Jacques Attali életútja igen változatos, ha élő személyt keresünk, aki sokat tett az európai együttműködésért és fejlődésért, akkor ő az, hiszen egyebek között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alapítója és első elnöke.

A saját weboldalán lévő életrajza szerint Attali 1943-ban született, az Ecole Polytechnique, az Ecole Nationale d'Administration (ENAR) végzettjeként és tíz éven át François Mitterrand francia elnök különleges tanácsadójaként négy nemzetközi intézmény alapítója: Action Against Hunger, EUREKA, EBRD és Positive Planet. 

A Positive Planet Alapítvány és csoport 22 éve támogatja a pozitív gazdaságot és vállalkozások létrehozását Franciaország, Afrika és a Közel-Kelet városaiban, eddig már több mint 11 millió mikrovállalkozót segített. Jacques Attali úgy 1000 vezércikket írt a L'Express magazin számára, és több mint 80 könyv szerzője, amelyekből 9 millió példányt adtak el, és amelyeket 22 nyelvre fordítottak le. Emellett számos zenekart vezényelt szerte a világon (Párizs, Grenoble, London, Jeruzsálem, Sanghaj, Asztana, Montreal, Lausanne, Brüsszel, Helsinki stb.)

Ebből talán  kiderült, hogy nem akárkivel állunk szemben...

Az alábbi szöveg is Attali weboldaláról származik, reflexió a mostani atomválságra, egy olyan ember reflexiója, aki korábban már átélt két hasonló válságot, ezért gondoltam, hogy tanulságos lehet másoknak is.

"1962. október 26-án, pénteken reggel úgy indultam el a gimnáziumba, hogy azt hittem, valószínűleg nem érek haza élve. Azon a napon, - amelyre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna -, az a hír járta, hogy ha a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, Nyikita Hruscsov ragaszkodik ahhoz, hogy SS4 és SS5 nukleáris rakétákat telepítsen Kubába, akkor az Egyesült Államok megsemmisíti a rakéták robbanófejeit szállító szovjet hajókat, amelyek néhány mérföldre a kubai partoktól álltak, és ezzel olyan láncreakciót idéz elő, amely néhány óra alatt totális nukleáris háborúhoz és mind a 3,1 milliárd ember halálához vezet.

Ahogy a gimnáziumba sétáltam, a rádión és az újságokon kívül semmilyen információval nem rendelkeztem, az volt az érzésem, hogy az én még mindig oly rövid életem megszakad; hogy az én városom, amely oly gyönyörű, el fog pusztulni; hogy mindannyiunk reményei szertefoszlanak. Nem emlékszem, hogy féltem volna: a helyzet túl abszurd volt ahhoz, hogy megijedjek. Sokkal később értettem meg, hogy ez a félelem megalapozott volt: azon a reggelen, tíznapos intenzív tárgyalások után, amelyek addig nem vezettek sehová, és egy higgadt és határozott amerikai tárgyaló (az elnök testvére, Robert Kennedy) és egy, a második világháború tragédiáit átélt szovjet vezető (Nyikita Hruscsov) között zajlottak, a szovjetek beleegyeztek, hogy leszerelik a Kubában már felépített indítóállásokat, és visszaszállítják a nukleáris robbanófejekkel megrakott hajókat a kikötőikbe. Cserébe az amerikaiak írásban vállalták, hogy kivonják Jupiter-rakétáikat Törökországból és Olaszországból (amiről már korábban döntöttek), és nem szállják meg Kubát.

Húsz évvel később, 1984/1985 telén, hasonló időszakot éltem át, sokkal kevésbé reklámozottan, amikor a Szovjet Kommunista Pártot akkoriban vezető öreg apparitcsikok Konsztantyin Csernyenko körül tökéletesen elszántnak mutatkoztak, hogy az emberiséget a saját sírjukba rántják, ha nem semmisítjük meg saját atomfegyvereinket; és még mindig hallom Csernyenko kiabálását, fenyegetéseit a Kreml egy nagyon kicsi szobájában, ahová a szenvtelen és elszánt François Mitterrand-t kísértem.

Miközben őt hallgattam, megpróbáltam elképzelni, hogy 4,7 milliárd emberi lényt hurcolnak a pusztulás felé. Nem féltem, mert ez még mindig elképzelhetetlen volt, mégis lehetséges, és valószínűleg csak Csernyenko vártnál korábbi halála mentett meg minket. Lehetővé tette Mihail Gorbacsov számára, hogy sikerre vigye puccsát a fiatal brezsnyevistákkal szemben, akik még nem álltak készen a hatalom átvételére.

Ma ugyanilyen intenzitású időszakot élünk. Ugyanúgy van egy kétségbeesett hatalom, amelynek nincs más megoldása a túlélésre, mint külső kalandba bocsátkozni. A következő napokban, hetekben és hónapokban ismét azt kockáztatjuk, hogy belerángatnak minket egy nukleáris kataklizmába. Még erősebb fegyverekkel, amelyek mind a nyolcmilliárd embert kiirthatják. Ez megint túl őrületes ahhoz, hogy belegondoljunk. Túl őrült ahhoz is, hogy féljünk tőle. Ha a világ így harmadszor is a szakadék szélén áll, az azért van, mert Oroszország még nem tudott lehorgonyozni a demokráciában, amely az egyetlen valódi garancia a háborúskodás ellen. Nem lesz ugyanolyan esélyünk, mint 1962-ben: Vlagyimir Putyin nem élte át a második világháborút. Nem lesz ugyanolyan esélyünk, mint 1985-ben: úgy tűnik, fizikailag nem olyan legyengült, mint Csernyenko volt.

Ha valami megment bennünket a legrosszabbtól, az vagy egy moszkvai palotapuccs lesz, vagy Putyin felismeri, hogy személyesen és a történelem szemében mindent elveszíthet, ha úgy cselekszik, ahogyan cselekszik. Mégis, a történelem és az abban elfoglalt helye érdekelheti őt. És mint az előző két alkalommal, ez csak akkor sikerülhet, ha a demokráciák nem engednek a félelemnek és a zsarolásnak.

Ha az emberiség ismét csodával határos módon átvészeli a válságot nem szabad visszatérnünk a régi kerékvágásba. Nem szabad azt hinnünk, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Fel kell szerelnünk az emberiséget olyan eszközökkel, amelyekkel megakadályozhatjuk, hogy a jövőben bárki is veszélyeztesse (és nem csak háborúval) a saját létét."

j@attali.com