A liberális katolicizmus

Nem vagyok se teológus, se vallástörténész, még filozófus sem, csak elég sokat olvasok. Így aztán, amikor mást sem látni a kormányzati portálokon, hogy a kereszténység és a kereszténydemokrácia halálos ellensége a liberalizmusnak, akkor egy nem túl régi olvasmányomat idéztem fel, amit ezennel ajánlok a téma iránt érdeklődők figyelmébe.

A liberális katolicizmusról van szó, amely nem teljesen újkeletű történet, hiszen a 19. században Nyugat-Európa szerte feltűntek a liberális katolikus csoportok, amelyeket két fő ismérv alapján jellemezhetjük. Egyik ismertetőjegyük, hogy a liberalizmusból elsősorban az egyéni, társadalmi és politikai szabadságjogokat fogadták el, azok megvalósulásáért küzdöttek, a gazdasági liberalizmust, a korlátlan szabad versenyt azonban elutasították, írta 2007-ben tanulmányában Szkárosi Niké,

Politikai liberalizmusuk erős szociális érzékenységgel párosult, és több csoportjuk esetében szorosan egybekapcsolódik a szociális katolicizmussal. 

A liberális katolikusok, vagy katolikus liberálisok másik jellemző vonása, hogy nézeteik szerint a liberalizmus alapelvei nincsenek ellentétben a katolicizmussal. Hívek maradtak az egyház tanításához, hitelveihez, de mindezt összeegyeztették liberális elveikkel és a polgári szabadságjogokért vívott harcukkal. Ezen kívül azt kívánták, hogy az egyház nyisson ablakot a modern világra, biztosítson hívei számára nagyobb mozgásszabadságot, és erőteljesebben vonja be a laikusokat az egyház életébe...

A 19. században Magyarországon Deák Ferenc volt ennek a gondolkodásnak a megtestesítője, és ezt az egyházak számára az egyesületi forma bevezetésével törvénybe is akarta iktatni. Remélhetőleg emiatt nem keresztelik át a róla elnevezett utcákat és tereket, és a húszezresről se veszik le az arcképét...

Az is tudott, írta Szőnyi Szilárd A Szív című jezsuita lapban, hogy "a keresztények – bizonyos megkötésekkel – sokféle világnézetet képviselhetnek anélkül, hogy szembe kerülnének egyházukkal. Régebben például a katolikus tanítóhivatal élesen elítélte a liberalizmust és a szocializmust, de a Szent Officium 1864-ben azt a gondolatot is kárhozatosnak nevezte, miszerint „a római pápának lehet és kell összebarátkoznia a haladással, a szabadelvűséggel és az újabb polgárosodással”.

A Szentszék 1949-ben kiadott nyilatkozatával a kommunista pártok képviselőitől, szavazóitól és lapjaik olvasóitól is megtagadta a szentségeket. Napjainkban azonban nincs érvényben ilyen tilalom, így a hívők szavazáskor a lelkiismeretük szerint, de a krisztusi értékeket szem előtt tartva hallgathatnak akár a szívükre, akár az eszükre, emlékeztet Szónyi.

"Az „ős-kereszténydemokraták” a két világháború között szerepet vállaltak a szekuláris állam felépítésében, vagyis pártjaik nem annyira a krisztusi tanokkal, hanem nagyon is világi üzenettel váltak sikeressé. Erre emlékeztetett Sólyom László volt államfő is, az Eötvös Csoport két évvel ezelőtti összejövetelén, mondván: az utóbbi három évszázadban az európai szellemi életet a szekularizáció uralta, és a kormány által óvni szándékozott értékek „ennek az elvilágiasodott, a maga idején egyházellenes korszaknak voltak a termékei- írja Szőnyi.”

Hosszasan idézhetnék még különböző, a témához értő szerzők írásaiból, azonban egy tény: nem felel meg a valóságnak a hit és a szabadelvű gondolkodás durva módon való szembeállítása, és állítólagos kibékíthetetlensége.

A hatvanas években a Vatikáni Zsinat éppen hogy a felvilágosodás óta eltelt időszak gondolkodását egyeztette a katolikus egyház gondolkodásával, és Ferenc pápa homíliái, enciklikái és legújabban tweetjei ezt a gondolkodást tükrözik, vagyis személyes tanácsom az: ne legyetek pápábbak Ferenc pápánál!

László József