Coming out az osztálytalálkozón

Coming out az osztálytalálkozón

header_17679_1521837529.jpeg

Jövőre újra érettségi találkozónk lesz, szép kerek évfordulós. Több osztálytársunk már nem tud eljönni, egyikük három napja távozott az égi irodalmi páholyba.

Az előző érettségi találkozó teljes mértékben a tradíciók szerint kezdődött, azzal az apró változással, hogy a résztvevők döntő többsége már akkor elérte a nyugdíjas kort, vagy éppen e kor határán volt. Ez voltaképp örömhír, hiszen a jelenlévők életben maradtak, és így esélyesek arra, hogy a következő évtizedek túlélési versenyében extra nevezési díj nélkül induljanak...

Szóval minden a szokásos menet zajlott, a tanár úr névsor szerint szólította a jelenlévőket az egykori angol-német szakos osztályból, hogy lehetőség szerint röviden mondják el mi történt velük 1972 óta. A névsor kétharmadán túl voltunk, amikor az egyik régen látott osztálytársara került sor, aki nem vacakolt: elmondta, hogy ő már régóta nyugdíjas, háromperhármas volt, és úgy húsz évvel ezelőtt a Belügyminisztériumból küldték nyugdíjba.

Az arcokon zavar, némi megdöbbenés és értetlenség látszott. Megjegyzést senki nem tett, - legalábbis én nem hallottam. A budapesti elit gimnáziumban végzettek, angol és német nyelvtanárok, nyugdíjas iskolaigazgatók, egyetemi oktatók, orvosok szó nélkül tudomásul vették a hallottakat.

A coming out után hamarosan távozott osztálytársunk, nekem pedig az a történet jutott eszembe, amikor 1996 őszén a Kossuth Rádió főszerkesztője lettem, és az illető még a munkába lépésem előtt felhívott telefonon, hogy találkozni akar velem - reggel hétkor. Kissé furcsa volt a korai időpont, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak.

Pontosan érkezett, és nem vacakolt akkor sem, elmondta, hogy háromperhármas volt, most is a belügyben dolgozik, és azért jött, hogy rábeszéljen: a rádió külföldi tudósító hálózatát úgy építsük át, hogy azt ők (is) tudják használni.

Nyeltem egy nagyot. és azt mondtam, hogy ilyen döntést én nem hozhatok meg, beszélnem kell az elnökkel. A volt osztálytárs távozott, én pedig kértem egy időpontot az elnöktől, és azt, hogy a beszélgetésen legyen jelen az ellenzék által delegált alelnök is.

Elmondtam, hogy a kérést botrányosnak tartom, és amíg én vagyok a főszerkesztő, semmilyen módon nem járulok egy ilyen dologhoz. Tudomásul vették, csend következett, majd jöttek a költségvetési tárgyalások, és láss csodát, a Kossuth Rádió költségvetését éppen akkora összeggel csökkentették, amekkora addig a külföldi tudósítói hálózat fenntartására kellett. Én még néhány hónapig maradtam főszerkesztő, aztán kaptam egy akkor jónak tűnő ajánlatot, és húsz év után elköszöntem a Magyar Rádiótól.

Tanulság nincs, csak egy kérdés: hány ilyen coming out maradt el Magyarországon? 1867-ben a kiegyezés egyik feltétele az volt, hogy Bécs adja át a magyar besúgók névsorát a magyar kormánynak és szüntesse meg az apanázsukat.

Nagy botrányok jöttek, egykori honvéd ezredes nyilvánosan tiltakozott, hogy akkor miből fizeti a gyerek külföldi tanulmányait, besúgottak szembesültek besúgóikkal, de a dolog néhány év után rendeződött, és nem fertőzte gennyes fekélyként a közéletet...