Járvány idején nosztalgiázik az ember, ez bocsánatos bűn... Na nem arról, hogy milyenek voltak azok a régi szép járványok, hanem arról, milyen szép volt fiatalnak és vagánynak lenni...

Ifjak voltunk és bohók az 1980-as évek elején, és a Magyar Rádióban dolgoztunk, ahol szívesen fogadták, ha az embernek voltak ötletei. A 168 óra - akkor még kizárólag szombat délutáni rádióműsorként - különösen fogadó késznek bizonyult. Az ötletek nem annyira politikai voltak, mert az tabunak számított, vagy inkább a befolyásos, régi elvtársak vadászterületének, de kisebb dolgokat meg tudtunk csinálni.

A nyolcvanas évek elején meglehetősen sok ifjú titán bukkant föl, így egy bizonyos Friderikusz Sándor, mellette Dömsödi Gábor, és persze Havas Henrik.

Akkortájt elég komoly feltűnést keltett, hogy ismeretlen tettesek folyamatosan fosztogatták a józsefvárosi pályaudvaron álló tehervagonokat. a MÁV vezetése állította, hogy ők mindent megtesznek az őrzésért, nekünk viszont Dömsödi kollégával az az ötletünk támadt, hogy éjszaka átmászunk a kerítésen, elmegyünk/lopakodunk egy szerelvényhez, ipiapacs leolvassuk a kocsiszámokat, várunk egy kicsit, majd kimászunk, és az egészet magnóra véve egy akcióriportot készítünk.

Mester Ákos meg is vette az ötletet, így először terepszemlére mentünk, kinéztünk egy kissé romos alacsonyabban lévő kerítésrészt, majd éjfél körül visszatértünk és kezdődött az akció.

Magnó bekapcsol és mint egy sporteseményt kezdtük közvetíteni a mászást, azt, hogy éppen merre megyünk, mit látunk. Egyszer csak megtorpantunk, mert megláttuk, hogy egy mellékvágányon egy rövidebb leponyvázott szerelvényt géppisztolyos szovjet katonák vesznek körül, sokan voltak és nem úgy tűnt, hogy nagyon barátkozni lehetne velük...

Basszus, ennek mondhatod, hogy a Magyar Rádiótól jöttél, suttogtam bele a mikrofonba, nem kicsit betojva, Dömsödi kolléga pedig köpni-nyelni sem tudott,  - utólag durcáskodott is, hogy semmilyen poén nem jutott eszébe.

Mit tegyünk? Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem veszünk tudomást a katonákról, indultunk tovább, ők pedig nem vettek tudomást rólunk, nem a fegyver vagy lőszerszállítmányt akartuk elrabolni...

Folytattuk a lopakodást, - ami ekkor már nem is volt az -, odaértünk a kiszemelt szerelvényhez, leolvastuk, ipiapacs, - akkor még. az analóg világban körülményesebb lett volna  fotózni - és mint aki jól végezte a dolgát, eljöttünk és kimásztunk a kerítésen.

A riport jól sikerült, el is hangzott, de az ominózus mondat - ennek mondhatod, hogy a Magyar Rádiótól jöttél - sajnos a szemétkosárban landolt a szalagon...