Kádár mentette meg a szovjet intervenciótól a lengyeleket?

„Kádár Jánostól 1981 nyarán tanácsot kértem, mert fel akartuk oszlatni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, hogy új párttal kezdjünk. Ő Fock Jenőt és Aczél Györgyöt küldte, hogy lebeszéljenek erről, s én megfogadtam a tanácsot. Kádárnak azonban mást is köszönhet Lengyelország. Jurij Andropovtól (a KGB vezetője, később a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára) tudtam meg évekkel később Moszkvában: Kádár lebeszélte a szovjet vezetést arról, hogy csapatokot küldjön Lengyelországba.” - mondta el egy 2004-es interjúban Wojciech Jaruzelski.

A beszélgetés az uniós csatlakozás előtt készült, akkor a Duna TV-nek dolgoztam, és Varsóban még ott voltak a 15-25 évvel korábbi események főszereplői, de már obligón, hatalmon kívül, és így szóra lehetett bírni őket. Korábban, 1984 és 88 között a Magyar Rádió és Televízió tudósítója voltam Varsóban, a kapcsolataim jelentős része elenyészett, de annyi még megmaradt, hogy megszervezzünk egy interjút a tábornokkal.

A nyugalmazott lengyel államfő, - a politikai gyakorlatban diktátor - akkoriban nem sokat nyilatkozott, de folyamatosan harcolt azért, hogy az ő igazát is ismerjék el. „Szeretném elmondani, hogy számunkra a magyarok mindig valami nagyon közeli baráti kapcsolatot jelentettek, ezt a közös sors alakította így. Nagyon nehezen éltük meg az 56-os évet, de aztán csodálattal és elégedetten néztük, hogyan tudják a magyarok begyógyítani a sebeket, s olyan megoldásokat találni, amelyek az akkori rendszer keretei között lehetővé tették, hogy jobban éljenek az emberek, mint a tömb más országaiban. Persze értem, hogy Kádár János alakja Magyarországon ma ellentmondásos, de lengyelként nagy tisztelője voltam, vagyok` - jelentette ki az interjúban Wojciech Jaruzelski.

„Kádár Jánostól 1981 nyarán tanácsot kértem, mert fel akartuk oszlatni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, hogy új párttal kezdjünk. Ő Fock Jenőt és Aczél Györgyöt küldte, hogy lebeszéljenek erről, s én megfogadtam a tanácsot. Kádárnak azonban mást is köszönhet Lengyelország. Jurij Andropovtól (a KGB vezetője, később a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára) tudtam meg évekkel később Moszkvában: Kádár lebeszélte a szovjet vezetést arról, hogy csapatokot küldjön Lengyelországba.”

Jaruzelski, aki 1981-ben kormányfő és a lengyel kommunista párt, hivatalos nevén a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) központi bizottságának első titkára volt - elmondta: "A szükségállapot bevezetése életem egyik legdrámaibb, legnehezebb döntése volt. Ám az idő múlásával erősödik a meggyőződésem, hogy ez akkor szükségszerű döntés volt, s katasztrófától mentette meg az országot. Nem csak szovjet intervenció lehetőségéről van szó, amelynek realitását bizonyítékok százai támasztják alá, hanem arról, amit Leonyid Brezsnyev így foglalt össze 1982. márciusában: Ha a lengyel kommunisták nem tartóztatták volna föl az ellenforradalmat, akkor Lengyelország és a béke sorsa Európában és a világon veszélybe került volna.

Lengyelország geostratégiai fekvése miatt ugyanis nem történhetett ott az egymással antagonisztikusan szembenálló tömbök idejében olyasmi, ami sértette volna az egyensúlyt és a biztonságot. Lengyelország kilépése a szövetségből, átengedése a Nyugathoz közelálló erőknek teljesen elfogadhatatlan lett volna a Szovjetunió számára. Másrészt teljes anarchia fenyegetett, mert a helyzetnek nem volt már ura sem az állam, sem a Szolidaritás.

A gazdaság nemcsak közgazdasági, és biológiai értelemben is katasztrófa felé tartott, a Szovjetunió pedig jelezte, hogy 1982. január 1-jétől drasztikusan csökkenti az energiaszállítást. Mindezek alapján ma is azt mondom, hogy a szükségállapot bevezetése megmentette Lengyelországot az összeomlástól" - indokolta intézkedéseit Jaruzelski. Hozzátette: "Mint minden ilyen döntés, ez is okozott sérelmeket, de ez még mindig a kisebbik rossz volt ahhoz képest, ami fenyegetett bennünket. Akkoriban a hatalom képviselői érdekeltek voltak egy olyan megegyezésben, amely nem a hatalom átadását jelentette volna, vagy a kapitalizmus bevezetését - ez akkor lehetetlen volt. De több kísérletet tettünk arra, hogy bekapcsoljuk a Szolidaritást a hatalom szerkezetébe.

1981. november 4-én például Varsóban Józef Glemp prímással és Lech Walesával, a Szolidaritás elnökével leültünk. Javasoltam, hogy hívjuk életre a Nemzeti Egyetértés Tanácsát, s az dolgozza ki az együttműködést a Szolidaritással - ezt a javaslatot a prímás ismerte és elfogadta -, de a Szolidaritás elvetette a további konzultációkat.

Ez nem védekezés, - mondta a szükségállapot bevezetéséről Jaruzelski, - hanem elolvasható Bronislaw Dabrowskinak, a püspöki kar akkori titkárának emlékirataiban. Ő tíz nappal a szükségállapot bevezetése után azt mondta a pápának, hogy a Szolidaritás elvetette a megegyezésre szóló ajánlatot, s a december 17-re meghirdetett újabb sztrájkoknál elég lett volna egyetlen lövés, és elszabadul a pokol.

Dabrowski emlékirataiból is tudható, hogy december 9-én a prímás figyelmeztette a Szolidaritás vezetőit, hogy tárgyalni kellene, ám Walesa beismerte, hogy már nem ura a helyzetnek. Nem szeretném, ha úgy tűnne, az akkori hatalmat csak fehér, a Szolidaritást csak fekete színben látom. Mindazonáltal a Szolidaritásban sok különféle erő egyesült a közös ellenséggel szemben, és egyre inkább a szélsőségesek határozták meg az eseményeket.

Paradox módon ahogy egyre hosszabb a rendszerváltozás óta eltelt idő, annál jobban kiéleződik a történelmi vita, s egyes jobboldali körök a politikai harc eszközeként használják. Több párt programja hasonló, de soha nem lesznek egyek, mert megosztja őket a történelem, az eredetük. Szerintem ez beteg dolog. A történelemmel a bíróságoknak és a történészeknek kell foglalkozni, a politikának pedig a valóságban kell gyökereznie és a jövő feladataival kell foglalkozni. Ehhez meg kell találni a közös nevezőt. De a történelem mégis olyan tényező, amely állandóan visszahúz. Márpedig hátra fordulva, visszafelé nézve nem lehet haladni, mert előbb-utóbb fölbukik az ember."

Az idős, akkor már nyolcvan éves politikus elmondta: "Amikor 1990 végén nyugdíjba mentem, azt gondoltam, hogy annyi évtized kemény munkája után egy kicsit könnyebb lesz az életem, olvashatok, színházba, múzeumba járok, de sajnos ez nem sikerült, mert sok a feladatom. Írtam sok cikket, könyveket és adtam számtalan interjút. És sajnos állandóan vádolnak a múltban történtek miatt, hogy rajtam keresztül az egész akkori rendszeren üssenek.

Nekem nincs nosztalgiám. A régi rendszernek voltak vele született hibái és működési zavarai. Meg kellett buknia, de szerintem ez Lengyelországban evolúciós úton ment végbe, s hatása volt arra, ami másutt - így Magyarországon - lejátszódott. Vannak tehát problémáim, hiszen nem vagyok már fiatal, de tudja, sok éve Lengyelországban játszottak egy színdarabot, aminek az volt a címe: A fák állva halnak meg. Úgy gondolom, hogy ez rám is érvényes" - mondta az interjú idején 81 esztendős politikus.

P.S. Amikor a beszélgetés kászült Kádár János már 15 éve halott volt, Jaruzelski pedig ugyancsak több mint egy évtizede teljesen visszavonult a politizálástól, Andropov már korábban meghalt, így nehéz volna több forrásból megerősítettni azt, hogy valóban Kádár beszélte-e le Brezsnyevet az intervencióról, ugyanakkor semmilyen érdeket nem láttam, ami miatt az egykori lengyel diktátor valótlanságot állított volna...

László József, MTI Panoráma, 2006