A Wall Street Journal ma hosszú cikket közölt Henry Kissinger új könyvéről, ezt fordítottam le.

Henry Kissinger 99 évesen nemrég adta ki 19. könyvét, a Leadership: Hat tanulmány a világstratégiáról" című könyvét. A könyv a II. világháború utáni vezetők sajátos panteonját mutatja be, és történelmi eredményeit elemzi: Konrad Adenauer, Charles DeGaulle, Richard Nixon, Anwar Sadat, Lee Kuan-Yew és Margaret Thatcher.

Az 1950-es években, "mielőtt belekeveredtem volna a politikába" - meséli Kissinger úr manhattani irodájában egy párás júliusi napon -, "az volt a tervem, hogy írok egy könyvet a béke létrejöttéről és megszűnéséről a 19. században, kezdve a bécsi kongresszussal, és ebből lett egy könyv, majd egy könyv egyharmadát már megírtam Bismarckról, és az első világháború kitörésével akartam befejezni". Az új könyv, mondja, "egyfajta folytatás. Nem csak egy korabeli reflexió".

A "Leadership" című könyvben bemutatott mind a hat személyiséget - mondja a volt külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó - az általa "második harmincéves háborúnak" nevezett 1914 és 1945 közötti időszak alakította, és hozzájárult az azt követő világ formálásához. Kissinger szerint pedig mindannyian a vezetés két archetípusát ötvözték: az államférfi előrelátó pragmatizmusát és a próféta látnoki merészségét. 

Arra a kérdésre, hogy ismer-e olyan kortárs vezetőt, aki a tulajdonságoknak ezt a kombinációját hordozza magában, így válaszol: "Nem. Azt a megjegyzést tenném, hogy bár De Gaulle-ban megvolt ez, ez a vízió önmagáról, Nixon és valószínűleg Szadat, vagy akár Adenauer esetében nem lehetett volna ezt korábban tudni. Másrészt egyikük sem volt alapvetően taktikus ember. Mesterei voltak a taktika művészetének, de a hivatalba lépésükkor volt egyfajta céltudatosságuk".

Kissingerrel soha nem lehet sokáig beszélgetni anélkül, hogy ne hallanánk ezt a szót - cél - a próféta meghatározó tulajdonsága, egy másik, a kiegyensúlyozottság, az államférfiak vezérlő törekvése mellett. Az 1950-es évek óta, amikor a Harvard ösztöndíjasaként a nukleáris stratégiáról írt, Kissinger úr a diplomáciát a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásként értelmezte, amelyet a nukleáris katasztrófa lehetősége árnyékol be. A modern fegyvertechnológia apokaliptikus potenciálja szerinte az ellenséges hatalmak egyensúlyának fenntartását, bármilyen kényelmetlen is legyen az, a nemzetközi kapcsolatok egyik legfőbb szükségszerűségévé teszi.

"Az én gondolkodásomban az egyensúlynak két összetevője van" - mondja. "Egyfajta hatalmi egyensúly, erőegyensúly az olykor ellentétes értékek legitimitásának elfogadásával. Mert ha azt hiszed, hogy erőfeszítéseid végeredményének a te értékrended érvényesítésének kell lennie, akkor szerintem az egyensúly nem lehetséges. Az egyik szint tehát egyfajta abszolút egyensúly." A másik szint, "a vezetés egyensúlya, ami azt jelenti, hogy a saját képességeid és hatalmad gyakorlásának vannak korlátai ahhoz képest, ami az általános egyensúlyhoz szükséges". Ennek a kombinációnak az elérése "szinte művészi készséget igényel" - mondja. "Nem túl gyakran fordult elő, hogy az államférfiak tudatosan törekedtek volna erre, mert a hatalomnak annyi lehetősége volt a kiterjesztésre anélkül, hogy az katasztrofális lett volna, hogy az országok soha nem érezték ezt a teljes kötelezettséget".

Kissinger úr elismeri, hogy az egyensúly, bár alapvető fontosságú, önmagában nem lehet érték. "Lehetnek olyan helyzetek, amikor az együttélés erkölcsileg lehetetlen" - jegyzi meg. "Például Hitlerrel. Hitlerrel felesleges volt az egyensúlyról vitatkozni - még ha némi együttérzésem is van Chamberlainnel, ha úgy vélte, hogy időt kell nyernie egy olyan leszámoláshoz, amelyről úgy gondolta, hogy amúgy is elkerülhetetlen lesz".

A "Vezetés" című könyvben Kissinger úr reményét fejezi ki, hogy a kortárs amerikai államférfiak elsajátíthatják elődeik tanulságait. "Úgy gondolom, hogy a jelenlegi időszaknak nagy gondot okoz az irány meghatározása" - mondja Kissinger úr. "Nagyon érzékenyen reagál a pillanatnyi érzelmekre." Az amerikaiak ellenállnak annak, hogy a diplomácia gondolatát elválasszák az "ellenféllel való személyes kapcsolatok" gondolatától. Elmondása szerint hajlamosak a tárgyalásokat inkább misszionárius, mintsem pszichológiai szempontból szemlélni, inkább megtéríteni vagy elítélni tárgyalópartnerüket, mintsem a gondolkodásukba való behatolásra törekedve.

Kissinger úgy látja, hogy a mai világ veszélyes egyensúlytalanság határán áll. "A háború szélén állunk Oroszországgal és Kínával olyan kérdésekben, amelyeket részben mi hoztunk létre, anélkül, hogy bármilyen elképzelésünk lenne arról, hogyan fog ez végződni, vagy hová kellene vezetnie" - mondja. Vajon az USA úgy tudja kezelni a két ellenfelet, hogy háromszögel közöttük, mint a Nixon-években? Nem kínál egyszerű receptet. "Nem lehet most azt mondani, hogy szétválasztjuk őket, és egymás ellen fordítjuk őket. Mindössze annyit tehetsz, hogy nem gyorsítod fel a feszültséget, és lehetőségeket teremtesz, és ehhez kell, hogy legyen valami célkitűzésed".

Tajvan kérdésében Kissinger aggódik, hogy az USA és Kína válság felé haladva manőverezik, és Washington részéről állhatatosságot tanácsol. "A mindkét fél által folytatott politika eredményezte és lehetővé tette Tajvan fejlődését egy autonóm demokratikus entitássá, és 50 éven át megőrizte a békét Kína és az Egyesült Államok között" - mondja. "Ezért nagyon óvatosnak kell lenni az olyan intézkedésekkel, amelyek látszólag megváltoztatják az alapstruktúrát".

Kissinger az év elején vitát váltott ki azzal, hogy arra utalt, hogy az Egyesült Államok és a NATO óvatlan politikája okozhatta az ukrajnai válságot. Nem lát más választást, mint hogy komolyan vegye Vlagyimir Putyin kinyilvánított biztonsági aggályait, és úgy véli, hiba volt a NATO részéről, hogy jelezte Ukrajnának, hogy végül csatlakozhat a szövetséghez: "Azt hiszem, hogy Lengyelország - az összes hagyományos nyugati ország, amely a nyugati történelem része volt - logikus tagja a NATO-nak" - mondja. Ukrajna azonban szerinte az egykor Oroszországhoz csatolt területek összessége, amelyet az oroszok sajátjuknak tekintenek, még ha "egyes ukránok" nem is. A stabilitást jobban szolgálná, ha pufferként működne Oroszország és a Nyugat között: "Én Ukrajna teljes függetlenségét támogattam, de úgy gondoltam, hogy a legjobb szerepe valami olyasmi lenne, mint Finnországé".

https://www.wsj.com/articles/henry-kissinger-is-worried-about-disequilibrium-11660325251