Csernobil és Fukusima, Mexikói-öböl és a vörösiszap és a Churchill-elv

A kríziskommunikáció olyan tevékenység, amely válsághelyzetben a szervezet működési zavarainak leküzdését szolgálja, és melynek során hírek és információk továbbítása történik. A szervezet reputációja sokszor a legfontosabb érték, legyen szó cégről, államról, fociklubról. A reputációt pedig meg kell védeni. Ezt azonban a legtöbbször rosszul csinálják, erre hozok fel példákat, térben, időben eltérő eseteket.

A Churchill-elvet ugyanis katasztrófa esetén nem alkalmazza senki. Hogy mi a Churchill-elv? Nos, egy mondatban: "Nem ígérhetek mást, csak vért, verejtéket és könnyeket." A brit miniszterelnök így beszélt, amikor a hitleri Németországgal hadban álló Anglia vezetését átvette. Elég komoly válsághelyzet volt az, meglehetősen nagy szervezeti-működési zavarokkal.

Az alábbiakban négy példát mutatok: négy környezeti-természeti katasztrófáról, amelyet részben vagy egészben emberi tevékenység váltott ki és amelynél nem alkalmazták a Churchill elvet. A négy helyszín Csernobil, Fukushima, a Mexikói-öböl. illetve az ott történt olajkatasztrófa, és Kolontár, a vörösiszap katasztrófa helyszíne.

Csernobil idején Varsóbvan voltam, ott éltem át a történteket, majd Csernobil után huszonnégy évvel később Budapestről próbáltam figyelemmel kísérni mindazt, ami Japánban történt, és a Világtudomány, részben pedig a VGOnline számára összefoglalni a történéseket.

A Japánban történtekkel gyakorlatilag azonos időben következett be a Mexikói-öbölben az olajkatasztrófa, és Magyarországon a vörösiszap tragédia. Egyik esetben sem voltam a helyszínen, és természetesen hatalmas különbség van az elérhető információk mennyiségében, az elérési utakban-módokban, a technológiában.

Látszólag óriási a különbség az események kommunikációjában, de az egykori Szovjetunióban és majd negyedszázaddal később Japánban bizonyos hibákat mindkét alkalommal elkövetett az adott ország vezetése.

A műholdak, az internet és a digitális technológia korában, továbbá egy demokráciában persze nem lehet úgy titkolózni, ahogy azt annak idején a Szovjetunióban megpróbálták, de még a műholdak sem látják, hogy mi zajlik egy reaktor belsejében. Érthető módon mindkét helyen el akarták kerülni a pánikot, de a halogatás, az információk csepegtetése sok emberi életet követelt – követelhet, és halogatással, a felelősség elhárításával a dolgok csak súlyosabbak lesznek.

Huszonöt éve a szovjet világhatalom összeomlását gyorsította fel a katasztrófa, míg a közelmúltban egy gazdasági nagyhatalom roppanhatott volna meg – nagyon súlyosan. A közelben többen várakoztak arra, hogy átvegyék a helyét és piacait.

1986-ban végleg megdőlt a mindenható, mindent tudó szovjet állam mítosza – az államot nyilvánosan hazugságon kapták, 2011-ben pedig a csaknem mindenre képes technológia legendája omlott össze a japán csodával együtt.

A japán kormányt és az üzemeltető céget inkompetenciával vádolták, mert nem volt megfelelő az együttműködés és a kommunikáció, és a lakosságot nem készítették fel megfelelően a katasztrófa további következményeire. Nem tudni szándékos, vagy véletlen tévesztés volt-e, amikor a millisievert helyett mikrosievert hangzott el a felelős kormányzati személy szájából a sugárzás mértékét illetően.

A különbség nem elhanyagolható, „csak” ezerszeres… Aztán jött a tízmilliószoros sugárzásról szóló hír, amelyet korrigáltak, hogy nem, csak a megengedett százezerszeresére nőtt a sugárzás. Az atomerőmű üzemeltetői, miután állítólag tévesen közölték korábban, hogy hirtelen nagyon megugrott a radioaktivitás szintje, s az egyik reaktorblokkban a víz radioaktivitása a normális érték tízmilliószorosára nőtt. Bocsánatot kértek, azzal, hogy a korábbi hír „nem hiteles”.

A japánok persze megkérdezhették, hogy akkor most mi van? Mennyire hiteles a Tepco? Erre Csernobilban nem volt mód...

A Harvard Business Review (HBR) a világ egyik legtekintélyesebb üzleti folyóirata. A lap japán kiadásának szerkesztői a fukusimai katasztrófa után küldtek egy levelet minden társlapnak a világon, így a Harvard Business Review még létező magyar kiadásának is.

Akkoriban a HBR menedzser-szerkesztője voltam, így a levelet én is megkaptam. Ebben leírták az addigi fukusimai történéseket, beleértve az alábbiakat:

„Still, many people in this country are expressing anger toward the shoddy responses of Tokyo Electric Power Co., Ltd., the operator of the nuclear power plants. At first, the company attempted to conceal the facts, then repeatedly offered only ambiguous responses and limited information. Eventually, after government officials confronted the company´s top management these issues were resolved. However, due to the company´s organizational characteristics to conceal information, the feeling that they are continuing to handle the situation inadequately remains.”

„Mégis, az országban sokan dühösek a Tokyo Electric Power Co., a nukleáris erőművek üzemeltetőjének silány válaszai miatt. Kezdetben a cég megpróbálta eltitkolni a tényeket, majd újra és újra csak kétértelmű válaszokat, és kevés információ adott. Végül, miután a kormányzati tisztviselők szembesítették a cég felső vezetését ezzel, a kérdések talán megoldódnak. Mivel azonban a vállalat szervezeti jellemzői közé tartozik, hogy eltitkolja az információkat, az érzés, hogy továbbra sem megfelelően kezelik a helyzetet, megmarad.”

Azt hiszem, a japán kollégáknak teljesen igaza volt, erre legkésőbb a mostani eset után mindenkinek rá kell döbbennie… A híradások minősége, a hivatalos források szavahihetősége értelemszerűen felmerülő kérdés minden ilyen esemény kapcsán.

A „csernobili” kommunikáció (ellentmondások a cég és a kormány beszámolóiban, bagatellizáló megjegyzések stb.) mindenesetre tetten érhető: azon nyilatkozatok pl., melyek nem számolnak be a sugárzás mértékéről, de azt közlik, hogy a „sugárzás csökkent a robbanás óta”, legalábbis nem növelik a lakosság szemében a hivatalos közlemények hitelét.

Az atomerőművet üzemeltető TEPCO, annak ellenére, hogy az egész világ láthatta a reaktorcsarnok felrobbanását, sajtóközleményeiben két nappal esemény után is mindössze a „fehér füst” és a „robbanási zaj” kifejezésekkel utal rá. Itt nem árt kitérőt tenni arra, hogy a TEPCO-ról 2002-ben és 2007-ben kiderült, hogy évtizedekig hamisították az atomerőműveik állapotáról beszámoló, az azokon végrehajtott felülvizsgálatokról, karbantartásokról és az azokban bekövetkezett eseményekről szóló jegyzőkönyveket.

A hamisítási botrányok alapjaiban rázták meg a japán atomenergia-ipar alaposságába, szavahihetőségébe vetett hazai és nemzetközi hitet. A sors kegyetlen fintora, hogy a fukusimai erőművet a katasztrófa idejére le akarták állítani…

Legalábbis érdekes a sajtóközlemények visszatérő fordulata, amelyben a cég a japán kormány utasításaira hivatkozik: ez a hazaitól jelentős mértékben eltérő kultúrára utal, Magyarországon elvileg a kormány semmilyen körülmények között nem dönthetne arról, hogy a reaktorban található nyomást csökkenthetik-e a Paksi Atomerőműben, bármilyen vészhelyzetről is legyen szó.

Más szempontból is egyre több a hasonlóság a Japánban zajló események és a 25 évvel ezelőtti csernobili katasztrófa között, ami a fizikából, a sugárzás természetéből adódik. Japánban a robbanások és a tűz után fukusimai atomerőmű húsz kilométeres körzetéből telepítettek ki 200 ezer embert, nagyjából annyit, amennyit 25 évvel ezelőtt Csernobil körzetéből. Harminc kilométeres körzetben pedig mindenkinek a házon belül kell tartózkodnia. Csernobilban

1986-ban harminc kilométeres körzetben jött létre az erőmű körül a Zóna, az a terület, amelyet a katasztrófa utáni radioaktív kihullás a legnagyobb mértékben szennyezett. A zóna területe nem kör alakú, hanem a kihullás irányát figyelembevevő alakzat, melynek a csernobili atomerőműhöz legközelebb eső pontja attól 30 km-re van, ugyanakkor nyugati irányban legalább 60 km távolságba is elnyúlik.

Ez a 30 km-esen belül álló 10 km-es zónára is érvényes, ez utóbbi a legszennyezettebb, lakhatatlanná nyilvánított részek megkülönböztetését szolgálja. A külső 20 km-es részen már akár lakni is lehetne, bár az emberek hivatalosan valószínűleg már nem költözhetnek vissza. Egyes hatvan év feletti helyi lakosoknak engedte csak meg a kormány a visszatelepülést. A zónát 1986-ban állították fel, a mai napig katonai őrizet alatt van, csak 18 év feletti személyek illetve csak ukrán vagy régi szovjet rendszámú gépjárművek léphetnek be a zónába, külön engedéllyel.

Az is a hasonlóságok közé tartozik, hogy Fukusimában vizsgálják annak lehetőségét: a szerencsétlenül járt atomerőművet ugyanúgy egy szarkofág alá rejtik, mint tették 25 éve Csernobilban. Az erőművet üzemeltető Tepco cég először vetette fel nyilvánosan annak gondolatát, hogy homokkal és betonnal temessék be a reaktorokat, akárcsak az ukrajnai katasztrófa színhelyén.

Az atomipar 25 éve hatalmas bizalmi vesztéseget szenvedett, ezt az energiaéhség mára részben feledtette, de már látható, hogy a japán katasztrófa teljesen új irányokat szab a világnak, akárcsak anno Csernobil tette. Ismét fölértékelődhet a földgáz és a megújuló energia szerepe, bár német jogászok 8 éve kissé elhamarkodott tartották Merkel kancellár azon bejelentését, hogy leállítják a régi reaktorokat – erre ugyanis nincs jogi alap, pl. egy törvény, mondták… Aztán lett jogi alap, és az utolsó működő német atomerőművet is lebontották.

A földgáz fölértékelődése újabb drágulási hullámot indíthat el, a Gazprom azonnal 100 százalékos áremelést akart két év alatt. Nincs mese, mindent újra kell gondolni. Folyamatosan.

Az ajkai és a mexikói öbölbeli szennyezés több lényeges ponton mutat egyezést egymással. Nem természeti, hanem vállalat által előidézett vegyi katasztrófáról van szó, és kezdettől felmerült az emberi mulasztás gyanúja. (Mindkettő követelt halálos áldozatot (Amerikában tizenegy dolgozó vesztette életét az olajkút áprilisi felrobbanásakor), de a magyarországi környezeti szerencsétlenség igen gyorsan lezajlott, míg a Mexikói-öbölben az olajszivárgást hónapokon át próbálták elállítani.

Mivel az öbölben a környezetszennyezés „epicentruma” a partoktól mintegy 70 kilométerre volt, a robbanást követően emberi élet vagy otthon már nem forgott közvetlen veszélyben. Ugyanez nem volt elmondható az élővilágról.

Mindkét esetben azonnal megindult a kármentés és a felelősök keresése. Amerikában nem volt zökkenőmentes a nemzetközi felajánlások igénybevétele, a kabotázsjog például nem tette lehetővé a külföldieknek, hogy két itteni kikötő között közlekedjenek. Őrizetbe vett cégvezetőt az amerikaiak nem láthattak. Tony Hayward-ot, a felrobbant, majd elsüllyedt kitermelő platformot bérlő és működtető BP vezérigazgatóját ugyan a cég elmozdította, de ennek magyarázata főleg súlyos kommunikációs hibái voltak.

Ennek fényében már nem is annyira meglepő, hogy anno Jason Linkins, a Huffington Post jegyzetírója cikkében elismerően utalt Bakonyi Zoltán, a Mal Zrt. első emberének őrizetbe vételére, megjegyezve: „Az egyik dolog, amit a nyáron megtanultam: ha besétálok a Starbucks kávézóba, szétverem és Molotov-koktélt dobok rá, akkor őrizetbe vesznek, bíróság elé állítanak és börtönbe vetnek. Ha viszont tönkreteszem a Mexikói-öböl egész térségét, akkor az illetékeseknek együtt kell dolgozniuk velem, és mindenféle kompromisszumot kell kötniük”.

E ponton a két eset merőben eltérő. Bár az amerikai belügyminiszter kilátásba helyezte, hogy elzavarhatják a BP-t az öböltérségből, a kormány rászorult a világcég mérnöki ismereteire a katasztrófa további elmélyülésének megakadályozásában.

Itt is volt „katasztrófabiztos” (mégpedig a parti őrség tengernagya személyében), de nem a cég állami irányítás alá vételére, hanem a kármentésre. Az amerikai állam saját magát is felelősségre vonta, amennyiben az illetékes bányafelügyeleti szerv vezetőjét elmozdították, s az intézményt átalakították.

Óriási különbség: a BP az USA olaj-, és gáziparának meghatározó szereplője, lelőhely-koncessziókkal, finomítókkal, kúthálózattal. (Neve a közvélekedéssel ellentétben nem a British Petroleum rövidítése, hanem annak az amerikai Amocóval történt egyesülése óta egyszerű betűszó.)

A BP America a cégcsoport legnagyobb vállalata, amelyet a Fehér Ház politikailag szorított rá egy 20 milliárd dolláros elkülönített számla létrehozására, hogy legyen fedezet a nyomban megindult kártérítési perekre. Merthogy perek tömegét is indították egyúttal...

Összegzés:

2010-ben a világ egyik legdurvább olajkatasztrófáját okozta a BP, amikor felrobbant a vállalat egyik fúrótornya a Mexikói-öbölben. A kártérítési eljárások a mai napig nem zárultak le, a végső számla már 65 milliárd dollárnál jár.

A British Petroleum (BP) fúrótornya 2010-ben robbant fel, amivel minden idők egyik legnagyobb olajkatasztrófáját idézték elő. A balesetben akkor 11 ember meghalt, és 780 ezer köbméter olaj szivárgott a Mexikói-öböl vizébe. A katasztrófa óta közel nyolc év telt el, de még mindig nem lehet pontosan tudni, hogy mekkora büntetést kell kiszabni a BP-re a környezetszennyezésért.

A bíróságon összesen 390 ezer keresetet nyújtottak be a BP ellen a Deepwater Horizon katasztrófával kapcsolatban, és ezeknek már a 99 százalékát elbírálták.

Fukushima:

Barclays Capital becslése 15 ezer milliárd jenre (több mint 180 milliárd dollárra) taksálta a várható teljes kárösszeget. A ház számításai szerint ez a japán gazdaság évi összteljesítményének hozzávetőleg a 3 százaléka.

A japán kereskedelmi és ipari minisztérium legutóbbi becslései szerint 21,5 ezer milliárd jenbe (187,9 milliárd dollárba) kerülhet a fukusimai atomerőmű leszerelése, a volt dolgozók, a mentésben részt vevők, és a környékbeli lakosság, több tízezer ember kártérítését is beleszámítva. Ez az összeg a kétszerese annak, mint amit három évvel korábban előrejeleztek.

MAL Zrt - vörösiszap

A magyar kormánynak összesen 38 milliárd forintba került a vörösiszap-katasztrófát követő károk helyreállítása, ebből 21 milliárd forintot a környezeti elemek helyreállítása emésztett fel.