként dolgozott a Krónikában, vagyis ott majdnem olyan sebességgel változtak a vezetők, mint egy időben a kormányszóvivők, a TV elnökök vagy a pénzügyminiszterek.

Első ténykedésemmel rögtön összetörtem egy egész boltnyi porcelánt, amikor bementem az elődömhöz, Kerekes Andráshoz és kértem, hogy beszéljük meg az átadás – átvétel dolgait. Halálsápadt lett, mert egy apróságot elfelejtettek velem közölni: ő még nem tudta, hogy le van váltva... Ugyanakkor Andrással értettük egymást, és azt hiszem az elmúlt években ez volt az egyetlen eset, amikor normálisan meg lehetett beszélni egy ilyen ügyet.

1989 szeptember tizedikén megnyitották a határt a keletnémet menekültek előtt, amivel nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország új utat választott. A Parlament nagy többséggel megszavazta az új törvényeket, a módosított Alkotmányt. Annyi minden történt, mint máskor tíz esztendő alatt. Akik ott voltunk, dolgozhattunk 88 és 90 között, alighanem életünk egyik legnagyobb élményét élhettük át, és nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, bárhová kerültünk is utóbb.

Közben a Krónikában folytak a hatalmi csatározások, hiszen az „öregek, a régiek” továbbra is nagyon rossznéven vették, hogy egy ifjonc utasítgatja őket, még ha ez az utasítás roppant udvarias kérés formájában érkezett is. Az akkori főnök, Szalay Zsolt és P. Szabó József türelemmel viselte a harcokat és próbálta csitítani az ellentéteket, több – kevesebb sikerrel.

Október 22-én este kiderült, hogy Forró Tamás és Havas Henrik másnap reggelre behívta a reggeli műsorba vendégnek az ideiglenes köztársasági elnököt, Szűrös Mátyást. A dolog teljesen rendben lett volna, ha megosztják ezt az információt bárkivel a szerkesztőség vezetéséből.

Ez nem történt meg, ezért hogy úgy mondjam betelt a pohár. Este bementem a stúdióba, illetve a reggeli műsor előkészítő szobájába, ami a 10-es magnó nevet viselte. Emelt hangú párbeszéd kezdődött a két úr és köztem, ami azzal ért véget, hogy fölkaptam egy vaslábú széket és a kezemben fogva kikergettem a két „nagyágyút” a szobából. Utóbb egy interjúban Henrik azt mondta: csak arra várt, hogy hátat fordítsak neki, mert akkor leütött volna, de szemből nem támadt volna rám, hisz tudja, hogy erősebb vagyok...

Forró viszont nem vacakolt, reflexből elszaladt Ritter elnökhelyetteshez, és annak rendje módja szerint följelentett... Másnap reggel tehát Szűrös Mátyás volt a műsor vendége, hiszen ez a belső viharoktól természetesen még nem változott, ezt követően pedig azt kellett kitalálni a reggeli értekezleten, hogyan ne maradjunk le a köztársaság kikiáltásáról. Azt ugyanis tudtuk, hogy déltájban a Kossuth téren lesz az esemény, nyílik a Parlament ablaka, egy erkélyen megjelenik Szűrös Mátyás és kikiáltja a köztársaságot, de mikor, de hogyan??

Úgy tűnik, konfliktushelyzetben az ember kreativitása sokat javul. Az az ötletem támadt, hogy hangosítsuk ki hangszórókon a Déli Krónikát megelőző harangszót, akkor a budapesti Egyetemi Templom harangja szólt, időtartam: 1 perc 17 másodperc, ez szép és méltó keretet, hangdíszletet ad a dolognak, utána pedig jöhet az ideiglenes köztársasági elnök és kikiálthatja, amit ki akar kiáltani. Mi nem maradunk le semmiről, mert nem mi leszünk az ő történetében, hanem ő a miénkben...

Nos, ez történt, a Kossuth téren zúgott az Egyetemi Templom harangja és utána kikiáltották a Magyar Köztársaságot, másnap pedig azt írták az újságok, hogy: „és zúgtak a harangok”. Persze, de hol volt a harang? Nálunk, a Krónikában!

Ezért az ötletért egy forintot kaptam az akkori főnökségtől, és sokszor elgondolkodtam azon, milyen kár, hogy nem egy médiaügynökség voltam akkor, hiszen a kreatív munkáért, az ötletdíjért és a kivitelezés megszervezéséért egész szép összeget lehetett volna kérni.

Kérem, mindenképpen ügyeljenek a jövőben arra, ha köztársaságot kiáltanak ki, előtte pontosan állapodjanak meg a részletekről és a fizetési feltételekről!