Ez a költemény szól a halhoz, mely nem beszél, - minő szeszély -, sőt, leginkább hallgat,

de legalább sose hal meg, csak a végén, - együtt velem.

Kedves Remény,

nem ismerem túl jól kegyed,

bár nevét hallottam sokat,

s azt is, miként vert át már másokat,

de bízom abban, hogy megváltozott,

Mihály leckéje nyomot hagyott csalfa lelkén,

hisz azóta eltelt már pár század,

és a jó remény is holtig tanul.

Nem utánzat,

nem szerelmi bánat vezeti tollam,

hanem aggodalom.

Kedves Remény, - a toll bizalmas, tegez-,

leszel szíves e jeles napon, a költészetén,

jelet adni, vagyis magad,

hogy itt vagy velünk,

s nem mással ügyködsz ellenünk,

hisz mindenhol van remény,

tele veled a világ,

lottériák viselik neved, Esperanza,

mily költői csalás!

Nem nőről szól hát versem,

bár a kísértés örök,

hanem a Jövőről, arról a másik csalfa hölgyről,

- lám máris dugámba dőltem -,

aki együtt veled századok óta

bájosan integet a túlsó partról,

ahova krokodil hátán ugorhat át az ember.

Nézem a hölgyet, és jaj,

egy pillanat alatt lett vén banya a szépség,

aki már nélküled van ott, Reménység.

Mihály, segíts!

Mondd el neki, leckédet ne feledje,

ne lépjen le, ha úgy tart kedve,

hisz versben él ő is, a vak,

szavak tartják életben a csalfát,

hát hozza vissza azt a másik nőt,

a szép, szeretni való Jövőt.

LJ