Olvastam egy hosszú cikket az Indexen Tímár Györgyről, akinek élete során nagyon sok szenvedés jutott osztályrészül. A cikk igen részletesen írja le Tímár doktor életét, harcait, ám egy lényeges történetet nem mond el, ezért engedjék meg, hogy kiegészítsem ezzel a húsz évvel ezelőtti írással.

Az elmaradt kézfogás története

Az alábbi történet adalék a huszadik századi magyar lélektanhoz, továbbá segédeszköz bizonyos történések könnyebb megértéséhez. Amenynyiben Ön úgy érzi, hogy a kívánt célt mégsem érte el, forduljon pszichológusához vagy történészéhez... A hatvanas években Magyarországon az egyik leghírhedtebb ügy, majd per az Ónodié volt. Zengett a korabeli sajtó a korruptnak, csalónak nevezett vendéglátósról és társairól, a szocializmus állítólagos ellenségeiről.

Egy fiatal ügyvéd segítette a védelmet, aki mellesleg jól sakkozott és nagyon jól bridzselt. Eme szellemi sportok szeretetét és ismeretét otthonról hozta, lévén egy valaha gazdag gyáros- és kereskedőcsalád ivadéka. A gyárat államosították, az ifjú azonban beilleszkedett a hatvanas évek szocializmusába, ügyvédkedett, s a bridzs révén hamar eljutott a mások számára csak áhított Nyugatra is. Bécsben egy nemzetközi bridzsversenyen vett részt, majd újságíróknak arról beszélt, hogy törvénytelen a per, amelyet odahaza a vendéglátósok ellen folytatnak.

Ezt követően mintha mi sem történt volna, beült autójába, és hazaindult. Már várták, letartóztatták, és államellenes tevékenység miatt elítélték. Maradék vagyonát elkobozták, jogaitól megfosztották, szakmájától eltiltották, magánzárkában tartották, veszélyes ellenségnek nyilvánították. Az igen csúf politikai, koncepciós perben nagyon durva ítéletet hoztak, kettétörve egy ember életét.

Amikor a még mindig fiatal ex-ügyvéd kiszabadult, a hetvenes évek elején vendéglátós barátai, Venez József és Ónodi Lajos megpróbáltak állást, munkát szerezni számára, hiszen végül is közvetve, de miattuk veszítette el a munkáját. Különböző vállalatvezetőket kerestek fel, de mindenütt elutasításra találtak. Sőt, az egyik igazgató (Venez József elmondása szerint) még hozzá is tette nemleges válaszához: csak nem képzelitek, hogy ilyen antikommunistának én munkát adok?

Telt-múlt az idő: 1990-ben az egykori ügyvédet bűncselekmény hiányában felmentették, sőt, országgyűlési képviselővé választották. Bekerült a parlamentbe az igazgató is, aki annak idején nem adott munkát az „antikommunista” ügyvédnek. 1994-ben az ügyvéd tagja lett a választásokat ellenőrző bizottságnak, amelyet időről időre meglátogatott az egykori, immár nyugdíjas vendéglátóipari igazgató, dr. Boross, ugyanis közben ő lett a miniszterelnök.

A kabinet főnökének vagy valaki másnak az illető kíséretéből feltűnt, hogy a bizottság egyik tagja nem fog kezet a miniszterelnökkel. Amikor ez másodszor is elmaradt, diszkréten megkérdezte az ügyvédet, a kisgazdapárt egyik vezetőjét, vajon miért tér ki a miniszterelnök elől. Akkor az ügyvéd elmondta neki a fenti történetet, ami után sem az illető, sem pedig a biztonsági emberek nem merték erőltetni a gesztust.

A kézfogás pedig azóta is elmaradt. Csakúgy, mint egy esetleges kiadós beszélgetés. No, nem arról, hogy mennyire működött a gulyás- és pörköltkommunizmus híveként és érdekében az ex- és jelenlegi politikus mint egykori vendéglátós nagyfőnök, hiszen az akkori rend nyílt ellenfeleként bizonyosan nem tölthetett volna be hosszú évekig vezető posztot. Hanem talán azt beszélhette volna meg a két úr, hogy a megbocsátásnak feltétele-e a bocsánatkérés; hogy a bocsánatkérés vajon idegen szokás-e a magyar politikai kultúrában; s hogy meddig tartható olyan állapot, amikor hol szövetségesek, hol - gyakrabban - ellenfelek nem beszélnek egymással.

Mert az évtizedekkel korábbi sérelmek malmai oly lassan őrölnek, hogy a Jóisten sem győzi kivárni, mi kerül ki a malomkerekek közül. Hősünk helyzete tiszta, sőt, kevesen vannak a magyar politikában ennyire tiszta helyzetben: egy sikeres ügyvédi karriert, sikeres életet brutálisan, politikai okokból törtek ketté a hatvanas években. Bár valószínűleg nem ilyen életutat választ, ha választásra módja nyílik. De nem választhatott.

A másik férfi folyton a győztesek közé tartozott, leszámítva az 1994-es választási vereséget, amelyet saját médiaháborújának is tulajdoníthatott, hiszen az ő jóváhagyásával történt, ami történt. Sőt, még illetékes személyként ő dolgoztatta ki a forgatókönyvet, illetve ő felelt a médiapolitikáért. És ezt írta róla 1994 elején az a tájékoztató, amelyet az egyik német konzervatív párt alapítványa adott ki Bonnban.

Az ügyvéd antikommunizmusa érthető: miért szerette volna meg azokat, akik őt és családját tönkretették? A másik férfi életútja figyelemre méltó. Igaz, néhol magyarázatra szorul, de nem érthetetlen. Érthetetlen viszont, hogy a magyar politikai kultúrában miért ismeretlen fogalom a bocsánatkérés.

LJ 

Teljes terjedelemben a 168 óra című lapban, 2000-ben jelent meg az írás